Fővárosi Lapok 1875. július (147-173. szám)
1875-07-22 / 165. szám
165. szám Tizenkettedik évfolyam. Csütörtök, 1875. julius 22. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A Garibaldi bora. (Vig elbeszélés.) Irta Mikszáth Kálmán. (Vége.) Hogy odafenn mi fog történni, azzal nem sokat törődtünk. Legvalóbb szinű vélekedés az volt, hogy Vaczok úr keresni fogja a gombát a boros üvegek közt, és ha csupán a boros üvegeket találja meg, azokban keresi a kárpótlást a meddő fáradozásért. A vége pedig alkalmasint az lesz, hogy látván a lejövetel lehetetlenségét is, a megnehezedett fejével elnyomja a buzgóság. Mert hát ő is csak ember! Körülbelől ilyenformán is történt. Hanem a mint túlestem a tréfa legnehezebb részén, s visszasietve szobánkba, a mint a borgőz is oszladozott fejemből, kezdtem a dolgot sötétebb szemüvegen nézni, nyugtalanság fogott el. Mi lesz ennek a vége ? Mit hoz a reggel ? Bárcsak ki ne viradna soha többé, hadd lenne örökös éjszaka a földön, mely elfedjen padlást, alvó szolgálót, részeg pedellust s az érkező Kutlik elől járható országutat ! Egész éjjel nem tudtam szememet behunyni, kikönyököltem az ablakon, belebámulva a csendes éjszakába, mely lassan kint lehányta magáról rongyait, a felhőket, s láttatni hagyta csillagos homlokát. A fogyó sötétséggel versenyt nőtt félelmem, mígnem tetőpontra hágott, midőn viradatkor közelgő szekérzörgés hangzott fel, mely nagy »hahó!« kiáltás mellett egyszerre megállapodott a ház előtt. A »hahó« szó a Kutlik hangja volt. Hirtelen a takaró alá bújtam, de azon keresztül hallottam később vagy legalább hallani véltem valami keletkező dörömbölést, majd lármát, kiabálást, csattogást. Behunyt szemem dacára is látni gondoltam a kiütendő belháború előzetes drámai jeleneteit odakint; izzadtság gyöngyözött homlokomon, azt hittem belebolondulok az izgatottságba. Nemsokára teljesen megviradt, két társam is kinyitó szemét, de mint akik valami roszra ébrednek, hirtelen elaludtak, csak szivek hangos dobogása hallatszott. És ez ideglankasztó csendben egyszerre csak valaki belökte nagy robajjal az ajtót, hogy azt hihettük, a föld rázkódott meg sarkában. Fésve pillantottunk ki. Kutlik volt, pipacspiros, haragos arccal, villámló szemmel, ziháló mellel, kitáguló orrlyukakkal. Egyszerre elállt még a szívem dobogása is, s paplanom alá bújva, égreszkettető hortyogás miveletével paláztolom félelmemet , ugyanazon módon a többiek. Seregeknek ura, mi fog történni ? Kutlik úr megállott a szoba közepén, csípőjére helyezte kezeit, egyet fújt, azután következő szavakkal könnyített lelke terhén: — Képzelje csak, az a gonosz Szicília mind kiitta az éjjel a boromat a pedellus barátjával, akit ott kaptam holt részegen! Ilyen szégyen . .. ilyen szégyen ! . . . Oh gonoszok! Kutlikin fájdalmasan sóhajtott, mi pedig szavavaira, mint egy varázsütésre egyszerre felébredtünk. — Nagy csapás . . . nagyon nagy csapás... Hanem meg is beszúltam magamat azon a fickón. Megtüzesitettem a vasalót s odanyomtam a pofájára. — No ez derekasan le van quittelve. Kutlik úr ismét sóhajtott, mi nagyon beillett hörgésnek is. — Szomorú quitt az. Ki adja most már vissza az én boromat ? Köszönöm az ilyen quittet! — Vegye úgy, Kutlik bácsi, mintha maga itta volna meg. — Igen ám! Hát hitemet az emberekben, Szicíliában? Elkergettem. El kellett kergetnem. Vérzett a szívem, de »kellett.« A tényre ténynek kellett következni. — Sebaj, hiszen megmaradt a felesége. Kutlik lehajtotta fejét és még fájdalmasabb nyögést hallatott. — Gonosz lélek . . . hálátlan lélek . . . Épen ez a legnagyobb istencsapása. Aztán egy székre rogyott, kivette a zsebéből a Garibaldi levelét, és nézte hosszan, mereven, míg arca lassan kint kiengedi. Eközben felöltöztem, folyvást vigasztalva a »tények« emberét, kit épen a tények sújtottak le. — Ha férfi vagy, légy férfi! — szavaltam neki Petőfiből. — Elimit! a sors is csak olyan bolondság, mint — teszem azt — a ruhakelme, ügyes ember azt szab belőle, amit akar. . . — Hja a szabás ... a szabás ! — nyögé az, le sem véve szemét a levélről. De a sors meg akarta mutatni, hogy kicsoda. E percben hatalmas kopogtatás hallatszott, s nyomban egy görbe bot mutatkozik az ajtóban, mely mögött közvetlenül Szimacsek alakja lépdelt egyenest felém. — Ah, szervusz humillime!, jó hogy itt van. Hm, hm ! Hát maga a múzeumnak szánta a gombakövületet ? Piha! a múzeumnak, — múzeumnak; — itt aztán a fejét csóválta a tanár úr, és még egyszer mondá : — a múzeumnak. Hát mije magának a múzeum ? — tört ki dühösen — apja, anyja, unokatestvére? Semmije. Ugye semmije? Hanem a lyceum az a maga nevelőapja, humillime, az iránt nem szabad hálátlannak lennie, ha érzés van önben. A lyceum embert nevelt magából, és most ennek jutalmául követeli magától. . . — Kifizettem értte a tandijat, nincs követelnivalója rajtam a lyceumnak. — Nem, a tandijt,hanem a kövületet követeli, nem követeli, hanem kéri. — Már nincs meg, ■— mondám reszketve. A tanár úr egyet ordított, mint a vadállat, kétségbeesésében, azután villámhirtelen felém ugrott és nyakon ragadott. — Tolvaj, rablógyilkos! Hát az mi volt, amit most sanzsíroztál be a hátulsó zsebedbe az íróasztalról ? Ezzel belenyúlt a zsebembe : én hagytam magammal cselekedni mindent, olyan érzéketlen voltam, mint a gombakövület, melyet a professzor úr a zsebemből kihúzott. Szeme ragyogott az örömtűl. — Itt van, megvan, kezemben van ... az én kezemben ... az ország első gombászának kezében... S azzal futott ki, mint a bolond, még kalapját is ott hagyta. El sem küldött értte egy hétig, pedig csak egy kalapja volt. — Nem volt szüksége rá. Nem mozdult ki egy hétig a szobából, éjjel nappal itt, dolgozott. Én azalatt — elképzelhetni — minő halálfélelmeket álltam ki, elgondolva a következményeket, ha az öreg a csalást kisüti. Egy hét múlva befejezte értekezését. Tudományos értékű munkálat volt az a talált gombakövületről, annak eredetéről, színéről, alakjáról, átalakulásáról és átalakulási fázisairól, a legrégibb időktől kezdve a mai napig. A több ezer példányban és több nyelven megjelent értekezés előszavában nekem is köszönetet mond, amiért e nagybecsű kincset »önkényt« engedtem át a tanodai múzeumnak. És azóta sok év elmúlt. Porrá lett Szimacsek úr is, sőt tán Kutlik úr sem kerülte ki a legeltagadhatlanabb tényt — a halált, mely letétette vele az ollót, ép úgy mint Szimacsek úrral a tollat. Én is megkomolyodtam azóta, a világ is sokat haladott, hanem azért a gombakövületet még most is őrizik a lyceumi múzeumban, s a tudományos értekezést, mely, szerző ,jét öt különféle tudós akadémiának tette tagjává, kegyelettel betűzgetik pápaszemes tudósok. No de az ő dolguk. Mi még csak azt a tényt akarjuk kiemelni, hogy Kutlik ur ama csapás után egészen felagyott a hóbortokkal; példás férj, szorgalmas ember lett belőle, a miért a maiszterné asszony koszt dolgában mindvégig hálás, a többire nézve pedig titoktartó mardt; csak évek múlva tudta meg Kutlik úr, hogy az egész katasztrófa kicsinált dolog volt. — Ördöngös ügyességgel volt kiszabva, — jegyzé meg, szemtanúk állítása szerint harag nélkül, némi nagyon kevés boszankodással — ördöngösen. Hja! a szabás, a szabás! A nővér. (Elbeszélés a kisoroszországi népéletből.) Bodenstedt-től. (Folytatás.) VI. Egyszer korán reggel, midőn vizet meríteni mentem, egy ember jött szemközt velem, ránéztem, hát látom, hogy az Teschim halász, a mi falunkból. Csaknem elejtettem a vedret s szóhoz sem tudtam jutni, annyira megörültem. Ő pedig igy szólott: — Valóban ön az ? Hallottunk mi erről valamit, de nem akartuk hinni. Önnek a bátyja nagyon búsul és aggódik miatta. »Ha Demjanowskába megysz, — mondá — (azt tudnia kell, hogy én szekeren jöttem ide), talán találkozni fogsz húgommal, s akkor mondd meg neki, hogy engem nagyon megszomorított eltávozásával, s hogy kényes szemmel kérem, jöjjön vissza hozzánk! — Mindnyájan egésségesek-e ? — kérdeztem, magam is sírásra fakadva. — Hát a kedves gyermekek mit csinálnak? Nem feledtek-e még engem el? — Ugyan hogy feledhették volna ?! Ez óráig egyre sírnak, hogy ön elhagyta őket. Mit mondjak bátyjának ? — Mondja meg neki, hogy nagyon nehezen esik tőle meg a gyermekektől távol lenni s majd megöl a bánat, de mégsem fogok visszatérni. Ne igyekezzék én engem rábeszélni, mert úgy is hiába, én megmaradok határozatom mellett. — De hát jó dolga van itt? — Oly jó, hogy ki sem mondhatom ! — viszonzom. Aztán elbeszéltem neki, hol szolgálok s kértem őt, jöjjön el hozzám, mert némi ajándékokat szeretnék küldeni a bátyám gyermekeinek. — Mondja meg ön nektek, — mondom, — hogy ezeket a néni küldi nekik. Aztán egy kevés pénzt véve magamhoz, holmi apróságokat vásároltam a gyermekeknek. Majd elkísértem azt az embert a falu végéig. Csaknem elfojtották a könyök hangomat. — Mondja meg ön nekik, hogy mind halálig szeretni fogom őket, s hogy minden órában, sőt minden percben visszaemlékezem rájok. Bármerre tekintsek s bármiről beszéljek is, ők mindenkor eszembe forognak. . — Jól van! Mért is ne mondanám én ezt meg ? Csak bízza rám. Az isten áldja meg, derék jótevőivel együtt! Már az igaz, hogy derék becsületes háznép! Mily szívesen láttak engem is, idegen létemre. — Áldja meg az ég őket minden lépteikben , mert valóban megérdemlik ők azt! — Valóban meg, — viszonzá a halász. Ezzel megváltunk. Néhány hét múlt el. Egy szombatnap ép a ház takarításával voltam elfoglalva, midőn Mariska egyszerre csak hozzám fut. »Valaki jött hozzád látogatóba,« — mondá.