Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)
1875-06-01 / 122. szám
— Hát nincs itt még egyéb mód is a szórakozásra? — kérdem, elbámulva e megrögzött léhaság fölött. — Ha egy tanácsot nem venne tőlem rósz néven, báróné, azt ajánlanám kegyednek, járna kisétálni ez idylli hegyek közé, hol most kevesebb a fű, mint a virág. Bizonyára a legszebb díszkertek sem nyújtanak oly derűit képet. — Ez mind igen szép, — szólt a báróné egykedvűen, — csak az a baj, hogy oda nem juthatni el oly egyenes után, mint a versaillesi kertekbe. Ha e vidéki tájakra kirándulunk, isten tudja mennyi meredek helyet kell megmásznunk. — Hős, akkor a szórakozást közelebb kell keresni, — viszonzom. — A kegyed helyzetében, báróné, igyekezném érdeklődni a körültem történők iránt; a vidéki élet minden egyes részletére kiterjeszteném figyelmemet; lemennék a faluba s néha betekintenék egy-egy viskóba is, hol a jobbágyok laknak. — Oh, csak ez kellene még! —vető ellen nevetve. — Ön nem is sejti, mit ajánlott most nekem! Minden vasárnap látom az egyházban e jó embereket s megvallom önnek, ez teljesen elveszi kedvemet attól, hogy jobban megközelítsem őket. Nekem úgy tetszett, mintha e szavaknál a boszankodás tükröződött volna vissza Malpeire kisaszszony arcáról, s mintha egy csaknem észrevehetlen mozdulatot tett volna, hogy anyjától távolabb essék. Ellenben úgy látszott, mintha szavaimat hallgatag helyeselné, s csakhamar aztán, szigorú arcát felém fordítva, így szólt : — És csakugyan igaz lenne az, uram, hogy idilli hegyeinken oly szép virágok találhatók ? — Legszebb kerti virágaink! — kiülték föl; — egész lejtők boritvák be háromszinű violával, a klaszin sisakvirággal és több efféle ritka és gyönyörű növénynyel, mint valamely szőnyeggel. Egyébiránt azt hiszem, kisasszony, hogy kegyed is sétálgatott olykor Malpeire vidékén. — Soha, uram, — válaszolt a hölgy hidegen, — anyám innen csupán a templomba megy és soha sem engedné meg, hogy csak egy lépést is tegyek nélküle. — íme ott jő a báró, — szólt Malpeire asszony a félig nyílt ablakon kitekintve, —ép most lépett az udvarba. Valóban lehetett is onnan alulról mindenféle hangot hallani és közben az ebek csaholását. Csaknem közvetlenül ezután recsegett a nagy terem padolata a nehéz csizmák alatt, s a báró, vadásztarisznyával vállán s fegyverrel kezében belépett. Ha vele valahol másutt találkoztam volna, bizonynyal orvvadásznak vélem őt. Kalapját a kerevetre dobva, letörte a verítéket napbarnitotta arcáról s szívélyesen megölelt, miközben atyám hogyléte felől tudakozódott. — Jó napot, feleség, jó napot, leányom, — szólt aztán. — Találjátok ki, minő vadat hoztam nektek ? — Szőrmés vagy pelyhes vadat ? — kérdé Malpeire kisasszony, miközben a vadásztáskába merté kezét. — Mindenikből valamit, — viszonzá a báró diadalérzettel. — Íme itt van három fehér császárfajd, két fogolymadár és egy pár süldő nyúl; egész nap ezek vettek engem igénybe. Emez itt elmenekült volna előlem ama fickó nélkül, a ki a múlt évben a körlövésnél a cintányért nyerte. — Pinatel'? — kérdé Malpeire kisasszony. — Az, — válaszolt a báró, kirakva a zsákmányt; — odavetődött a kutyájával, melyért örömest adnék tiz tallért, noha a borzebből is van benne valami. A nyúl tovább vitte a lövetet s egy mélységbe zuhant. Az én ebeim nem akartak lemenni utána; Leander egyenesen ellenszegült. Ekkor Pinatel az ő vizslájával keresni ment s fölhozta nekem a nyulat. — Nini, — folytatá a báró, midőn a tarisznyát fenékig kiürítő, — miféle szörnyalakot találtam én itt ? — Lássuk! — szólaltak meg egyszerre a nők. Egy, csak úgy késsel elnagyolt puszpáng-faragvány volt ez, a norimbergai bábok mintájára. — Mit ábrázol e darab fa ? — kérdé Malpeire asszony, ki e faragványt megtekintő, a nélkül hogy érintette volna. — Úgy hiszem, vadászt ábrázol, — válaszolt a báró, — kezében lőfegyverrel. — Ön csalódik, kedves apám; ez egy juhász, ki botjára támaszkodva nyáját őrzi, — mondá Malpeire kisasszony, a faragványt kezébe véve. — Húzz keztyüt kezedre, kedves gyermekem, mielőtt effélét érintenél, — szólt a báróné. — Ki tudja miféle kezek között forgott ez ocsmány faragvány ? Alkalmasint valamely pásztor készítette ezt az akolban a szalmán, nyája mellett. — Valószínűleg, — hagyta helyben Malpeire kisasszony, zsebébe rejtve a kis faragványt. — Ez egy szentet ábrázol. Choiset erdőkerülőm csúsztatta ezt alkalmasint a tarisznyámba, hogy nekem szerencsét hozzon, — szólt kedélyesen a báró. Aztán leakasztá nyakából a tarisznyát s a lőport az asztalra dobva, lekeveredett a pamlagra, könyökét annak gyöngyszin-szürke damaszt vánkosába mélyesztve. Malpeire asszony, ki vele szemközt foglalt helyet, legyezőjével játszott s olykor egy szippantást tett arany burnótszelencéjéből. Elképzelheti ön, milyen elentétet képezett e két egyén: a férj az ő vastag kék posztó kabátjában, térden felül érő bőrsaruival, nap égette arcával, szőrrel borított széles kezével s óriási termetével, a nő tornyos fejdiszével, csipkéivel, karcsú derekával, csinos arcocskáival, mint egy minden tekintetben elkényeztetett delnő. Előttem legalább nagyon szembeszökő volt ez ellentét. A báró kérdezősködött tőlem, mi híreket tudok az udvarról s aztán természetesen a legújabb események felől folyt a társalgás. Az agg főur nem érte jelentőségét annak, mit ő vakmerő lázadásnak nevezett s megvetőleges boszankodással nyilatkozott arról. — Uram, — mondá nyomatékkal — nekünk nincs mitől tartanunk. A király az úr, mihelyt ő akarja, bebizonyítja ezt. Egy intés, egy szó tőle s megsemmisülnek a cselszövők. — Ki tudja? —mormogott Malpeire kisasszony sajátságos arckifejezéssel. A leányka e nyilatkozata nem kerülte ki figyelmemet s e pillanattól kezdve nem kételkedtem többé, hogy az Indiák bölcsészeti történelmével való foglalkozás megtenné gyümölcseit; azonban ez újabb nézetek iránti vonzalmát, mint egy nemes lélek álmát tekintem s legkevésbbé sem aggódtam a következmények miatt, melyek abból fejlődhetnek. Vacsorára átmentünk a nagy terembe. A báróné feladására karomat nyujtam Malpeire kisasszonynak s leültem mellé; de ő egy tekintetet sem vetett rám s ha szóltam hozzá, röviden és feltűnő hidegséggel válaszolt. Ugyanekkor azt is észrevettem, hogy ő sem elégületlen sem levert nem volt, sőt inkább bizonyos ábrándos, mosolygó kifejezés ömlött el lényén, mely még bájolabbá tette s nekem tökéletesen megbóditá a fejemet. (Folyt, köv.) Az akadémia 35-dik közülése. (Május 30-dikán.) (K.) Az akadémia díszterme nagyszámú és nagydiszű közönséggel telt meg vasárnap délelőtt. A nővilág is igen élénk részt vett az ünnepélyben. A kar- zat végtől-végig volt szegélyezve a kellem, szépség és divat bájos képviselőivel. Lenn a földszinten is négyet sorszék kedves arcoktól és tavaszi szikektől virított. Sőt egy pár hölgy (gróf Bethlen Pálné, szép fiatal leányával) az emelvényre is, az akadémiai tagok sorába került. Az emelvény érdekes látványt nyújtott. A főasztal körül ültek gr. Lónyai Menyhért és Csengery Antal elnökök s dr. Szabó József osztálytitkár, panyókásan, kardosan, Arany János főtitkár egyszerű fekete magyar attilában. Köröskörűl ültek a tagok, némelyik szintén teljes díszben, kardosán, mások papi ruhában, fekete szalon-öltözékben. Az igazgatótanács tagjai közül Szögyény Lászlót láttuk. A kormányt képviselni eljöttek : b. Wenckheim Béla miniszterelnök és Perczel Béla igazságügyét; a fővárost Ráth Károly főpolgármester; a megyét — lenn, a hallgatók közt — gr. Szapáry István főispán. Több tudodományos egyletnek is voltak képviselői. A hallgatóság egy nagy részét a fiatalság képezte. Ez két részből áll : egyik a mely elejétől végig a legbuzgóbban hallgat, s a másik, a mely nyugtáknál jár-kel s úgy kopog a parketen, karzaton, hogy a megnyitó beszéd eleje rendesen kárba vesz. Ezúttal is az elnöknek párszor szünetet kellett tartania a zaj miatt. Hangversenyekben az a szokás, hogy senkit sem eresztenek be, ha a programút egy-egy darabjának vége szakad. Ezt a szokást nem ártana behozni az akadémia közülésén is. Csak az a baj, hogy egy év múlva az, ami tegnapelőtt boszúságot okozott, teljesen feledségbe megy, s a zaj megelőzése senkinek sem jut eszébe többé. Pedig a gr. Lónyay Menyhért elnöki megnyitója oly tartalmas és érdekes volt, melyből egy pontot sem veszthettünk el veszteség nélkül. Épen félszázada lévén akadémiánk megalapításának : gr. Lónyay a hála melegségével emlékezett vissza ez alapítás történetére és az alapító gr. Széchenyi nagy szellemére. Ötven év előtt indult meg az az eszmemozgalom, mely hazánk politikai és társadalmi átalakulását előidézte. Széchenyi, kinek a magyar faj emelése és fentartása volt vezéreszméje, tervszerűleg kezdte, meg működését és az akadémia alapítása által. Ő tudta, hogy műveit nemzet nem létezhetik művelt nyelv s müveit nyelv sem nemzeti irodalom nélkül. Ezért alapította az akadémiát, a mihez fogható föllépés azóta csak egy volt : a Deák Ferenc húsvéti cikke, mely szintén egy diadalra jutott irányt jelölt ki. Gr. Lónyay felolvasta Bajza József egy levelét, melyet ő Toldy Ferenchez írt ama nagy mozzanatról, midőn a pozsonyi diétán Nagy Pál indítványozta az akadémia felállítását . Széchenyi felszólalt, e célra felajánlva egyévi jövedelmét (hatvanezer forintot,) aztán Vay Ablahául húszezer forintot váltóban, az akkor ifjú gr. Károlyi György pedig félévi jövedelmét (azon időszerűit még »csak« negyvenezer pengő forintot.) E pontnál pillantásunk esetleg egy hallgatóra esett, ki már az újabb időkben, szintén negyvenezer forinttal gyarapítá az akadémiát : b. Lepresti Árpádra, ki most készül középázsiai útjára. — Gr. Lónyay Menyhért kiemelte beszédében, hogy ha — amint reméli — az akadémia nemsokára kiadhatja Széchenyi hátrahagyott műveit , akkor fog csak e nagy szellem a maga egész nagyságában kiemelkedni a nemzet előtt, mint példánykép, és hogy e művek kétségkívül igen nagy hatással lesznek az ifjabb nemzedékekre. A nemzet — folytatá tovább — nem hiába áldozott az akadémiára, mely feladatához képest kimivelte a nyelvét, gyarapitá a tudomány hatalmát s többi közt »A magyar nyelv szótárá«-ban, (harminc éve nehéz munkájában) összegyűjtötte nyelvünk és szójárásunk meglevő kincseit. Köszönet ezért azoknak, kik létrehozták, köszönet az élő Fogarassy Jánosnak, ki e pillanatban meghatva állott föl, mig az elnök — kezében a veretett érem egy arany példányával — feléje fordúlt, mondván : »Szolgáljon ez az érdem méltánylatáúl s emlékezzünk meg a költő szavaira : méltó, hogy szivében hordja azt a haza, ki a hazát szivében hordja.« Zajos éljenzés hangzott föl e szavakra. Fogarassy János — ki szintén ősi csatos panyókával és karddal jelent meg — megilletődve vette át a csinos tokba zárt aranyérmet s az akadémia több veteránja: Toldy Ferenc, Horváth Mihály sat., siettek vele kezet szorítani. Következett az Arany János főtitkári jelentése az akadémia múlt évi működéséről, az odaítélt jutalmakról, az év halottjairól és az új választásokról. Ezekről már mind értesülve vannak olvasóink s igy a részletek ismétlése helyett idejegyezzük azokat a sorokat, melyekben Arany János — az akadémikusok éljenei közt — mondott bölcs véleményt a nyelvjavítási újabb vitáról. E sorok igy hangzanak : »Az első osztály ülésein olvasott értekezések közül leginkább felkelté a közfigyelmet az utósó három : Fogarassy rendes tagé az uj szókról, Toldy Ferencé az uj magyar orthologiáról s ezek ellen Szarvas Gáboré, a nyelvújításról. Sem képesítve, mint az osztálynak csupán szépirodalmi tagja, sem jelen hivatalos helyemről jogosítva nem vagyok e vitába elegyedni, azt azonban talán érinthetem, hogy az eszmék ily zsurlódását nyelvünkre nézve nagyfontosságúnak tartom. És még nem tagadhatom meg az uj mozgalmat, mely a magyaros szólásra irányúl, mert hisz e mozgalom eredetét ama másikra vezethetni viszsza, mely jóval elébb a költészetben folyt le, s melynek (ha bűn, ha érdem,) »pars aliqua fui;« másfelől nem volnék hajlandó az orthologia nevében hadat szenni a kifejezésbeli amaz aesthesisnek, melyet Kazinczy hangoztatott. Valóban ideje most, midőn már az újítást a tömeg vette át, midőn nemcsak költő, író, tudós, hanem minden ember, ki valamit ír, vagy fordít, legyen az bár egy boltcím vagy szatócs-hirdetmény, jogot érez a saját hézagos szókészletében hiányzó vagy hamarosan eszébe nem jutott magyar szó és fordulat helyébe újat faragni, ideje hogy a hozzáértők e rakoncátlan újítási dühöt mérsékelni megpróbálják. De másfelől a legszigorúbb orthologia sem tilthatja meg, hogy a költő, ha lelke van, olykor a hevülés percében új szót vagy szólamot ne teremtsen; a tudós, a fogalmak embere, sőt a közélet is elvont eszméinek vagy konkrét új tárgyainak új nevet ne adjon. Azt mondják, ennek megtiltása nem is cél, csak az újítás szabályosan történjék; de szerintem némely szabályok még koraiak és nem minden képzés koros vagy idegen, mely annak mondatik.« Mind Arany János jelentését, mind pedig azt a két értesítést, hogy a Gorove-féle jutalmat Szász Károly széptani dolgozata nyerte meg és hogy Sa- 554