Fővárosi Lapok 1876. február (25-48. szám)
1876-02-05 / 28. szám
Szombat, 1876. február 5. 28. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre ... 9. írt. Negyedévre . . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy rész lépés átka. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Midőn megérkeztek s fölvezette őt a lépcsőn, érté, hogy annak egész teste reszket, s a kandallóhoz ültetve, melyben tűz égett, gondosan betakarta lábait, levette kalapját, s oly gyöngéden bánt vele, mintha édes testvére lett volna. Natalie alig látszott ezt észrevenni. Ő nagy szemeit nyugtáknál szögezte az ajtóra, mintha valakinek beléptétől félne. — Ide nem jöhet, — mondá a gróf neki, — legyen e tekintetben nyugodt. S ha ide jönne is, kegyed tökéletes biztosságban van. De őrizkedni fog ide belépni. Natalie szomorúan hajta le fejét és nyugodtabbnak látszott. Ezalatt a komornyik thea-készletet hozott, mit Rougmont rendelt Nathalie számára, kit minden áron lecsndesiteni és erősitni akart. A komornyik egyszersmind levelet is hozott, melynek postabélyegére tekintve, Rougmont a Conebita írását ismerte föl s azonnal kibontva azt, nagy meglepetéssel olvasta a tudósítást a Lyonból érkezett arckép és rendőrség tudakozódása felől. Érezte, hogy egy percnyi vesztegetnivaló ideje sincs, ha Ambroinet elszalasztani nem akarja, ki Natalie eltűnését megtudva s annak vallomásától tartva, könnyen kereket oldhat. A theát elkészítve s Natalienak nyújtva, a nőt komornyikjának gondjaira bízta és szorosan megtiltotta, hogy az ajtót, bárki előtt is kinyissa, amig ő vissza nem tér. Aztán sietve távozott a rendőrséghez, hol az Ambroine arcképét s a lyoni rendőrség tudakozódását átadván, követelte, hogy Ambroinet azonnal fogják el. Megmutatta Ambroine-nek nála lévő három levelét s vádolta, hogy ő az a pénzkövetelő tolvaj, ki miatt Omnivore hónapok óta fogva van. Rougmont oly tekintélyes egyén volt Nizzában, hogy a rendőrfőnök hitelt adva minden szavának, azonnal teljesítő kivonatát, s kiadta az elfogatási parancsot Ambroine ellen, kit Monte-Carlóban a játékteremben fogtak el, midőn ép a legnagyobb lelki nyugalommal mulattatott néhány divatos hölgyet, kik ijedtükben ájuldozva dőltek a pamlagokra. Rougmont, elvégezve a rendőrségnél dolgát, visszatért Nataliehoz, kit sokkal nyugodtabbnak talált, s kinek már elmenetele előtt egy szobát rendelt ama villában, ahol lakott. Ajánlotta neki, hogy jól tenné, ha aludni menne és kipihenné magát. — Nem, nem! — viszonzá az ismét fölhevülve. — Addig nem tudnék nyugodni, mig önt föl nem világosítom arról, mit vádként emelt ellenem. De én a történetnek csak töredékeit mondhatom el, mig a kiegészítést önnek kell hozzá tennie, hogy mind a ketten megérthessük az egészet. — A mint kívánja, — mondá a gróf, kire Natalienak szavai, modora és a mód, melyen védelmét Rougmont gyanúja ellen tolmácsolta, olyan jó hatást tettek, hogy önkénytelenül udvariabb, szivesebb és tiszteletteljesebb jön iránta. — A múltról, mely rám nézve leirhatatlan kínos amaz időrűl, midőn Párist elhagytam, nem szólok. Az egy általam eléggé megsiratott és megbánt idő, melyet alkalmasint mindenki átélt, ki helytelen útra tévedt s csak annyit mondok, hogy az a férfi, kit ön Ambroine-nak nevez, a nevelőintézetben zongoramester volt s oly ügyesen hálózott be, hogy azt hivem, szeretem őt s az intézet elhagyásakor megígértem neki, hogy szivemet és kezemet ő kívüle soha más nem fogja bírni. A későbbi időt és eseményeket tudja ön. Akkori érzelmeimről hallgatok. Azokat úgy sem hinné. Csak annnyit mondok, hogy midőn kegyed atyámhoz ment, kezemet megkérni, legkevésbbé sem álmodtam, hogy többé ne lássuk egymást. Ambroine, kinek egyik cselédünk fizetett képije volt, megtudta, hogy ön atyámhoz, mint kérő ment s még ugyanaznap este házunknál megjelent. Egyedül voltam. Ő ígéreteimre, esküimre emlékeztetett s oly meghatón és kétségbeesetten viselte magát, hogy nem tudtam ellenállni s eltávoztam vele. Ez megbocsáthatatlan lépés volt, — tudom ! Nem is igyekezem magamat menteni. Nehány nap múlva messze Páristól, egy kisded faluban megesküvénksén oly fiatal voltam, és féljem oly jó, szeretetteljes és gyöngés, hogy boldognak éreztem magamat s feledtem mindent. Ez azonban nem soká tartott. Pénzünk elfogyott. Ambroine roszkedvű, türelmetlen lett. Kényszeritett, hogy írjak atyámnak pénzért s már akkor sokat sejtetett valódi jelleméből. Én eleintén nem teljesitem kivánatát. Szégyennek tartottam atyámhoz folyamondni, kit elhagytam. De midőn durván kényszeritett, végre írtam atyámnak, ki nem felelt, aztán Anatolnak írtam, ki azonnal küldött pénzt s kért. Írjam meg hollétemet, hogy meglátogasson. A levél férjem kezébe került s ő megtiltá, hogy bátyámnak válaszoljak. Napjaim mind szomorúbban teltek. Pár évig kis városban laktunk. Sokszor voltam egyedül, mert férjem egész éjszakákat kártyázott. Néha napokig sem láttam őt s ha otthon volt, durva szemrehányásokkal illetett. Később majd ide, majd oda utaztunk s mindenhonnét rögtön és sietve mentünk el. Legtöbbnyire éjszaka. Majd fizetetlen számlákat hagytunk hátra, majd — úgy gondolom — a kártyatársaságban történt vele valami. Szóval pár év alatt tökéletesen tisztában voltam, hogy férjem egyike a legaljasabb embereknek. Ezalatt folyvást kényszerített, hogy béküljek ki családommal, ismertessem el atyám által házaságunkat és kérjem ki örökségemet, mit én minden fenyegetése dacára sem tettem. Mindössze arra vett rá, hogy még egyszer kértem atyámtól pénzt. Egy más városba kértem a pénzt küldeni, mely városban azelőtt tartózkodtunk, mert féltem, hogy Anatol jön a pénzzel. De e levelemre atyám ismét nem felelt. Az utóbbi éveket engedje elhallgatnom. Kények és szégyen között folytak azok. Férjem tudtomra adta, hogy nem is vagyok felesége, s a házassági szertartás csak általa rendezett komédia volt. Egyszer egy gazdag öregemberhez akart nőül adni. Itt mint testvére, ott mint neje szerepeltem. Végre a sors Lyonba vetett, hol férjemet sokáig mint hires, szerencsés kártyást bámulták, mígnem kisült, hogy hamis játékos. A klubból kidobták. Ekkor az utósó éjjel történt, hogy a házban, hol laktunk, feltörte a házi ur szekrényét s a lopott összeggel megszökött. Engem Lyonban hagyott. Ismerős és pénz nélkül a feltört ajtó és szekrény szomszédságában, minden igazoló iromány nélkül, mi más kilátásom lehetett, mint hogy börtönbe dobnak. Higgye el, oly szerencsétlen voltam ekkor, hogy majdnem örültem e gondolatnak. De nem úgy történt. A házi ur, egy beteges öreg, jól tudta, hogy férjem mily haszontalan s hogy a lopást egyedül ő követte el, hogy engem is rútül megcsalva egyedül és minden segély nélkül hagyott s bár férjemet, mint tolvajt följelenté a rendőrségnél, hol arcképét is bemutatta, engem nem vádolt be, sőt menhelyet ajánlott házában addig, mig valamely helyem vagy szolgálatom akad s én ajánlatát hálával fogadtam. Haboztam, ha ne tudósitsam-e atyámat s ne kérjem-e őt, hogy bocsásson meg s engedjen visszatérnem. De a szégyen érzete nem engedte ezt tennem. Majdnem félévig az öreg úr házánál maradtam, mint házgondviselőnő, miért valami csekély fizetést is kaptam. Egy nap, mintegy három hónap előtt, Nizzából levelet kaptam, melyben arról tudósítottak, hogy ha a bátyámat, ki halálos beteg, még egyszer látni kívánom, siessek rögtön Nizzába, az X. fogadóba, hol az párbaj következtében halálosan megsebesítve fekszik. Azonnal siettem. Az öreg úrtól párnapi szabadságidőt kértem, megígérve, hogy minél előbb visszatérek hozzá. Midőn a fogadóba értem, volt férjem várt rám, kinek látására a legnagyobb ijedtség fogott el, nem álmodva, hogy tőle eredjen a levél. Azt hittem, ő messze jár Lyontúl s többé soha sem mutatja magát. Valami cselszövényt sejtek. Tudtam, hogy szüksége van rám, azért hitt magához, s oly zavarban és ijedtségben valók, hogy alig tudtam kiszállni a kocsiból, melyből ő a legnagyobb előzékenységgel segített le s karját nyújtván, egy első emeleti szobába vezetett— Hol van Anatol ? — kérdem hidegen tőle, — vagy csak csel és mese volt az egész tudósítás, mint minden, mi öntűl eredt. Vallja meg s én azonnal viszszautazom. Ő a legigazabb és őszintébb arccal felelt. — Ez a köszönet, — mondá szelíd szemrehányással, — hogy bátyja betegségéről tudósitom ? Anatol a levél írásakor valóban halálos veszélyben forgott, most azonban már jobban van s örülni fog, ha önt viszontlátja. — Vezessen hozzá, — mondám sürgetve, mire ő szomorú mosolylyal nézett szemembe, s kezemet melegen ragadta meg. — Felejtsük ámultat, Natalie. Én megsértettelek, rosz és helytelen utakra tévedtem, de szavamat adom, hogy megbántam, s ellened elkövetett bűneimet helyre hozom. Lyon elhagyása óta itt élek, természetesen idegen név alatt. Monte Carlóban sokat nyertem, most gazdag vagyok, szép lakást vettem számodra, együtt élünk és többé nem hagyjuk el egymást. — Soha! — kiáltom hévvel. — Soha olyan emberrel, aki lopott és csalt, nem tudnék együtt élni. Vezessen bátyámhoz, ki talán megbocsát és visszavezet atyámhoz. Futó dühöt láttam átvillanni arcán, de azonnal erőt vett magán, mit sem szólt, csengetett s a pincér által kocsit rendelt. Meg voltam győződve, hogy Anatolhoz vezet. Midőn a kocsiban ültünk, egyikünk sem beszélt. Szótlanul érkeztünk egy ház elé, hol megállt a kocsi, ő kiszállt, engem is kisegített s karját nyújtva, mit én el nem fogadtam, fölhaladtunk a lépcsőn. Itt egy szép, uriasan butorzott lakásba lépve, nyájas szobaleány fogadott, ki azonnal elvette felső öltönyömet és kalapomat, a kandallóban barátságos tűz égett, minden kényelmes és ízléses volt, s oly szép, aminőt én már régen, de régen nem, legfölebb olykor még álmomban láttam. Rougmont önkénytelen részvéttel nézte a hervadt, szenvedő arcot, s pár percnyi pihenést és hallgatást ajánlott neki. — Jobb, ha mielőbb átesem ez elbeszélésen, — viszonzó izgatottan. — Meg kell önnek tudni. Talán ez némileg enyhíti izgatottságomat. Midőn a szobaleány magunkra hagyott, én bámulva álltam s ismét Anatolt kérdezem, mire ő azt felelte, hogy itt mi lakunk. Ez az ő lakása, melyet számomra vett ki bérben. A legmelegebb szavakkal kért és a legnagyobb ékesszólással beszélt rá maradásra. Oly igaznak és őszintének látszott, hogy ingadozni kezdtem. Azt reméltem, hogy tán valóban megbánta a múltat s habár gyűlöltem őt, elhatároztam maradni, mi fölött ő a legnagyobb örömet mutatta s megigérte, hogy fölkeresi az orvost s megtudja tőle, ha oly állapotban van-e Anatol, hogy egy váratlan megjelenés nem árthat neki ? Elment s aznap nem is láttam őt többé. A szobaleány ebédet hozott számomra, a legnagyobb ügyességgel szolgált ki s midőn lefeküdtem, nyájasan jó éjt kívánt, én pedig mindemellett, hogy beteg bátyámnál óhajtottam volna az élét tölteni, kimerülten aludtam el az izgatottság és utazás fáradalmai után. (Folyt. küv.)