Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)

1875-08-27 / 195. szám

O’Rouke asszony regénye. Irta Aldrich. (Folytatás.) A csodálatos hatást keltő újdonság a távirati rovatban állt ; a táviratok jelentéktelen tengeri cse­tepatéról szóltak s valamennyi közül csupán a követ­kező érdekelheti az olvasót : »O’Rouke Larry tengerészt egy forgács megse­besítette , a seb jelentéktelen.« Nagy utat tett ez a forgács. Visszapattant O’Rouke úr lábáról, keresztülsuh­ant Bilkinsék házán és a régi déli temetőben egy kis márványtáblát ha­lomra döntött. Ha valami kisértet ül Bilkinsék asztalához reg­gelizni, még akkor sem lehetett volna nagyobb a csa­lád félelme, aggálya. Mi módon adják Margit tudtára a különös hirt ? Margit szenvedélyes kifakadásokra hajlandó természettel birt s ekkép a közlés borzasz­tó nagy óvatosságot igényelt. Bilkins asszony rögtön beadta tiltakozását, hogy képes volna a feladatot tel­jesíteni s igy Bilkins urra került a sor, bár ő is rop­pantul kétkedett ebbeli tehetségén. De nem akarta, hogy idegen emberek lepjék meg Margitot a hírrel. Midőn O’Roukene elszedte az edényt az asztal­ról, Bilkins ur, ki az újsággal kezében az ablak kö­zelében állt, párszor hatalmasan köhintett, mintegy mutatni akarván, hogy szive le nem csúszott ám a csizmaszárba ; egyszerre csak azon kezdett tépelődni, nem lenne-e jobb, ha ebéd után közlené Margittal a közlendőket. Bilkinsné a nőket rémitőkké tevő éles tekintettel kitudta ura szándékát és a szobán keresz­tül következő szemsürgönyt menesztett felé : »Rajta hát, alamuszi!« — Hallód é, Margit, megint verekedtek odalent délen az emberek. — mondá Bilkins úr rögtön, össze­hajtva és zsebre dugva a lapot. — Ez egyszer tenge­ren vívtak csatát. • — Azok ott nem is tesznek egyebet, csak ölik egymást. — De sokszor nagyobb veszteséget szenvednek. Részünkről most csak egy ember sérült meg. — Szegény ! Sajnálom nejét és gyermekeit, ha ugyan vannak neki. — Nem sérült meg veszélyesen, tudod, Margit; dehogy, csak egy szálka érte lábát. — Köszönöm, az sem igen kellemes dolog. — Jelentéktelen sebet kapott, — mondá Bilkins úr oly könnyeden, mintha szokása volna lábában for­gácscsal sétálni s meglehetősen mulatságosnak ta­lálná a dolgot. — A sebesült neve, csak az különös, Larrynak hívják. Margit egyet bólintott fejével, mintha mondani akarná : »Sok Larry van a világon.« — De vezetékneve még különösebb, — folytatá Bilkins úr gondtalan, siri hangon. E hang hallatára Margit ránézett és elsápadt. — Vezetékneve? — ismétlé, választ várva. O’Rouke. — Igazán ? — rikácsolá Margit. — Igazán ? Hála legyen az ég urának! Oh Worra! Worra! •— Ejnye, Erza, — szólt most Bilkinsné undok hálátlansággal, mely a legderekabb asszonyokat is szokta megszállani, — bizony szépen cselekedtél ! Akár mintha fejszével meglegyintetted volna szegényt. — Kedves nőm . . . — Elég! elég! . . . Gyorsan a szagos üvegemet! .. ! második fiók . . . balra. Nem szokott ölni az öröm — olyan mennyei köpenyfajta, melyből, úgy látszik, nem árt meg a leg­nagyobb adag sem. Egy óra letelte után Margit a körülményekhez képest nyugodtan hallgatá meg O’Rouke Larry föltámadásának részleteit. Midőn már az egész város értesült O’Rouke ur sorsáról, Donnehugh ur oly közleménynyel állt elő, mely azelőtt némi érdekkel bírt volna, most azonban már csak arra szolgált, hogy végkép eloszlassa Bil­kins ur kételyét arra nézve, vájjon a táviratilag jel­zett O’Rouke Larry csakugyan Margit mihaszna hit­­vestársa-e ? Donnehugh ur tudomással bírt arról, hogy O’Rouke egy éjjel Bostonba szökött és a hadihajó­­rajnál beállt matróznak. E tudat okozta, hogy Donne­hugh ur soha sem szemlélhető elégülten O’Rouke ur síremlékét. Margit kérelmére és nevében Bilkins ur három négy levelet irt O’Roukenak, melyeknek egyikére vé­letlenül válasz is érkezett. Larry nagyban biztató ne­jét, hogy nemsokára gazdag úr lesz belőle és eljön majd a nap, midőn saját fogatukon tárthatják be a várost, anélkül hogy köszönniük kellene a vén birká­nak, ki színlelt jószívűséggel viseltetik irántuk. Bil­kins azon törte fejét, ki lehet az a vén birka, de se­hogy sem tudott kiokosodni. O’Rouke­­r még azt is tudata Margittal, hogy háromszáz dollárt fog kapni a zsákmány osztalékából, és világosan sejteté, hogy­­ visszatértekor olyan, de olyan csapszéket állít föl, min­t nőt nem látott Rivermouth soha. — Hahaha! — nevetett Margit, — erről isme­rek Larryra. Szegény fiú, tele volt ő mindig könnyel­műséggel és pálinkával. — Jól mondod, — jegyző meg Bilkins úr szá­razán. Margitnak elég volt annyi, hogy férje még az élők sorában kóborol. O’Rouke három évre szerző­dött, ennek harmada már lejárt és »két év múlva, ha isten úgy akarja, viszontlátom Larrymat.« — gondo­­lá magában Margit. — Bilkins úrnak azonban más volt a véleménye. Legkevésbbé sem örült annak, hogy Larry visszatér, nem is szándékozott borját ölni tisz­teletére. Jobb szerette volna az elveszett fiút megölni. De legalább azt is remélhető, hogy O’Rouke úr nem jön többé Rivermouthba. Apály, dagály egymást érte a rivermouthi kikö­tőben, a csendes utcákon nyári holdfény és téli hó váltakoztak, és a két esztendő már vége felé közel­­gett. O’Rouke eközben nem hallatott magáról, nem is válaszolt a kapott öt vagy hat levélre. — Larrynak jól foly a dolga, — mondá a re­­ménydús Margit. — Megtudtuk volna, ha baj érte volna. A rosz hírek gyorspostán érkeznek. Bilkins úr továbbra is megmaradt Tamásnak. Egész év kellett annak kiderítéséhez, hogy O’Rouke nem fúlt vízbe. Két hó múlt el már a két esztendő után s O’Rouke úr mégsem tiszteli meg Rivermouthot jelenlétével. Lehet, hogy még ki nem kapta okmányait vagy bé­rét, de írni azért csak írhatott volna kedves nejének. Margit unatkozni kezdett, valami baleset határozat­lan sejtelme ütött tanyát szivében. (Vége köv.) (fleich­enbergi karcolatok. (Aug. 23.) (Bug.) Ez a kedves, üde, virágos, napfényes völgy mindig egyenlő szives mosolylyal köszönti vend­­­dégeit, bármilyen komoran, roszkedvűen, morgolódva,­­ savanyú képpel jönnek is. Az idén sem tett kivételt, jóllehet lett volna oka némi kis neheztelésre, miután sokan lettek hozzá hitelenek, kiket mosolyával , örökre magához bilincselteknek gondolt. A vendégek hivatalos lajstroma eddig csak 2900 látogatóról tud, holott a múlt években így az idény vége felé már jóval 3000 fölött jegyzett vala. Az új társaságon kívül minden a régi. A vén Kogel zöld palástja még mindig tiszta úrnak tetszik és fényé­ről ítélve alig hinné el valaki, hogy ezer évekkel ezelőtt szabták. Azt hiszem, nem is hiába mondják az öregek, hogy a régi mesteremberek jobb munkát vé­geztek. A gleichenbergi vár feudális falai most is olyan jókedvvel fü­rdenek magas tanyájukon a sugár­­özönben, mintha Zweigernek, a gréci püspöknek,­­ semmi oka nem lenne az új világ ellen prédikálni. A­­ fenyő, a hársfa, a virágok és a fű illatával ép oly gazdag az enyhe levegő, mint akármikor. A Constan­tin- és Emma-forrásoknál fris leányok sürögnek az »életadó« itallal a nem épen fris sétálók körül. Időre is alig emlékeznek ilyen állandóan derültre ama bizonyos »legidősebb emberek« is, kiknek szak­értő véleménye a hideg és meleg foka iránt a hőmé­­rőn kívül évenként rendesen meg szokott kérdeztetni. Az idő annyira jó, hogy a napokban egy szomszédom, ki rajtam kívül még három, bundába, téli kabátba, plaidbe és sárokba bújt vendégnek volt szomszédja, a következő megjegyzést tette. — Csodálom, hogy az öreg nap végre már dühbe nem jön ennek a gleichenbergi közönségnek telhetet­­lenségén, mely semmiféle meleggel nem elégszik meg. Biz isten megérdemlenék, hogy onnan felülről jól megmossák a fejüket. E méltó kitörés alatt egy távozó család málháját rakták előttünk kocsira. Három pár lábzsák, nyakig érő medvesüvegek, több darab mázsás bunda és né­hány vég flanell képezték a bevezetést. Az ágostai lapban, mely kezemben volt, épen egy új német és angol északsarki expedícióról olvasván, szentül meg voltam győződve, hogy Kane és Franklin valame­lyik készülődő utódjához lesz azonnal szerencsém.Nem is mulasztottam el megkérdezni az inast, hogy hová készülnek ? — Az őszt Egyiptomban töltjük, — felelt a kérdett, — télen pedig valami meleg vidékre utazunk. Utaznak, utaznak mind és nem lép új vendég »az elmentek nyomába.« Pusztulunk, veszünk. A fo­gadósok már a park fáira faggatják a hirdetéseket , hogy nálam tíz üres szoba van! Énnálam tizenöt! — • licitál a másik. A harmadik meg sem áll a haszon alól. Mint ezekből a furcsa hirdetésekből kivehető, vagy a természettudományok tanítása áll a Lajtán­­túl a kellőnél roszabb lábon, vagy csak épen az emlí­tett villatulajdonosok által nem űzetett a megkíván­tató szorgalommal, mert úgy látszik sejtelmük sincs a »horror vacui« természeti törvényéről. A­mi üres, attól iszonyodunk. E szerint aztán nem csoda, ha »Pest« és »Buda«, melyekről zsenge éveinkben azt tanultuk, hogy lakosaik száma 300,000 körül jár, az utóbbi hetek alatt majdnem néptelen pusztasággá lettek, hasonlóan ama szomorú korhoz, mikor a törö­kök hazánkban mindent elpusztítván, Leopold király az említett városok telkeit ingyen adományozta fűnek­­fának. »Pest« és »Buda« jelenlegi szuverénjei, jól­lehet augusztus 10-ke óta a szobák árát jelentékenyen leszállították, a nagylelkűségben idáig nem jutottak. »Velencé«-ről nem akarok szólni, most a lagúnák vá­rosának gyors hanyatlása nem titok már az osztrák hadnagyok előtt sem, kiknek illetékes véleménye sze­rint a sülyedés az ő kivonulásuktól veszi kezdetét. Ebben nincs hát semmi csodálatos, de a szigetváros sorsát a virágzó »Majland« is osztja, honnan kiss trombitálással szállítja útnak a postakocsis kocsi­számra a vendégeket s hová még búsabb trombita­szó mellett üresen érkezik vissza. Mert ez a Gleichen­berg a régi ausztriai birodalomnak egész térképe; meg­találod itt Pestet, Budát, (még az egyesítés előtti állapotban,) Bécset, Triesztet, Grécet, Velencét, Milánót, Brünnt stb. Az utóbbi évtizedek hadi és po­litikai eseményeiről azonban nem vett tudomást. Nem csoda. Fürdőre nem azért jön az ember, hogy politikával rontsa a vérét és a birodalom régi sebei fölött keseregjen. Jó egyetértésben fér itt meg a monarchia minden népe s h­a külügyi hivata­lunknak a külfölddel olyan kevés összeütközése van, mint ennek a kis zagyva státusnak itt, akkor nyug­ton alhatik Terebesen. A többség természetesen a németeké, kiket azonban számra nézve büszkén kö­vetnek a magyarok. »Lefogyva bár, megfogyva nem!« De ezek ketten együttvéve semmiesetre nem hajtanak akkora szelet, mint Kosciuszkonak harcképtelensé­gük miatt itt időző unokái. A bukovina-jeruzsálemi népszövetség is tekintélyes kontingenst szolgáltat, melynek nemzeti viselete (bokáikat verdeső kabátban és fülek mellett lógó fürtökkel az urak, festői fürtte­­lenségekkel a hölgyek) a kútnál és sétatereken min­dig kellemes nyugpontot szolgáltat a szemnek. A »háromegy-királyság« és Itália szintén bőven vannak képviselve s nem akarom említés nélkül hagyni Oláh­országot sem, miután a legújabb politikai bonyodal­makban olyan nevezetes szerep jutott neki, hogy tu­lajdonképen ő képezi azt a súlyt, mely az európai béke mérlegét feldöntheti. Az egyszeri színház-direktor így mordult a szélső statisztára : — Aztán valahogy rá ne tehénkedjék ön arra a tölgyfára, mert az egész erdőnk összedűl és még he­gyibe az ég is leszakad. A kollegák egész este irigykedve bámulták a fon­tos személyt. Az itteni nemzetiségek korlátlan egyedurai, ki­ket a »Gyógyítástan« paragrafusain kívül semmiféle szűkebb vagy tágabb népképviselet nem korlátoz : az orvosok. Ellenmondást nem tűrő ridegséggel s minisz­teri ellenjegyzést nem ismerő hatalommal adják ki rendeleteiket: két uncia viz egy uncia savóval, vagy egy uncia viz két uncia savóval, vagy stb. stb. Az ellenszegülőknek vagy a parancsolatok kijátszóinak fenyegetésére egy olyan poroszló áll a doktorok olda­lán, ki félelmesebb a világ valamennyi porkolábjánál. Öltözete: csupa csont, fegyvere egy vállára vetett kasza­­ egyetlen pajtása­, amaz ismeretes fahordó öreg. És ez a poroszló itt nem igen szokott tréfálni. A magyar vendégek majdnem kivétel nélkül az itteni derék fiatal fürdőorvos, dr. Závory kormánypálcája alá adják magukat, a­ki Meranban, Aljacio-ban, Nizzá­ban és más égalji gyógyhelyeken kitűnő szakismere­teket szer­zett a mell- és torokbajok orvoslása terén. A németeknek, a lengyeleknek s a többieknek mind megvan a magok egésségügyi tanácsadója és ezeken kivűl — különösen a bukovinaiak számára — nem egy olyan is, ki orvosi diplomáját azon a bukovinai egyetemen nyerte, mely i. é. okt. 5-kén nagy ünne­pélyességgel fog megnyittatni Czernowitz-ban. Hason­lóképen ama francia grófnéhoz,­­tavalyi levelemben is 872

Next