Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-14 / 235. szám

Csütörtök, 1875. október 14. 235. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 Megjelenik az ünnep utáni napokat ki­véve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Győ­ry Vilmostól. (Folytatás.) A mama meg nem állhatta szó nélkül kis ked­vencének e legújabb cselekedetét. — Ugyan, ugyan Mariskám! — mondá fejcsó­válva bár, de azért látható gyönyörködéssel mosolyog­va a leánykára — te kis ármányos te! No az igaz, hogy ez a gyermek csupa tűz, csupa elevenség. Mindössze is ebből a dicséretből állt az anyai igazságszolgáltatás. Eme kis intermezzo után bevezették az érke­zetteket a »nappali« szobába, hová persze a gyerme­kek is is mind becsődültek szüleik után. Az öreg asz­­szonyság, a­kinek hihetőleg valami titkosabb mon­danivalója lehetett, nézett is rájuk a kalap karimája alól egy mérgeset, sőt a­mint a gyermekek letelepü­léséről észre vette, hogy azok a maguk jószántából nem akarnak egyhamar tágítani, oda is súgott a házi­asszonynak, jó lenne a kicsikéket valami ürügy alatt eltávolítani, mert ő röviden s hat szem között akar némely dolgokat megbeszélni, nem ér rá sokáig itt időzni, minthogy a kocsis is úgy van fogadva, hogy tüstént tovább mennek. Hevederné asszonyság tehát igy szólt gyerme­keinek : — Nézzétek, kedveseim, ez a kis leányka mától fogva a ti testvértek lesz. Itt marad nálunk, hogy megtanuljon magyarul. — Igen bizony, hogy megtanuljon magyarul — szólt közbe a megérkezett asszonyság, a kinek ez a gondolat úgy látszék nagyon megtetszett mert mosolygott is hozzá — hogy megtanuljon magyarúl! — Ti majd játszatok, beszélgettek vele s úgy tanitgatjátok szépen. Betti-nek hívják, értitek, kicsi­kéim, Betti­nek. Most vezessétek ki szépen, s mutas­­í­sátok meg a kertet, a virágokat a kis Bettinek. A nagyobbak egymásra néztek s igen kelletle­nül s vonakodva készülődtek; a kis Mariska pedig határozottan ki is mondta: — Nem megyek én! — s azzal olyan módosan rángatódzott mind a két könyökével, hogy az elfogu­latlan szemlélőnek szinte viszketett volna a tenyere, hogy a dacos kis semmiházit csak azért is kipenderítse a szobából. A mama nem tette azt, oh, a mama meg nem tette volna azt egy arany világért sem ! Hanem a he­lyett odament a »sublód«-hoz, melynek tetején az ő díszedényei voltak kirakva, csészék, a melyek közül bizony egyiknek-másiknak a füle már hiányzott, ká­vés ibrik, porcellán tejes dézsácska, ha nem is egészen mind egyfélék, de abban mindnyájan igen megegye­zők s összeillők, hogy az aranyozás jóformán mind­nyájáról lekopott. Ezek között, a főhelyen foglalt he­lyet a­­ békepohár, egy igen nagy almát vagy a­ki dinnyének nézte, tehát egy igen kis dinnyét ábrázoló cukortartó fából, zöldes-feketére festve, melynek te­teje nemcsak hátra hajolt, hanem egészen le is járt, mióta a kis kedvesek egyszer úgy lefeszegették, hogy meg sem lehetett többé csináltatni. Ebből a nagy fa­almából, vagy kis dinnyéből a mama most egy darab cukrot vett elő, azzal kérlelte meg a kis kedvencét, a ki már most ekképen lekenyerezve, kegyes volt any­jának szót fogadni s a többi gyermekkel és a kis Bettivel kimenni a kertbe és megnézni a virágokat. A kertbe, és megnézni a virágokat! De ez a kert nem volt egyéb, mint a különben sem nagyon tágas udvarból egy kis tömött, düledező falkerítéssel elsz­akasztott darabocska. Benne néhány keskeny út, az is mind benőve most már magbament páréval; az utak mellett sziklakeménységűvé szántott ágyak, me­lyeken itt ott az egészen összeaszott indán még egy­két fonyadt sárga ugorka sütkérezett a napon, a mi­ket vagy ott feledtek vagy ott hagytak magnak; a másik ágyban a borsó-kórók gyanánt letűzdelt nád­szálak, jobbára mind eltörve derékon, a harmadikban néhány elkényszeredett káposzta­fej, melyeknek asz­­kórban sínylődő vékony tövecskéi minden erőködésük dacára sem tudtak a gyér levelekbe annyi erőt önteni, hogy azok rendeltetésükhöz hiven, szép, domború, kemény fejjé összeboruljanak, melyben aztán tanyát ütött egy kétségbeesett pók, innen lesve, innen várva a jó szerencsét, mely talán mégis csak vet majd vala­mikor egy-egy muslicát porlepte hálójába. Ez volt az a kert, a hová Hevederné asszonyság a gyermekeket kiküldte mulatni. Virágosnak is csak ép oly virágos volt az egyébiránt, mint a mennyire az elmondottakat kertnek lehetett nevezni. A fal mellett talán kétlépésnyi szélességben s három lépés hosszú­ságban volt a virágok számára kihagyva egy külön térség, s beosztva szív-, csillag- és kifli- alakú parányi kis ágyacskákra. Igen szép lehetett tavaszszal, de most bizony teljesen elvesztette minden ékességét. Az ágyakat szegélyző pázsit­ szegfű élete u­tán dőlt le porlepett levélkéivel a kemény földre, imitt-amott egy-két szimpla viola hosszú keskeny magháza tanács­kozott arról, hogy egykor mégis virágoztak; a másik ágyban két-három bokor oroszlánszáj-virágnak szá­­racskáit csörgette egymáshoz a meglebbenő szellő ; talán a legijesztőbb virág, nyiltában s száraz korában egyaránt; nyiltában a gyermekeket ijesztik vele, ha a virág oldalának nyomogatása által tátogtatják, mi­kor pedig elvirágzott, magba ment, megszáradt, — magad is megdöbbensz tőle, s elkomolyodol láttára, mert minden magháza egy-egy valóságos halálfej. Ezek voltak azok a virágok, a miket a házbe­liek az érkezett kis vendégnek, a leendő testvérkének megmutattak. Ezekben bizony kevés gyönyörűségük telt, s színről szinre látva ezt a kertet, majd alig lehe­tett egészen roszalni a gyermekek vonakodását, hogy­­ ebbe a kertbe kijönni nem valami nagy készséggel ro­hantak. Utójára azonban mégis mulattak itt is; a kis vendég ugyan nem, de a házbeliek igen. Még ki sem értek a kertbe, már az egyik fiú, egy vásott rész si­­heder, kitalálta, hogy a Betti nevet el lehet fordítani beci, boci, boci gúnynévre, mint ahogy a bornyút hív­ják. A kis leányt nem is szólította aztán máskép mint így : — Ne, beci, ne! Az idegen lányka csak keveset tudott magyarul s nem tudta elképzelni, minek nevetnek azok a töb­biek olyan nagyon, s még a legkisebb is. Azok pedig nevettek ennek is, meg annak is, ha ő valamit hibá­san ejtett ki. Mindjárt utána mondták ép oly hibá­san, csúfolodva s aztán megint mind, mind úgy ne­vettek ! De annak talán még legjobb ízűt nevettek, mi­kor Misi, a legöregebbik, talált még egy elkésett oroszlánszáj virágot, a­mit rögtön leszakasztott, két ujja közé csípte, s tátogtatva ment neki vele a kis leánynak, ijesztő hangon mormogva : — Juj, beci, megesz, juj megesz! A megrettent lányka úgy félt, úgy húzódott tőle, a többiek meg úgy nevették! Ez a mulatság, mely persze csak a fakgatók­­nak volt az, nem pedig a fakgatottnak is egyszersmind, szerencsére nem tartott nagyon sokáig, mert a nap­pali szobában folytatott beszélgetés csakhamar véget ért, a­mint az érkezett öreg asszonyság előre kijelen­tette. E beszélgetés tárgyát — mondjuk el mi is né­hány szóval, röviden — ama föltételek megszabása képezte, a­melyek mellett a Heveder-család a kis Bettit mindennel ellátni hajlandónak nyilatkozott. E tárgy felől egyébiránt már előre jóformán tisztán le­hettek a felek egymás között, mert az öreg asszony­ság a mostani megbeszélés alkalmával is gyakrabban használta azt a kifejezést: »a­mint levelemben már írtam is.« Bizonyosan levél útján érintkeztek egy­mással először. Heveder Mihály úr élőszóval még csak egy kérdést kockáztatott a beszélgetés végén — És ha a kis leány meg találna halni ? Úgy látszott azonban, hogy ezen a kérdésen különös hangsúly fekszik, legalább az öreg asszony­ság egy éles, átható tekintetet vetett a kérdezőre, s aztán egészen szárazon azt felelte: — Akkor, természetesen, megszűnik a tartás. — S nem lesz értte semmi kárpótlás ? — kérdé Heveder úr ismét oly nyomatékosan. — Semmi! — hangzék a válasz is ép oly szá­razon . — Csak azért kérdeztem, — végzé be a beszél­getést Heveder Mihály úr közönyösen, de azt nem mondta meg, miért. Ekkor az öreg asszonyság megint útra készült. Nem fogadott el semmit, pedig a háziasszony szíve­sen marasztotta egy kis kávéra. Az utas megköszönte, de nem fogadta el. Azt mondá: igen sietős az útja. S csakugyan tovább is ment azonnal. Mielőtt azonban újra kocsira ült vol­na, bekiáltották a gyermekeket s velök együtt a kis Bettit is. Nem csókolta meg búcsúzóra, csak annyit mondott neki németül: — Betti, nézd, helyettem ez lesz ezentúl ma­mád , ez meg a papád, ezek meg testvéreid. Légy jó, engedelmes, szófogadó. Isten áldjon meg. Már ezt a kocsiból mondta, a zöld fátyolt ké­pére vonva. Elhajtatott. A kis leány nem is igen né­zett utána, sírni pedig épen nem sírt. Még ha félolyan öreg sem lett volna is, még akkor is bizonyosan ki lehete találni: nem az édes­anyja volt. Mikor a kopott szekér eldöcögött, a gyerme­kek megint kimentek a virágos kertbe, Heveder Mi­hály uram ismét kiült a kapu elé s rágyújtott a hato­dik vagy hetedik pipára s ott szítta el még a kilence­diket is. Hevederné asszonyság pedig, mint gondos gazdaasszony, bement azonnal a szobába s legelső dolga is az volt, hogy a leányka kis úti podgyászát bontotta ki, a kis ruhácskákat darabonkint szétbon­togatta, megnézegette, szemével végig méregette s aztán egyenkint elrakosgatta az ajtónyilás által meg­lehetős rendetlenséget eláruló almár­omba. Aztán lassan kint bealkonyult az idő, az árnyak egyre növekedtek, a gyermekeket behívták vacsorál­­ni, a kis Betti is kapott egy kis cserép tányérra való aludt tejet föle nélkül, mert a java a többi között is eloszlott; vacsora után egy vékony kis derékaljon ágyat vetettek neki a búbos kemence és a fal közöt­ti kuckóban, aztán lefeküdtek mindnyájan s nem so­kára az álom édes csókja zárta be szempilláikat. (Folyt, köv.) Mirvel b­á­r­ó­n­é. (Francia elbeszélés.) Írta Daudet Ernő. (Folytatás.) Meg kell azonban vallanunk, hogy tulajdonké­pen egyik sem dolgozott s látszólagos foglalkozásuk­nak egyéb célja sem volt, mint az, hogy ezáltal elhá­rítsanak minden veszélyes megkíséreltetést. A mondott este, miután már hideg volt, élénk tűz lobogott a kandallóban, mely megvilágította mege­légedést, vidámságot visszasugárzó arcukat. És volt is okuk a vidámságra, mert Brancourtné asszony teljes fölgyógyulásához közelgett. Charlotte hímzésére hajlott, a lámpa fénykö­rébe, látszólag munkájába mélyedve, míg Xavier a kezében tartott újság fölött áttekintve, gyönyörtelien pihentette tekintetét a bárónén s el nem tudta szemét róla vonni. Sötét feje, büszke arcvonásai, szabályos termete, ragyogó szeme, fehér keze s mindaz, mi egy nőt csak széppé tehet, tökéletes egészet képeztek Ch­ar­­lottenál. Xavier, a­mint e nőt szemlélte, azt élvezte.

Next