Fővárosi Lapok 1875. november (251-274. szám)

1875-11-03 / 251. szám

Szerda, 1875. november 3. 251. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................ . 8 frt. Negyedévre...........................4 » Megjelenik az üdnép utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Három élet. A nagyságos mama zokogva Átkozza násza reggelét. . . . A négy pompás ló már kifogva, Elvitték selymét, ékszerét ! S közbe szól egy pisztoly lövése, A férj ime — szegény tatár! — Megmutatá, hogy szenvedésre, Bármily nagy is, de van határ. Megperdül a dob. Vajh kié lesz A ház, mely már üressen áll, És kié az a három élet? »Enyém« ! — szól közbe a halál. De a halál alkut nem átall, Övé már úgyis az apa. Az asszonyt a bűn vette által­a a nyomoré lett magzata. Gáspár Imre: Ahogy isten rendeli. (Elbeszélés.) Dr. Kovács Páltól. (Folytatás.) — Szabad egy csókot adni az orvosnak, honorá­­riumut! — gondolta magában Várnay, de gondolatát nyilvánítani még kissé időelőttinek tartá, azért a kis mosolygó angyal kérdésére csak ezt válaszolta: — A kérdés ez volt: »szabad-e a mamának málnavizet inni?« S én erre azt feleltem »szabad« ! — Saját kezével irta ezt ? — csintalankodék tovább Róza. — Miért kérdezi ezt nagysád ? — Tudja — válaszolt kis fontolgatás után a leány, — tudja, orvos úr, én eredeti kéziratokat gyűj­tök nevezetesebb férfiaktól, s ki volna előttem jelenleg nevezetesebb, mint a mi kedves orvosunk, ki az én egyetlen jó anyámat számomra a haláltól meg­mentette ? Ezzel örömkönyekben törve ki, édesdeden mo­solygó anyját kíméletes ölelgetések között csókol­gatta. — Csupa érzés, csupa természet, — gondolta magában szinte elfogulva Várnay, — s nem tehetett róla, hogy e kedélyes családi jelenet pár könyet idé­zett szeméből. — Istenem, mily más ez, —.........! sóhajtott egy nagyot, de megbánván hirtelen gondolatát: el!­gondolta, — itt a párhuzamra, a hasonlítgatásra gon­dolni is bűn volna­, s hogy végkép el ne lágyuljon, vagy titkos érzelmeit el ne árulja, a társalgást más, mindennapi tárgyra akarta fordítani. — Jó kis eső volt ez a múlt éjjeli! — Ennél szellemdúsabban is kezdhette volna, az igaz, de mi­kor az embernek nincs mindig valami okos gondolat rendelkezésére, szólani meg mégis szeretne! Nagyot nézett szép kék szemével Várnayra a kis tündér, megszűnve egyszerre anyja körül enye­­legni, mintha gondolná: hát ez az okos orvos csak ily együgyű társalgást képes kezdeni ? — S ön az esőre is gondol orvos úr ? — kér­dező feltűnő bámulattal, mi által Várnayt nem kis zavarba hozta. — Miért ne ? mentegetőzék az , — hisz az eső cseppekből áll, s az orvos is csöppekkel dolgozik. Azokkal üdit, éltet. Bármely okos miniszter sem válaszolhatott volna ügyesebben egy ügyetlen interpellációra, s úgy lát­­szik, a kis Róza is megelégedett Várnay válaszával. — Ez az ember mégsem oly együgyű tán ? — gondolta magában, mint előbbi mondása után ítélni lehetne. — S mivel már benne vagyunk az esőben — folytatta Várnay, az előbbi csorbát kiköszörülendő, s az eső gyakran nemcsak hasznos, de regényes is. Éjjeli vendéget hoz, ki előle kénytelen födelet keresni. Nos, nem hozott-e nagyságnak is a múlt éjjel egy jö­vevényt, éjfélkor, én velem ? A kis tündér alig észrevehetőleg elpirult, s pi­ci kis ajkába látszik harapni felső fogainak gyöngy­sorával, mintha szivét kellemetlenül érintette volna valami. — Eső után nem kell köpeny! — csak ennyit mondott, jelezni akarván ezzel, hogy a tárgyalás be van fejezve, s neki most a vádlottak padjára ülni semmi kedve nincs. Várnay természetesen megbánta előbbi meg­gondolatlan szavait; de hiába, az esőcseppek megtet­ték már a rosz hatást, s a fiatal szív első szerelmének gerjedő csiráját mosták talán ki! Megadta magát sorsának és hallgatott. — Szereti ön a zenét ? — e­szende kérdéssel szakitá meg Róza finom tapintattal, a percnyi kínos hallgatást. — Oh, igen — felelte könnyűű­ szívvel Várnay. Feltűnt a szivárvány, nem lesz több vihar! gondolta magában. — Talán lehetnék oly szerencsés ? — tette hozzá igen nyájas, kérő tekintet kíséretében. — Ha a mama megengedi. — Vagy nem! ha orvos úr megengedi, mert mi most még mindnyájan az ön hatalma alat állunk, kedves orvos úr! — Hát mit írtam előbbi névjegyem alá ? — Tudom — ezt, hogy szabad ! Tehát önnek mindegy, málnavíz, vagy zene ? — tette hozzá e csípős megjegyzést az enyelgő leány. Ily szigorú rigorózumot régen állt ki már az orvos. — A zene lelkesít, — felesé, — a málna-viz csilapít. Mért ne lehetne tehát a kettő közt egy kis várrokonság, k’vált midőn együttes hatásuk kedé­lyünkre oly jótékony ? — Fin nemcsak jó orvos, de jó ügyvéd is lett volna, — veté könyedén oda Róza, — s ellebegett a szomszédszobába zongorájához. Várnayt boldoggá tette e nyájas elismerés. Azt hitte, hogy csakugyan előnyös tért foglalt el a csa­tatéren. Eközben felhangzottak a Bosendorffer-féle zon­gora bár­jai, az átszellemült kis zenésznő ujjai alatt. Várnay közelebb vonult a szalon ajtajához és egész érzelemmel hallgatta a zenét. Schubert egyik mélabús dala után »Hunyady László« hattyúdalát játszó Róza elragadó bra­­vourral. — Gyönyörű! — mondá elragadtatva a zene szépsége által Várnay; —de ily ifjan hogyan szereti a hattyúdal gyászát ? Én úgy hiszem, sem korának sem örömeinek hattyúdalra nincs még szüksége ! Ezzel egyúttal azt is akarta az orvos mutatni, hogy egyébről is tud beszélni, mint az esőről, ha — akar. — Igen ? — hisz azért tudok ám én mást is ! — felelte Róza, s elkezdé pajkosan játszani ez ismert népdalt: »Elesett a lúd a jégen . Majd felkél a jövő télen. Hajnalban, hajnal előtt. Nyílik a rózsafa, házam előtt.« S ráadásul még dalolva is kisérte játékát. Majd a játék alatt krigyúlt arccal anyjához ro­hant, tudni akarva: nem volt-e rá rosz hatása a zenének ? Úgy pihegett ott mellette, mint egy fáradt ga­lamb , pedig karval nem üldözte őt, ha csak Várnay éjjeli »esője« nem! Ki tudja ? Várnay hazamentében ama boldog siker felett elmélkedett, melyet ily rövid idő alatt minden remé­nye felett kivivni látszott. A kis Róza szívélyes von­zalma félreismerh­etlen volt iránta, s az üdülő mama nyájas pillantásai, melyekkel az ő ártatlan társalgá­sukat — mint látszék — teljes jóváhagyással kísérte, erős biztosítékkal tűntek fel jövendő boldogságának. Igaz, hogy az a rejtélyes éjjeli vendég még mindig egy kis fekete pont volt tiszta egének rózsás hajnalán, na de majd eloszlik az is, ha egész pompájában feltű­nik az éltető nap! Orvosunk mindezt átgondolva, a legjobb keresztyén ember lett: hitt, remélt és sze­retett !* Néhány hét telt el már így, képzelt boldogság­ban. Ezalatt a mama teljesen felgyógyult, s napról napra feltűnőbb lett a kellem és báj üde arcvonásain. Homloka kiderült, szeme, mint Vénus csillaga égett újra, orcáit a visszatért egésség pírja élénkítő ismét; ajkai visszanyerték rózsaszínüket, s a rajtok lebegő örök mosoly hóditott megint; s karcsú, deli termeté­nek, lebegő, könnyed mozgékonyságát, örömest néz­hette a szem. És a szellem, mely a női szépség tökélyének ez összegét áthatotta, s mely tanulmányoknak és a leg­figyelmesebb élettapasztalatoknak lehetett csak gyü­mölcse, fölélénkítette a legkisebb rokonszenvet is, hogy azt végre valódi érzelemmé villanyozza. Idáig jutott e néhány hét alatt Várnay, ki tel­jesen meggyógyult betegének is naponkinti látogatója maradt, s ama meggyőződésre jutott, hogy fiatal leá­nya mellett, (ki ezért ugyan szépségéből semmit sem vesztett,) a mama az e­r­e­d­e­t­i, s a kis tündér csak másolat; igaz, hogy művészi remek másolat, de . . . e pontnál megszűnt tovább eszmélni. Gondo­latai, érzelmei, e végkimerültségben mintegy szárnya­­szegetten hulltak alá magas röptűkből a földre. Hi­deg megfontolás, érett elhatározás s rögtöni cselek­vés menthették meg csak az örvényből, mely őt rövid idő alatt elnyelendő volt. Mérlegbe vetette saját élet­korát a kis tündér kora tavaszával, az ő jelenét, an­nak jövőjével, mély érzelmeit annak felületes, gyer­meteg kedélyével, az ő szelíd megállapodását, a kis tündér röpke reményeivel, s a mérleg föllebbent a kis Rózával, mig ő mozdulatlanul a földön maradt. Itt az egyensúlyt csak is a kedves, a hozzá még elég fia­tal mama állíthatja egyedül helyre. Csongorné ő nagysága az ő volt derék orvosát mindig szívesen látta házánál. Az idő könnyen s kel­lemesen múlt társaságában. A legkomolyabb tárgyak­ról teljes rokonszenvvel látszék vele értekezni. A gya­kori együttlét, ólhajtotta s kedves szokássá vált már köztük, s igy lassan kint minden körülmény azt az édes meggyőződést érlelte meg Várnay lelkében, hogy ő már igen közel van a boldogsághoz ? (Vége köv.) A nyerő szá­m­. (Francia beszély.) Joliet Károlytól. (Folytatás.) — Olyan hamarosan igen nehezen esik a vá­lasztás, és az ember igen nehezen is tud választani. Jól meg kell nézni, bírálni az asszonyt is, mint vala­mi festményt, egyedül a körében. Szinte lehetetlennek látszik előttem valami szövetet a kiállításon megbí­rálni s határozni jósága fölött, mikor körül van véve mindenféle más szövetekkel és kelmékkel; és oly ne­héz megmondani a nőre, hogy feleségnek való-e vagy nem, ha csak a bálban vagy színházban hangverse­nyen láthattuk. Mikor a csipkék végtelen özönén, a guirlandokon, a virágokon, a szalagokon végig fut szemünk, azt gondoljuk, nem sok különbség van egyik és másik közt. A fiatal leányok is mind a szűziesség köntösét öltik fel, fehérbe öltöznek s aztán változnak meg, mikor mamákká lesznek. — Te sohsem is fogsz kitalálni, mert fonák gondolkozásod ugyancsak belevitt a labyrintbe. Ha­nem majd kivezetlek én. íme Adriennét ajánlom ne­ked. Kell? — Nem!

Next