Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)

1875-06-01 / 122. szám

Kedd, 1875. junius 1. 122. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Nyomról nyomra. (Beszély.) Irta Vértesi Arnold. (Folytatás.) IV. A hivatalos személyek ama meggyőződéssel hagyták el a kastélyt, hogy Bábolnay Mihály valami melancholikus roham hatása alatt öngyilkossá lett s bizonyosan a Duna hullámai közt találta sírját. Az utósó napok lázas izgatottsága, melyet a cselédek és ismerősök észrevették rajta, nagyon valószinűvé tette ezt a föltevést. Nem lehetlen, hogy valami őrültség­­forma lepte meg. Különben már az a gondolat is, hogy ilyen idős korában házasodjék, s hogy egy ti­zenkilenc éves leányt vegyen nőül, zavarodott elmére mutat. Ez volt az átalános nézet. S Szikszay Lénárd meg sem kísérlette ez ellen küzdeni. Minek falra bor­sót hányni ? Ez emberek fejében megfészkelt már egy rögeszme. Az öngyilkosság gondolata már előre el volt terjesztve s most természetes, hogy minden jelt arra magyaráznak. Az ügyvéd azonban meg volt győződve, hogy egyedül ő lát világosan e homályos ügyben s tovább ment a maga utján. Átrándult Szőllősre rokonaihoz. Ama család­hoz, mely e gyászos ügyben oly közelről volt érde­kelve. Nagy szomorúságban találta az egész házat. Re­­géczy bácsi, a vén korhely, még jobban ivott mint azelőtt s ráfogta, hogy búsulásból. Felesége kétségbeesetten jajveszékelt és átkozta az egei földet. Szegény asszony igazán sajnálatra méltó lelki állapotban volt, habár fáj­dalma csak a csalódott nagyravágyásból eredt. Annyira beleélte már magát abba a gondolatba, hogyan fognak pompázni, milyen fényes életet fognak élni a Bábolnay Mihály dús jövedelméből, hogy most nem bírta elvi­selni a szegénység terhét. Valóságos düh szállta most meg, a mint szétfoszoltak ez arany álmok s előtte állt ismét a mindennapi nyomorgás. Zilált anyagi viszonyok közt éltek s nem is nyílt rá kilátás, hogy sorsuk javul. Leányában öszponto­­sult az anyának minden reménye s most e remény­nek vége! — Hirbe hozta leányomat a gazember s aztán elmegy a másvilágra és ilyen csúfosan itt hagy ben­nünket ! — fakadt ki, elkeseredésében nem kimélve sem élőt, sem holtat. Szikszay Lénárd megkisérlette lecsöndesitni a dühöngőt. Emma szép leány, Emma még jól férjhez mehet. A­mi pedig a szerencsétlen Bábolnay Mihályt illeti, annak becsületes, komoly szándéka volt, nem is lett az öngyilkossá, hanem áruló módon megölték. — Nekem nagyon alapos okaim vannak a gya­núra, — téve hozzá Szikszay Lénárd úr, — és nem nyugszom, mig az igazság ki nem derül. A leány sápadtan, szótlan állt ott, nagy fekete szemeit ijesztő félelemmel függesztve rokonára, arcán a legnagyobb lelki rázkódás jelei, vonásain a szenve­dés és éjjeli virasztás nyomai, arcszine hervadt, sze­mei mélyen beesettek. Az ügyvéd megdöbbenve nézte. Hogy a vén vő­legény elvesztése ilyen fájdalmat okozzon a fiatal le­ánynak, azt álmában sem merte volna képzelni Szik­szay Lénárd úr. — Csodálatos! — dörmögé magában . — cso­dálatos ! Az igaz, hogy ez az Emma mindig ilyen volt már kis leány korában, heves, szenvedélyes, féktelen az öröm vagy a bánat kitöréseiben, de azért mégis csodálatos, hogy így húsos, így epeszti magát elvesz­tett vőlegénye után. Bábolnay Mihály mégis csak öreg ember volt már ő hozzá képest, szinte hihetet­len, hogy ez a leány olyan szenvedélyesen beleszere­tett abba a vén emberbe! Pedig úgy kell neki lenni, mert ez nem tettetés, így színlelni nem lehet, ez valóságos emésztő, gyötrő fájdalom. A leány egészen oda van. Egész lelke föl­dúlva. Nem szól, nem sír, de sötét szemei, sápadt arcának vonásai kimondhatlan lelki kínról tanús­kodnak. Az ügyvéd nem is merte vigasztalni őt. Ily fáj­dalom láttára elnémul minden ajk. Még kevésbbé merte őt kérdezősködéseivel zavarni. Csak arra szorítkozott tehát, hogy Regéczy bácsi­tól és nejétől kérdezősködjék. Hanem ez után bizony igen keveset tudott meg, már t. i. olyasmit, a­mit ér­demes volt megtudni. Az asszony nem volt otthona Bábolnay utósó látogatásakor. A losonci vásáron volt, hová leányát is elvitte volna, ha Emma épen nagy fejfájásban nem szenvedett volna. Regéczy bácsi igaz, hogy otthona maradt, de ő nem igen tud egyebet mondani, mint hogy az ebédnél Bábolnay nem akart inni, azt mond­ta, úgyis forró a feje, hanem hát az puszta kifogás is lehetett, mert máskor is azt szokta mondani. Ebéd után kimentek a kertbe, hanem Regéczy bácsi megunta ezt a sétálgatást, bement s magukra hagyta a jegye­seket. Azok azt mondták, hogy még egy kis sétát tesznek az erdőben is, mely mindjárt a kert mögött terül el. — Ki mondta azt ? — vágott közbe az ügyvéd. — Bábolnay mondta. Neki voltak ilyen hóbor­tos passziói. Különben szép idő volt, bűvös, de tiszta márciusi nap s a fű már kezdett kibújni a földből. Künn maradtak naplementig. Akkor Emma maga jött vissza, Bábolnay elment a vasúthoz s onnan Pestre. — El sem búcsúzott öntűl ? — Nem. De én már megszoktam tőle az ilyen hóbortos dolgokat. Jött, ment, eltűnt egy szó nélkül, azt sem mondta, hogy befellegzett. Na, Bábolnaynak már az szokása volt. — Említette bátyám előtt, hogy Budapestre ké­szül ? — falgatta tovább az ügyvéd. — Gondolom, említette, de én azt hittem, hogy majd csak holnap vagy holnapután. Úgy volt, hogy nálunk hál s majd csak holnap megy haza. — Nem is gyanítja bátyám, mi indíthatta arra, hogy rögtön menjen. — Nem én, öcsém. Eleinte azt gondoltam, hogy talán Emmával összekoccantak egy kissé, mert hát en­nek a leánynak is kemény feje van, öcsém, s tudod, ha acél kora összeütődik, hamar szikrát ad. Valóban ez látszott a leghihetőbbnek. A szenve­délyes leány s a nyakas, kevély férfi könnyen összeko­­canhattak, a­mi megmagyarázta aztán Bábolnay gyors eltávozását. A harag első föllobanására a sér­tődött büszke férfi egyenest a vasútra ment s Buda­pestre sietett. Annál valóbbszinűnek kellett ezt tekinteni, mert ily módon magyarázatot telt a leány mély, lélekrázó fájdalma is. Bizonyára azt hiszi, hogy Bábolnay ez összekoccanás fölötti kétségbeesésében vetette magát a Duna hullámai közé. Az önvád mardosása gyötri a fiatal leányt; azt hiszi, ő okozta Bábolnay halálát, így aztán könnyebben érthetni Emma határtalan bá­natát ; egy ember halálának a réme kisérti. — Ő is azt hiszi tehát, hogy Bábolnay öngyil­kossá lett! — szólt magában az ügyvéd. És most már az ügyvédnek is be kellett vallania, hogy e vélemény nem oly alaptalan, mint eddig gon­dolta. Az öreg ember, ki­bolondulásig szerette a leányt, ama leverő gondolat hatása alatt, hogy el­vesztette őt, a kétségbeesés valamely sötét percében csakugyan oda dobhatta magát a halál torkába. — Vájjon igazán úgy volt-e? — szólt az ügyvéd két kezét a megfeszített gondolkozástól fájó homlo­kára szorítva. — Minden jel arra mulat és mégsem bírom elhinni. V. Ha­lomba természetére hallgat, most már abba­hagyta volna Szikszay Lénárd ezt az egész kutatást, mely csak kifárasztja és izgatja őt, a­nélkül hogy csak egy lépéssel is előbbre vezetné e homályos ügy földerítésében. Sőt ellenkezőleg mennél tovább hatol, annál bonyolultabbá válik az egész. De azt hitte, hogy egy elháríthatlan kötelességet kell teljesitnie s azt nem szabad letenni vállairól, mikor neki tetszik- Azonfölül hiúsága volt ez ügyben érdekelve, ügyvédi büszkesége. Lehetlen, hogy ő annyira tévedett volna ez ügy megítélésében s kezdet óta hibás nyomon járt volna! Hát mindenki jól látott volna s csak ő volt vak ? Reszelni kezdte a dolgot önmaga előtt. Hanem, bár nem oly önbizalommal, csak meg­maradt az eddig követett utón. Folytatja kutatását , tovább kiséri nyomról nyomra Bábolnay Mihályt. Ke­veset remélt ugyan már ezután megtudhatni. Hogy mikor indult el Bábolnay, kikkel utazott a vasúton, azok már nagyon érdektelen részletek. Egy homályos pont azonban mégis maradt itt, mely földerítést ki­ván. Szőllősről hétfőn este felé indult el Bábolnay Mihály: hogyan lehet az, hogy Budapestre csak ked­den érkezett ? A Hungária kapusa s a többi fogadói személyzet azt állítja, hogy kedden délután amaz idő tájban, mi­kor a bécsi vonat szokott megérkezni, ugyde Bá­bolnay Losonc felől jött s amaz időben ezen a vaspá­lyán nem érkezik semmi vonat Budapestre. Külön­ben is hogyan lehetne az, hogy ha ő hétfőn délután elindult, mégis csak kedden délután érkezett Pestre ? Mikor az egész csak néhányórai út!­­ (Folyt. köv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Írta Reybaud Henriette. (Folytatás.) — A jó ég meghagyott kegyednek, bárónő, egy gyermeket, — szóltam némi tartózkodással; — kedves leánya nevelése által bizonynyal kevésbbé érezhető e magány okozta unalom. — Igaz, — válaszolt a bárónő, miközben Mal­peire kisasszonyhoz hajlott, s ennek fürteihez egy épen keze ügyébe esett szalagcsokrot tűzött; — ez a kis leány soha sem hagyott el; tőlem tanult ol­vasni. Némi kis zenére oktattam őt, jelesen zongo­rázni tanítottam , de nem sokra vittem vele. Az ő ne­velésénél az esetlegnek van legtöbb érdeme. Ama tár­gyak között, melyeket én lakásom fölszerelése végett Pak­sból hozattam, egy kis könyvtár volt. Boldogult nagybátyám Boilly de Herbalay, e bölcsész és tudós gyűjtötte azt össze, ki századunk jeleseivel összeköt­tetésben állott. Leányom valamennyi újabb és régibb iró műveit kezéhez kerité s legfőbb gyönyörűségét ab­ban lelte, ha azokat olvashatta, noha azok bizony nem a legmulattatóbb olvasmányok. Ma is az egész délutánt egy vaskos kötettel tölte el. Én legott azt a kérdést kockáztattam erre Mal­peire kisasszonynál, hogy miféle könyv lehetett az, mely érdekeltségét oly igen lekötötte ? — A két India bölcsészettörténete Raynal apát­tól, — válaszolt a leányka. — Oh, ez nagyon szép könyv; csupán egy pár tétele boszant, melyet a je­zsuiták is védelmükbe vesznek. — Teh­át kegyed ellensége a jezsuitáknak ? — kérdem. — Kegyed, kisasszony, jansenista, nemde? — Nem, uram, — viszonzá a leány hevesen; — én semmi sem vagyok. — Én szerfelett örvendek rajta, hogy leányom olvasni szeret; ez igen jó házi óvszer az unalom el­len, — folytatá a báróné, burnótszelencéjével játszva. — A­mi engem illet : én nem vagyok képes szellemi tehetségemet megerőtetni; ki nem állhatom a komoly tartalmú könyveket.

Next