Fővárosi Lapok 1875. július (147-173. szám)

1875-07-22 / 165. szám

165. szám Tizenkettedik évfolyam. Csütörtök, 1875. julius 22. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A Garibaldi bora. (Vig elbeszélés.) Irta Mikszáth Kálmán. (Vége.) Hogy odafenn mi fog történni, azzal nem sokat törődtünk. Legvalóbb szinű vélekedés az volt, hogy Vaczok úr keresni fogja a gombát a boros üvegek közt, és ha csupán a boros üvegeket találja meg, azok­ban keresi a kárpótlást a meddő fáradozásért. A vége pedig alkalmasint az lesz, hogy látván a lejövetel lehetetlenségét is, a megnehezedett fejével elnyomja a buzgóság. Mert hát ő is csak ember! Körülbelől ilyenformán is történt. Hanem a mint túlestem a tréfa legnehezebb ré­szén, s visszasietve szobánkba, a mint a borgőz is osz­ladozott fejemből, kezdtem a dolgot sötétebb szem­üvegen nézni, nyugtalanság fogott el. Mi lesz ennek a vége ? Mit hoz a reggel ? Bár­csak ki ne viradna soh­a többé, hadd lenne örökös éjszaka a földön, mely elfedjen padlást, alvó szolgálót, részeg pedellust s az érkező Kutlik elől járható or­szágutat ! Egész éjjel nem tudtam szememet behunyni, ki­könyököltem az ablakon, belebámulva a csendes éj­szakába, mely lassan kint lehányta magáról rongyait, a felhőket, s láttatni hagyta csillagos homlokát. A fogyó sötétséggel versenyt nőtt félelmem, míg­nem tetőpontra hágott, midőn viradatkor közelgő sze­kérzörgés hangzott fel, mely nagy »hahó!« kiáltás mellett egyszerre megállapodott a ház előtt. A »hahó« szó a Kutlik hangja volt. Hirtelen a takaró alá bújtam, de azon keresztül­­ hallottam később vagy legalább hallani véltem vala­mi keletkező dörömbölést, majd lármát, kiabálást, csattogást. Behunyt szemem dacára is látni gondol­tam a kiütendő belh­áború előzetes drámai jeleneteit odakint; izzadtság gyöngyözött homlokomon, azt hit­tem belebolondulok az izgatottságba. Nemsokára teljesen megviradt, két társam is kinyitó szemét, de mint a­kik valami roszra ébred­nek, hirtelen elaludtak, csak szivek hangos dobogása hallatszott. És ez ideglankasztó csendben egyszerre csak valaki belökte nagy robajjal az ajtót, hogy azt hihet­tük, a föld rázkódott meg sarkában. Fésve pillantottunk ki. Kutlik volt, pipacspiros, haragos arccal, villámló szemmel, ziháló mellel, kitá­guló orrlyukakkal. Egyszerre elállt még a szívem dobogása is, s paplanom alá bújva, égreszkettető hortyogás mive­­letével paláztolom félelmemet , ugyanazon módon a többiek. Seregeknek ura, mi fog történni ? Kutlik úr megállott a szoba közepén, csípőjére helyezte kezeit, egyet fújt, azután következő szavak­­kal könnyített lelke terhén: — Képzelje csak, az a gonosz Szicília mind ki­itta az éjjel a boromat a pedellus barátjával, a­kit ott kaptam holt részegen! Ilyen szégyen . .. ilyen szé­gyen ! . . . Oh gonoszok! Kutlik­in­ fájdalmasan sóhajtott, mi pedig sza­­vavaira, mint egy varázsütésre egyszerre felébredtünk. — Nagy csapás . . . nagyon nagy csapás... Ha­nem meg is beszúltam magamat azon a fickón. Meg­­tüzesitettem a vasalót s odanyomtam a pofájára. — No ez derekasan le van quittelve. Kutlik úr ismét sóhajtott, mi nagyon beillett hörgésnek is. — Szomorú quitt az. Ki adja most már vissza az én boromat ? Köszönöm az ilyen quittet! — Vegye úgy, Kutlik bácsi, mintha maga itta volna meg. — Igen ám! Hát hitemet az emberekben, Szicí­liában? Elkergettem. El kellett kergetnem. Vérzett a szívem, de »kellett.« A tényre ténynek kellett kö­vetkezni. — Sebaj, hiszen megmaradt a felesége. Kutlik lehajtotta fejét és még fájdalmasabb nyögést hallatott. — Gonosz lélek . . . hálátlan lélek . . . Épen ez a legnagyobb istencsapása. Aztán egy székre rogyott, kivette a zsebéből a Garibaldi levelét, és nézte hosszan, mereven, míg arca lassan kint kiengedi. Eközben felöltöztem, folyvást vigasztalva a »tények« emberét, kit épen a tények sújtottak le. — Ha férfi vagy, légy férfi! — szavaltam neki Petőfiből. — Eli­mit! a sors is csak olyan bolond­ság, mint — teszem azt — a ruhakelme, ügyes ember azt szab belőle, a­mit akar. . . — Hja a szabás ... a szabás ! — nyögé az, le sem véve szemét a levélről. De a sors meg akarta mutatni, hogy kicsoda. E percben hatalmas kopogtatás hallatszott, s nyomban egy görbe bot mutatkozik az ajtóban, mely mögött közvetlenül Szimacsek alakja lépdelt egyenest felém. — Ah, szervusz humillime!, jó hogy itt van. Hm, hm ! Hát maga a múzeumnak szánta a gomba­­kövületet ? Piha! a múzeumnak, — múzeumnak; — itt aztán a fejét csóválta a tanár úr, és még egyszer mondá : — a múzeumnak. Hát mije magának a mú­zeum ? — tört ki dühösen — apja, anyja, unokatest­vére? Semmije. Ugy­e semmije? Hanem a lyceum az a maga nevelőapja, humillime, az iránt nem sza­bad hálátlannak lennie, ha érzés van önben. A ly­ceum embert nevelt magából, és most ennek jutal­mául követeli magától. . . — Kifizettem értte a tandijat, nincs követelni­­valója rajtam a lyceumnak. — Nem, a tandijt,­hanem a kövületet követeli, nem követeli, hanem kéri. — Már nincs meg, ■— mondám reszketve. A tanár úr egyet ordított, mint a vadállat, két­ségbeesésében, azután villámhirtelen felém ugrott és nyakon ragadott. — Tolvaj, rablógyilkos! Hát az mi volt, a­mit most sanzsíroztál be a hátulsó zsebedbe az íróasz­talról ? Ezzel belenyúlt a zsebembe : én hagytam ma­gammal cselekedni mindent, olyan érzéketlen voltam, mint a gombakövület, melyet a professzor úr a zse­bemből kihúzott. Szeme ragyogott az örömtűl. — Itt van, megvan, kezemben van ... az én kezemben ... az ország első gombászának kezében... S azzal futott ki, mint a bolond, még kalapját is ott hagyta. El sem küldött értte egy hétig, pedig csak egy kalapja volt. — Nem volt szüksége rá. Nem mozdult ki egy hétig a szobából, éjjel nappal itt, dolgozott. Én azalatt — elképzelhetni — minő halálfélel­meket álltam ki, elgondolva a következményeket, ha az öreg a csalást kisüti. Egy hét múlva befejezte értekezését. Tudomá­nyos értékű munkálat volt az a talált gombakövület­ről, annak eredetéről, színéről, alakjáról, átalakulásá­ról és átalakulási fázisairól, a legrégibb időktől kezd­ve a mai napig. A több ezer példányban és több nyel­ven megjelent értekezés előszavában nekem is köszö­netet mond, a­miért e nagybecsű kincset »önkényt« engedtem át a tanodai múzeumnak. És azóta sok év elmúlt. Porrá lett Szimacsek úr is, sőt tán Kutlik úr sem kerülte ki a legeltagadhat­lanabb tényt — a halált, mely letétette vele az ollót, ép úgy mint Szimacsek úrral a tollat. Én is megko­molyodtam azóta, a világ is sokat haladott, hanem­­ azért a gombakövületet még most is őrizik a lyceumi múzeumban, s a tudományos értekezést, mely, szerző­ ,­jét öt különféle tudós akadémiának tette tagjává, ke­gye­lettel betűzgetik pápaszemes tudósok. No de az ő dolguk. Mi még csak azt a tényt akarjuk kiemelni, hogy Kutlik ur ama csapás után egészen felagyott a hóbortokkal; példás férj, szorgal­mas ember lett belőle, a miért a maiszterné asszony koszt dolgában mindvégig hálás, a többire nézve pe­dig titoktartó mardt; csak évek múlva tudta meg Kutlik úr, hogy az egész katasztrófa kicsinált do­log volt. — Ördöngös ügyességgel volt kiszabva, — jegyzé meg, szemtanúk állítása szerint harag nélkül, némi nagyon kevés boszankodással — ördöngösen. Hja! a szabás, a szabás! A nővér. (Elbeszélés a kisoroszországi népéletből.) Bodenstedt-tő­l. (Folytatás.) VI. Egyszer korán reggel, midőn vizet meríteni men­tem, egy ember jött szemközt velem, ránéztem, hát látom, hogy az Teschim halász, a mi falunkból. Csak­nem elejtettem a vedret s szóhoz sem tudtam jutni, annyira megörültem. Ő pedig igy szólott: — Valóban ön az ? Hallottunk mi erről valamit, de nem akartuk hinni. Önnek a bátyja nagyon búsul és aggódik miatta. »Ha Demjanowskába megysz, — mondá — (azt tudnia kell, hogy én szekeren jöttem ide), talán találkozni fogsz húgommal, s akkor mondd meg neki, hogy engem nagyon megszomorított el­távozásával, s hogy kényes szemmel kérem, jöjjön vissza hozzánk! — Mindnyájan egésségesek-e ? — kérdeztem, magam is sírásra fakadva. — Hát a kedves gyer­mekek mit csinálnak? Nem feledtek-e még en­gem el? — Ugyan hogy feledhették volna ?! Ez óráig egyre sírnak, hogy ön elhagyta őket. Mit mondjak bátyjának ? — Mondja meg neki, hogy nagyon nehezen esik tőle meg a gyermekektől távol lenni s majd megöl a bánat, de mégsem fogok visszatérni. Ne igyekezzék én engem rábeszélni, mert úgy is hiába, én megma­radok határozatom mellett. — De hát jó dolga van itt? — Oly jó, hogy ki sem mondhatom ! — vi­sz­onzom. Aztán elbeszéltem neki, hol szolgálok s kértem őt, jöjjön el hozzám, mert némi ajándékokat szeretnék küldeni a bátyám gyermekeinek. — Mondja meg ön nektek, — mondom, — hogy ezeket a néni küldi nekik. Aztán egy kevés pénzt véve magamhoz, holmi apróságokat vásároltam a gyermekeknek. Majd elkí­sértem azt az embert a falu végéig. Csaknem elfojtot­ták a könyök hangomat. — Mondja meg ön nekik, hogy mind halálig szeretni fogom őket, s hogy minden órában, sőt min­den percben visszaemlékezem rájok. Bármerre te­kintsek s bármiről beszéljek is, ők mindenkor eszem­be forognak. . — Jól van! Mért is ne mondanám én ezt meg ? Csak bízza rám. Az isten áldja meg, derék jótevőivel együtt! Már az igaz, hogy derék becsületes háznép! Mily szívesen láttak engem is, idegen létemre. — Áldja meg az ég őket minden lépteikben , mert valóban megérdemlik ők azt! — Valóban meg, — viszonzá a halász. Ezzel megváltunk. Néhány hét múlt el. Egy szom­batnap ép a ház takarításával voltam elfoglalva, mi­dőn Mariska egyszerre csak hozzám fut. »Valaki jött hozzád látogatóba,« — mondá.

Next