Fővárosi Lapok 1875. december (275-299. szám)
1875-12-08 / 281. szám
Szerda, 1875. december 8. 281. szám, Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8frt Negyedévre.........................4 „ Megjelenik ti nimrep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok*tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A szegényekért. (Hugo Viktor.*) Téli ünnepélyen mulató gazdagok! Midőn a tánc heve elárad rajtatok, És midőn szemetek mindenütt azt látja : Hogy ragyog, hogy csillog oszlop, kristály, tükör S csillagkoszorúként a csilár tündököl, S a vendégek arcán örömderű lángja, Mig fönn termetekben vidám énekszóra Változik a csengő, komolyszavu óra: Jut-e eszetekbe, hogy odakünn talán Sötét utcasarkon éhenhaló beteg Fényes árnyatokat nézi , mint lengenek Dísztermetek falán ? Eszetekbe jut-e, hogy künn a tél fagya, S éhhalállal küzd lenn munkátalan atya, S halkan igy szól: „ Egynek mily sokat ád az ég ! Ünnepén baráti hogy ujjongnak nála ! Boldog ő , gyermeki mint mosolygnak rája . . . Játékukon mennyi kenyeret vehetnék !« Termeitek előtt oda gondol vissza, Hol hideg tűzhelyén nincs egy árva szikra, Felesége rongyban, gyermekei éhen ! Némán elterülve roskadt szalmaágyon Aggott anyja fekszik, hogy a sírba szálljon: Megdermedt már régen ! Oh az alamizsna az ima testvére ! Hogyha palotátok márvány küszöbére A megzsibbadt öreg mindhiába térdel, Ha a kis gyermekek hidegverte ujja Csak morzsát szedhet föl, mely eléjük hulla : Elfordul az isten tőletek szemével. Oh adjatok ! s égi áldás hűli reátok : Erős derék fiúk, bájos szende lányok ; Tőkétekről bőven mézizábort szűrnek, Csűreitek’ nyáron dús aratás várja, Szivetek jobbá lesz s éjeitek álma Angyalokkal tel’ meg. Adjatok ! ha hűtlen lesz a föld hozzátok: Kincsesé válik akkor ott fenn adománytok; Irgalmas szivetek emberek hadd áldják, Hogy kit üld a nyomor s fagyos tél viharja, Mig nálatok ünnep örömzaját hallja: Ne nézze irigyen palotátok táját. Adjatok, hogy áldást adjon a jó isten S rátok még a rész is tisztelve tekintsen, S nyugodt legyen boldog tűzhelyetek tája ; Adjatok, hogy egykor bűneitek ellen, Majd ha jön az óra, védelemre keljen A koldus imája ! Lörinczi L. Zsigmond: Rejtélyes utazó Martos-Málon. (Rajzok egy kis városból.) Irta Kazár Emil. (Folytatás.) Bálmosi a martos-máli társadalom minden rétegében figyelmet és kíváncsiságot gerjesztett. Először is, mert idegen volt, másodszor pedig, mert divatosabban és több ízléssel öltözködött, mint akárki a martos-máli gavallérok közül, s hozzá az asszonyok és lányok csinos fiatal embernek találták. Épen már az a vélemény kezdett terjengeni felőle, hogy mérnök volna, kik most mindenféle dolgokban összevissza barangolják az országot, de mielőtt e vélemény megerősítésére bővebb adatok járultak volna, a következő esemény történt Felseőék házánál. A Biri kisasszony keresztanyja, a titok teljes arcú Gyalomi Zsuzsánna, egy jobblétre szenderült sótiszt özvegye, ki azt tartotta magáról, hogy mindenki arcáról kiolvassa belsőjét, s igen titokzatos mondatokban szokott beszélni, ez a hölgy épen látogatóban volt Felseőéknél, s a kapuban búcsúzott már komaasszonyától és keresztleányától, mikor hazaérkezik Bálmosi szokott délutáni barangolásából, s rövid köszönés után szobájába tért. Erre az öreg aszszony csak kapkodni kezdi a levegőt, kéri keresztlányát, hogy fogja meg őt, mert rögtön leesik lábáról s nagy felindulással többször azt hebegi: »az én arcképem, az én arcképem,« a mi a helyzethez mérten oly érthetetlen magyarázat és felkiáltás volt, hogy Felseőné — noha ismerte komaasszonya titokzatos mondatainak jókora részét — mégis megrémült, a hasonló esetekben hathatós ecetes üveg megszagolását ajánlotta, s kijelentette, hogy Gyomlainét haza nem bocsátja. Az öreg asszony engedte, hogy visszavezessék a házba. Ott is mind csak emlegette az ő arcképét, s erre vonatkozólag a legnagyobb szaporasággal számtalanszor azt mondta, hogy: »különös eset.« Felseőné már közel volt hozzá, hogy zokogásban törjön ki s orvos után küldjön, mert az agg hölgy ily rejtélyesnek még nem mutatkozott. Gyomlainé oly makacs megilletődésben szenvedett, hogy hosszú ideig semmiféle kérdésre nem válaszolt. Végre nyugodtabb lett, s akkor egyszerre magához ölelve Birit, cirógatta és csókolgatta. — Nekem sejtelmeim vannak, — szólt fohászkodások közt, — és sejtelmeim téged illetnek, kedves lányom. Épenséggel nem tartom lehetetlennek, hogy jó szerencsét csinálj egy férjjel, olyan férjjel, ki nagyon előkelő, nagyon hatalmas. Biri kisasszonynak még a füle cimpája is lángoló vörös lett és egyetlen szót sem volt képes szólani. Gyomlainé pedig most megfogta Felseőné kezét s kijelentette, hogy neki mindent el fog mondani, mert ő annak a fiatal embernek a szeméből rendkívüli dolgokat olvasott ki. Hosszadalmas és számtalan kérdés által megszakgatott elbeszélésbe kezdett,rejtélyes suttogással hivatkozva a tudvalevő tényekre, hogy ő a nyáron bizonyos ügyben Budapesten járt, ahol ismerősei számára lefényképeztette magát. A fényképező azonban sokáig késett az arcképek elküldésével, mígnem három nap előtt végre kap egy csomagot, melyekben az ő arcképeinek kellett volna lenni. Voltaképen azonban egy szakállas férfi arcképeire talált, ami nagy haragra lobbantotta, nem mintha ezek az arcképek ijesztők lettek volna, hanem mert ő hozzá legkevésbbé sem hasonlítottak. Épen e titok fölött töprenkedett, valamint a fölött is, kivel írasson egy goromba levelet a fotográfusnak, mikor táviratot kap ettől a fotográfustól. Gyomlainé az elbeszélés eme fejezetével kézi táskájában kezdett keresgélni, s annak titkaiból egy összehajtott papirost kihalászván, oda nyújtotta Birinek, hogy olvassa el. Biri ezeket olvasta: »Tévedésből egy miniszter arcképét küldtük el, mely most keresett kép lévén, kérjük visszaküldését.« — Egy miniszter arcképét! — kiáltott Gyomlainé, újra a kézi táska zűrzavarában kutatva. — Siettem a visszaküldéssel, de egy darabot megtartottam emlékben. Itt van. És oda tartotta az arcképet Felseőné, azután Biri elé. — Jaj, hová legyek! — kiáltott kezeit összecsapva Felseőné. — A mi lakónk! — álmélkodott Biri kisaszszony. — Ugyanaz a kabát is. Semmi kétség, — folytatta Felseőné csodálkozó rettegéssel nézve az arcképet. — Hozzá járul még az is, — szólt suttogva Gyomlainé — hogy én egyszer a pörös dolgom felől álmodtam egy miniszterrel, ki épen ilyen volt. Nagy úr, fiatal úr, s engem meg nem csal senki arca. Megjegyzem magamnak, hogy mily különös dolog, ha az ember a pörös ügyében miniszteri audienciára készül, s akkor egyszerre egy miniszteri arcképet kap. Biri, ezt te is jegyezd meg, s emlékeztess rá, mihelyt jónak látod. Én azt mondom, a mivel a keresztyén mártírok, kiket a tigrisek közé vetettek, biztatták egymást: mindennek jó vége lesz. Itt a különös sajátságú éltes asszonyság fölnézett a szoba boltozatára, de oly módon, mintha valamely titok teljes kút mélységéből nézve föl, titok teljesen vakolt boltozatra, melyről csodálatos ákom-bákomokat kell múlhatatlanul és kiszabott időre megfejtenie. A más két hölgy a meglepetés első rohamainak leküzdésébe elegyedett, s néma maradt. Gyomlainé végre csöndesen lóbázni kezdte fejét, s újólag egész határozottsággal ismételte: mindennek jó vége lesz. — A pörös dolgodat érted, kedvesem ? — kérdezte Felseőné. — Ahhoz is van reménységem, mert sejtelmeim és a jelek jók. De egyébnek is jó vége lesz. (S az éltes asszonyság ezeket mondván, Pirire szögezte szemeit, az előbbenihez hasonló feladatokat tolmácsoló tekintettel.) Ah Biri, az én sejtelmeim! Nem alapnélküli sejtelmek, mert azokat több könyvből merített szép történet igazolja. Mindketten feszült figyelemmel néztek Gyomlainéra, ki aztán nagy suttogással folytatta: — Józsi tegnap nálam volt, s Biri miatt faligatott. Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy mi tartott vissza, de bizonyosan sejtelem sugalta, s nem mondtam, hogy reménysége lehet. — Bizony, keresztanyám, azt kár is lett volna mondani, — vágott közbe durcásan Biri. — Csöndesen, édes lányom, — szólt ismét a martos-máli Pythia. — Nekem e pillanatban az jut eszembe, hogy királyfiak és hercegek mint öltözködtek át csupán azért, mert szívük választottja közelében akartak lenni. Józsi nem öltözködött igy át, hanem ez az idegen úr, ez már más, egészen más. Kedves komámasszony, szolgálok neked oly könyvvel, melyből megtudhatod, hogy királyfiak pásztorlányokat vettek feleségül, nem is említve a hamupipőkét kihez Biri annyira hasonló. — Jézusom! még ma el akarom olvasni azt a könyvet, — hebegett elsápadva Felseőné. Biri kisasszony fölváltva sápadt és pirult s keresztanyja szikkadt arcára bámult. — Nem voltatok-e a nyáron ti is Pesten, — igy fűzte tovább sejtelmeit az öreg asszony, — nem találkozhattatok-e valahol ? — Tömérdek emberrel találkoztunk, — válaszolt kétségbeesetten Felseőné. — Én senkire sem emlékezem, akivel találkoztunk. — Te sem, Biri ? — Én — rebegte a kisasszony. — Csak nem gondolja keresztanyám, hogy. . . Mikép lehetne azt gondolni ? — Sejtetem, angyalom. De hát mért jött volna ide, mért tagadja el kilétét ? (Folyt. köv.) *) A pár év előtt Pozsonyban elhunyt jeles tanár s munkás iró Lőrinczi L. Zs. hátrahagyott kéziratai közt találták meg e műfordítást, melyet méltó közleni, habár Hugo Viktor e költeményét más jó fordításokban is leírja már irodalmunk. Szerk. Titmarsch Sámuel históriája. (Regény.) Írta Thackeray. (Folytatás.) Másnap reggel Mr Blatherwick tisztelt meg látogatásával, ki, meghallván tőlem, hogy csak három giné van a zsebemben, nagyon világosan tudtomra adta, hogy az ügyvédek pénzből élnek. Azután azt tanácsolta, hogy hagyjam el ezt a házat, mert itt nagyon drága az élet. S amint szomorúan ott ültem, megjelent feleségem, (csak nagy nehezen lehetett tegnap este rábírni, hogy elhagyjon). — — Azok a rettenetes emberek négy órakor jöttek el, négy órakor napfelkelte előtt. — Miféle rettenetes emberek, — kérdem. — Nagynéném emberei, — felesé, — kik elvitték a bútort. S én mindent el hagytam vinni, sokkal