Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)
1875-10-01 / 224. szám
gyorsan két utassal amaz után, mely az isigny-i állomástól — a merbourgi vonalon — a városba vezet. Eme, körülbelül négy kilométernyire terjedő út olyan, mint valamely parknak a sétánya, melyet kétfélés buja rétek és termékeny szántóföldek környeznek, magas, lombos fák által szegélyezve, melyeknek felső ágai újraéledvén bűvös árnyat adnak. A kocsi egyik ablakánál egyszerre egy férfi arc volt látható, melyet gondosan fürtözött szőke haj s ugyanolyan szinű gyönyörű bajusz díszített. A vidám, nyájas arc kihajlott a kocsi ablakán. Ez arc a fiatal Mircel Ferenc báróé volt, ki aznap reggel tartotta menyegzőjét Párisban Brierville Charlotte kisasszonynyal. Az esketési szertartást, a nem rég óta viselt gyász miatt, két órakor tartották meg a Madelaine egyik kisebb kápolnájában, a család tagjai és csekélyszámú barátok jelenlétében. Az új házastársak aztán a menyasszony birtokára a briervillei kastélyba utaztak, ott szándékozva a mézesheteket eltölteni, miután ábrándjuk avagy szeszélyük nem engedte, hogy boldog szerelmük első napjait máshol élvezzék. — Jack, — kiáltott ki a báró a kocsisnak, — állítsa meg kissé a lovakat, gyönyörködni akarok ez általam már tíz év óta nem látott vidéken. A kocsis teljesíté a parancsot. Ferenc újra helyet foglalt a kocsiban neje mellett. E nő még alig volt húszéves. Arca kellemet és jóságot árult el. Halovány arcszíne, barna haja, nagy fekete szeme a legérzéketlenebb lelket is lángra gyújtotta és megigézte volna. E pillanatban leirhatlan érzelmek egész áramlata özönlötte el s bizonyos lankadtság vett rajta erőt, minőt csak a túlságos öröm vagy túlságos fájdalom szokott okozni. Mindamellett az ajkán lebegő mosolyból s gondolatokba merült arcának szűzies kifejezéséből csak is az elsőt lehete sejteni. Az a mit ő érzett, elragadtatás, a szerelmes szűz kifejezhetlen boldogsága volt, ki egész életét annak szenteli, a ki őt szereti. — Boldog vagy-e, Charlotte ? — kérdezé férje. — A mit én érzek, az egy igéző álom ! — susogá, szép kezeinek egyikét Ferenc felé nyújtva. A férj, ajkához emelte az oda nyújtott kezecskét s csókjaival halmozta el. Aztán csönd állott be s úgy látszott, mind a ketten átengedték magokat újra ama benyomásoknak, melyet látkörük idézett elé, és a gondolatoknak, melyek lelküket eltörték. El voltak bájolva. A táj költészete még inkább megigézte őket. A fák lombjainak kellemes illata egybeolvadt a madarak énekével. A hanyatló nap bíbor és arany színben tükrözött vissza a közelebb-távolabb fekvő lakok ablakairól, mintha csak egy tűztenger vagy északi fény árasztotta volna el a tájat. Kell-e a felizgatott szívnek több ok a felindulásra? Nem eléggé tágas keret-e ez, hogy az ifjú szíveket magába foglalja? Az utasok bámulták az eget és a mezőt. Ittasultan lélektették be az éltető illatot, mely a jéget betölté. Szemük csaknem kimeredt a hosszas szemlélgetésben, a Charlotteé még inkább, mint a Ferencé. Charlotte szeme főleg férjén nyugodott, oly tekintettel, mely bámulatot, gyöngédséget s egyszersmind szendeséget fejezett ki s melyet a boldog, mosolygó ajkak is eléggé elárultak. Pár ízben férje is észrevette e tekintetet s ilyenkor a nő hirtelen elfordító fejét, és szép arcát élénk pír futa el. A férj elmosolyodott, mint oly férfi, aki még némileg fogékony az édes örömekre és türelmesen szemléli a gyermeteg szív ömledezéseit. Mirael báró, mindamellett hogy csak huszonnyolc éves volt, az élet örömeit a dobzódásokban meglehetősen kimerítő s lelke némileg el volt tompálva a szerelmi édesgések iránt. A báró, ki egy tíz év előtt elhunyt híres államférfi fia volt, mindent elkövetett, nehogy annak dicső nyomdokaiba lépjen. E tiz év alatt oda törekedett, hogy ifjúságát és egésségét a mulatságok s világi örömek túlzásig való élvezése által aláássa, vagyonának nagyobb részét eltékozolja s jóhirnevét a zajos kalandokban és szilaj tivornyákban kockáztassa. Azonban igéző arca, elegáns modora, látszólagos finomsága által képes volt még port hinteni a világ szemébe. Nem csodáljuk, hogy hálójába került Charlotte, az ártatlanság, tisztaság és kellem e példányképe, átengedve magát e léha, silány embernek. Nem ismerte Ferenc múltját, vagy ha ismerte is, csak arról az oldaláról, melyet leginkább meg lehetett bocsátani. Charlotte hizelgeti magának, hogy javítólag fog rá hatni, hogy visszavezeti a helyes ösvényre s fölébreszti benne azt a kevés méltányolnivaló tulajdonságot, mely még szivében visszamaradt. A föladat könnyűnek tűnt előtte föl, mert nem tudta, hogy Ferenc a romlottságnak mily fokán áll. Egy más, előrelátó család bizonynyal figyelmeztette volna a leányt, de neki nem volt családja; nagybátyja és gyámja az öreg Brierville gróf, kinek e szép fiatal hölgy jelenléte, házában csak aggodalom és gond kútfeje volt, azzal foglalkozott, hogy férjhez adja, mit sem törődve azzal, minő élettársat választ neki. Egész buzgalommal működött ő e házasság létrehozásán, anélkül hogy még csak gondolt is volna arra, várjon Mircel báró méltó-e a leányka kezére ? Ferencnek még életben levő anyja osztozott a Charlotte illúzióiban, abban a hitben élvén, hogy ily kedves, bájos fiatal hölgy, ha egyszer fiának a neje lesz, képes őt teljesen átalakítani. Ami Ferencet illeti, ő engedte magát házasítani, eleintén unalomból, később érdekből, úgy vélekedett, hogy e szövetség által megroncsolt vagyoni viszonyait helyreállíthatja. Azonkívül Charlotte hízelgett az ő büszkeségének, mi eléggé varázserőt gyakorolt rá, gondolva, hogy ha szerelmet nem is, legalább ideig-óráig tartó érdekeltséget ébreszthet maga iránt. Annálfogva oly szeretetreméltóvá törekedett magát tenni, a minőnek őt a hölgy csak óhajthatta, s így még nagyobb csalódásba ringatta Charlotte-ot, mint volt, mióta őt megismerte. íme ez a létrejött szövetség története. Charlottenak férje iránt táplált illúziói nem sokáig tartottak. Azonban ő még azon a ponton volt, amelyen azt, kit szeretünk, csak ama valódi avagy színlelt szerelméről ismerjük, amelyet első időkben feltüntetni igyekezett. E nő boldog volt, és mégis, az igazat megvallva, egészen elszomorodott, miután nagyon elkülönzöttnek érze magát ama világtól, melyet elhagyott. A kocsi, melyben az új házasok ültek, lassan haladt aztán egy ideig odább, mint azt a báró óhajta. Mindamellett azt a négy kilométernyi távközt, mely az isigny-i öblöt a várostól elválasztja, csakhamar átfutották. Gyorsan hajtattak be a főutcára, honnan már látszott a briervillei kastély, mely alig egy puskalövésnyire feküdt az utósó háztól. Pompás m ódon kastély volt ez, mely falai között a Brierville-család egész történetét őrizte. Úgy a lak, mint a család, a tizenhatodik századból vette eredetét. Ez időszakban tűntek föl a vidéken a Briervillek s lettek terjedelmes földbirtokok urai. Állítólag Olaszországból kerültek oda. Ők építették a kastélyt, mely máig is nevüket viseli. Attól az időtől fogva történetük Normandiáéval jött kapcsolatba, melynek ők dicsőséget és élénkséget szereztek. (Folyt, köv.) tejüvegén át vakító fény sugárzik a »szabadság« aranyozott szobrára. Mit regélhet ez a sugártömeg annak a szobornak ? Századok regéjét kérdezi-e tőle ? nagy napok csodadolgait szeretné-e hallani? Jelvényének titkát kérdi-e, vagy kétkedik a nagy jeligében, melyet ráfestettek: »liberté,égalité, fraternité?« Eh, de mit keres a reflexió a zaj világában ? Búskomoly kérdések, maradjatok a magasban, a szabadság szobra lábainál, — mi a Város zajába indulunk. Parisból. I. (A júliusi oszlopon.) Aki Párisba megy, úgyszólván beleveti magát egy tengerbe, melynek hullámai ide-oda hömpölygetik. A városok városa újra kezdi fokozni mindig nagy elevenségét. Szeptember elején legtovább zárva állt színházai is megnyíltak, egyetemének pár fakultása még egyre munkálkodik, a quartier latin zúg, zajog; Auteuilben és Vichyben hullanak a levelek, amit a párisiak már csak legjobban szeretnek aboulevardokon vagy a boulogne-i ligetben látni; szóval Páris egyre kapja már vissza vidékre küldött telepeit; színházai újra tömvék; a »Boulevard des Italiens« és a többi ismét hemzseg, a paloták zárt kapui megnyílnak, a toilettek változatosabbak, a fogatok fényesebbek s a zsebmetszők közt nagyobb a verseny s a fogházakban több a töltelék. A nyüzsgő világ közepett, melyben mozgok, egy csöndesebb helyet keresve, elhagyom a kövezetet s a »magasba« vágyom. Nemcsak vágyom, hanem megyek is. A Szajna partján végig haladva, ott, hol a zaj már lankadni kezd, a »Bassin du Canal St. Martin« mellett, a Bastille egykori helyével szemközt áll a júliusi oszlop, elfoglalt ágyúk ércéből öntve, az elesettek hamvai fölött. A neveket az oszlopon örökítették meg, méltólag egy nagy nemzet vértanúihoz. Ez oszlop tetején lakik a csend, a szabadságharc aranyozott szobrának lábainál, melyek merész lépéssel haladják át a földgömböt, míg a szobor érckezeiben a lobogó fáklya s tört rab-bilincs inti Párist a nagy jelige megtartására, mely most minden temploma, színháza középülete falán újra büszkélkedik : »Liberté, égalité, fraternité!« Kétszázharmincnyolc lépcső vezet az ércóriás belsejében az erkélyre. Nyomasztó hőség uralkodik a nagy érccső belsejében s egy lámpa sem ég; a vak sötétben az ember folytonos »a droit« kiáltások közt ér föl. De fölérve, a kilátás mindenért kárpótol. Nyugat felé a rue Rivoli egy mintára épített házsorai közt, a Szent Pál, Szt. Gervais templomok, a Louvre, a Tuilleriák, a »Place de la Concorde« s »Arc de triomphe« megragadó részletein át a boulogne-i liget zöldjéig hat el szemünk; északnyugat felé a Palais Royal, a büszke Vendôme-oszlop, melynek tetején ezentúl a tricolor lebeg, a Madeleine korinthi oszlopai s a «Chapelle Russe« emelkednek; északra a rengeteg épülettömegen át egy csöndes zöld halom tűnik ki : a mont-martre-i temető, odaékelve a paloták közé, mint a korona gyémántjához vésett »memento móri;« délnyugaton a fenséges Notre Dame, csodás rosette-jével, túl rajta a Sorbonne, a Luxembourg-palota s a Pantheon kerek oszlopcsarnoka ; keleten egy nagy városrész füstölgő gyárkéményekkel s ezek végén a néma Pere la Chaise temető. Denique, mindenütt mindennek temető a vége. Alant a fény karöltve a nyomorral. Mily törpe az ember, a magasból tekintve ! Hogy elvegyül a tarka omnibusz az ezüstveretű fogattal, a kétszázfrankos redingot a negyven sous-i zubbonynyal, a vörös kofaesernyő a selyem en tout cas-val s a hagymaszag a jockey-klub illatával! Olyan jó mindent kétszáz lábnyi magasból nézni! El is maradnánk itt, a szabadság szobrának lábainál, jó sokáig, ha már a boulevard Beaumarchais lámpái nem tükröződnének a minden tíz méternyire csillogó tavacskák hullámain, s a szökőkutak hulló kristálycsöppjeiben. A »Chateau de eau« vizet lövelő nyolc büszke oroszlánja komor fenségben áll a sötét medencénél; az esti szél megfodrozza a viz tükrét s a medence vizi rózsáinak szirmait; éles szél süvölt át az oszlop tetején. Szálljunk alá a szabadság szobrától a néphez, mely az élvezetek rabja! A »Caserne du Prince Eugen«-ben takarodót fújnak. Páris ragyogni kezd; kirakatai millió gázlángtól ragyognak; a színházak kapuin omlik be a tömeg s a boulevardokon hullámzik a sokaság ; örökös mennydörgés gyanánt robog a kocsik ezreinek örök folyama, fele fölfelé, fele lefelé, fehér, piros, kék, zöld lámpáival, mint egy tündértó, mely egyszerre föl és alá hullámzik. Visszatekintve, csöndes fönségben magaslik föl a júliusi oszlop, mint egy fekete, óriási fölkiáltó jel. A Bastille! Csak a neve maradt meg, borzalmai eltűntek falaival együtt. Helyén egy hasonló stílben épült ház áll, két világitó toronynyal, melyek II. (Paris új emlékei. — Épülő romok. — Elmosott velocipedversenyek. — A »Pantheon« katakombái.) Ha a pálmafa hasonlata nem volna olyan régi, igen alkalmasan lehetne vele Párist jellemezni. Egyik oldalon hervadás, másikon újjászületés. Csúcsán örökké újraviruló levelek s alant romlás, pusztulás. Kezdjük a tetején. Két új emléke áll Párisnak egy év óta, amiről a Baedeker-ek nem beszélnek, — beszéljünk hát róluk mi. Az elyséei mezők kocsitengere között végig hatolva, a Palais d’Industrie kolosszális kő- és üvegtömege előtt megtaláljuk mind a kettőt. Az egyik, mely még északi oldalán bevégezetlen munka, a Kolumbus Kristóf emlékszobra. Hatalmas vörös márvány talapzaton emelkedik a merész génuai hajós alakja, háromszoros természeti nagyságban, mintegy szilárd lépéssel előre indulva, nyílt, szép homlokát biztos öntudat kifejezésével emeli ég felé, arcán ama határozottság kinyomata ül, melylyel a hatalmas igéket kimondó : »Az atlanti tengeren túl földnek kell lenni!« — Jobb keze előre, mintegy a hajó ormáról a láthatáron fölmerülő szárazföldre mutat, baljával egy földgömbről fátyolt von le, mely alól Amerika domborképe tűnik ki. Két relief már ott diszlik oldalán, a partraszállás mozzanatait ábrázolván. Az északi még hiányzik. Elől egyszerű márványtáblán e rövid felírás : »Cristóbal colon.« Kell-e több? Majdnem szemközt a világ fölfedező szobrával áll a másik új emlék : Franciaország emelte a maga elvérzett gyermekeinek. Gallia, fején a várkoronával, könyező szemekkel tekint a karjaiba hullott harcosra, 1000 .