Fővárosi Lapok 1876. március (49-74. szám)
1876-03-01 / 49. szám
Nagyon szép és nagyon rút. Xavier Emma beszélye. (Folytatás.) — És ha . . . — kezdés ... — Kegyed talán az én leányomat akarná mindjárt megkérni?— kérdé Domase, feléje fordulva. — Hálás lennék örökre! — szólt a jegyző s mindkét kezével megragadta a Domase ur kezét. — Hanem jó lesz,ha mielőtt beszélnénk, leányom elébb felgyógyulna. — Megengedi mégis, hogy remélhessek, és tudakozódhassam leánya hogyléte iránt ? — Megengedhetem s meg is engedem. Domase elment és fejét sokkal magasabban hordá, mint mikor érkezett. Szeretett volna szárnyakat kölcsönözni a frakkeres lónak, hogy mielőbb haza érhessen. Haza érkezve, csöndesen felnyitotta szobája ajtaját s ott találta nejét, arcát tenyereibe rejtve. — Szegény Antoinetteünk nagyon beteg ! Dumase leült a karosszékbe és zokogni kezdett. Valóban csapás lenne rájuk nézve, ha bekövetkezhetnék a legnagyobb baj. De el is kellene mindkettőjüknek menni a jegyzőhöz. Ez este S. .. megjelent házukban s tudakozódott Antoinette kisasszony hogyléte iránt. És ez este óta mindennap ellátogatott. Az idő óta, hogy az örökségnek hite járt, a jó barátok nagy számmal jöttek látogatóba Domaseékhez. Duparc és Destreléken kivül alig volt, ki legalább a házmester által ne üzentetett volna föl valamit s ne kivánt volna gyógyulást. A »szép,« »igéző,« »hódító« Antoinette mindig nyelvükön forgott. A nagy ijedtség s aggodalom után a szegény leány mégis csak veszélyen kívül lett. Csakis azt várták meg, minő pusztító nyomokat hagy hátra a baj. Borzasztó volt a pusztítás, az orvos sem mondhatott semmi vigasztalót. A »szép Toinette« arcára oly visszataszító lárva került, mely megdöbbenthette minden ismerősét. Egyik szempillája egészen össze volt roncsolva, szemében erős vérfoltok látszottak. Szép homloka úgy össze volt barázdálva, mint valami szántóföld; jobb arca elgörbült. Csak egy része szép ábrázatának maradt érintetlenül: a pici kis, igéző formájú száj, mely most is tudott bájosan mosolyogni s ez állapotban is feledtetni a rúttá változott vonásokat. Midőn Antoinette először tekintett a tükörbe, egyszerre mintha forró vízzel öntötték volna le : valóságos fájdalmat érzett minden izében, azután meg elhűlt a vér ereiben, szive elállott dobogásával. Majdnem elájult a rémítő látványra s valóban összes erejére volt szüksége, hogy össze ne rogyjon. Mosolya szinte kétségbeejtő volt, kezében a tükörrel sietett anyjához és mondá : többé nem fogják mondani legalább, hogy nagyon szép vagyok! Antoinette elfordítá fejét, hogy ne lássák meg könyeit, melyet hullat. Valakire gondolt ebben a percben! — Mit sem tesz, — mondá anyjához fordulva, — az a szépség, mely oly nagy átkomás volt, mégiscsak hasznomra volt, mert regényes után gazdaggá emelt. Ha nem hiszed-e, anyám, hogy most már több kérőm akad, mint szép szegénységemben ? Az jó azonban, hogy most még kevésbbé epekedem a házasság után, mint ezelőtt. A szegény leány, kinek szeretetreméltósága mosolyában öszpontosult most, nem változott semmit jellemében, igénytelenségében. Kijárt most is, hanem sűrű fátyol takarta ábrázatát és sohasem mutatkozott az emberek előtt, kik látogatóba érkeztek. Duparcék nevezetesen soha sem juthattak közelébe a »szegény kicsiké«-nek, a »szegény szép leányká«-nak, hogy elmondhassák gúnyolódva : »Jaj de rút lett! Kár, mikor az embernek ilyen szép hozománya van!« Sem így, sem úgy nem jó. Akkor nem tetszett szépsége hozomány nélkül, most nem tetszik hozománya szépség nélkül. Pedig azt a hétszázezer frankot olyan szép bankjegyekben fizették ki, hogy gyönyörűség volt csak rátekinteni is. Az első idegen, ki Antoinette kisasszony arcát meglátható, S. . . jegyző volt és pedig a következő alkalomból: S. . . ur eljárt a házhoz először a hivatalos irományt hozva, majd jobban megkedvelve s megkedveltetve, az öregek barátságát megnyerte és reménységét, hogy Damase ur veje lehessen, már csak egy körülmény gátolta, hogy nem volt módjában még a beteg arcát láthatni. Egy délután, midőn hivatalosan megkérte An- Stoinette kezét, határozta el magát a fiatal leány, hogy vőlegénye előtt megjelenjen. Nehéz pillanat volt, melytől a szülők erősen féltek. Keresték először az utat-módot, hogy kikerülhessék , hanem nem lehetett. Amint ugyanis S. . . jegyző óhaját fejezte ki, hogy szeretné látni a kisaszszonyt, az ajtó fölnyilt és a másik szobából Antoinette jelent meg. A jegyző felkelt s a legnagyobb meglepetés kifejezése ült ábrázatán. Alig hogy nehány udvarias szót eldadoghatott. — íme itt vagyok, uram, — szólt Antoinette édes csengő hangon, — jól nézzen meg uram , figyelése, visszatetsző tekintete nem fog legkevésbbé sérteni. Szüleim azt akarják, hogy én kegyedhez férjhez menjek, de én nem akarom kitenni magamat a szégyennek, hogy ön visszautasítson, azért én nyilatkoztatom ki, miszerint nincs szándékomban férjhez menni. E nyilatkozatommal én is, meg kegyed is, mentve van! — Kisasszony ... — hebegél. .. — Ne mentegetőzzék; látom arca kifejezéséből, hogy csupa udvariasságból tenné, ne fáraszsza magát. Tegye meg ön azt a szívességet, hogy ne tápláljon oly szándékot, mely önhöz, ki bizonyára lovagias ember, nem illik. Antoinette oly mosolylyal kisérte e szavakat, hogy egész arca elvesztette egy percre vissszatetsző voltát. — Beszéljünk tehát másról,— mondá Antoinette leülve, — az esőrűl, a szép időrűl, vagyonom elhelyezéséről, vagy bármiről, amiről önnek tetszik — kivéve házasságomat. A jegyző keveset beszélt, hanem annál többet nézte a rút arcot,melyet a bájos mosoly, a szellemes beszéd, lénye egész kedvessége egy fél óra alatt nagyon megváltoztatott. Mikor eltávozott, igazán nehezére esett s nem kis mértékben bánkódott. Nem egyszer eszébe jutott e találkozás, eszébe jutottak az édes szavak, a kedves mosoly, az okos beszéd, mely szinte feledtetni látszott Antoinette kisasszony rút vonásait. Úgy tetszett, mintha volnának percei, midőn nagyon könnyen elhatározná magát, hogy a gazdag leány férje legyen. Majd pedig jobban meggondolta és így szólt: — Mégis nagyon rút! Igaza van, hogy kosarat adott, mielőtt igazán megkértem volna! Bolondság lett volna tőlem! Nemcsak S.. . úr, többen kimondták magukban Antoinettere, hogy nagyon rúzs áldozatba kerülne bárkinek,hogy rászánja magát valami »bolondság«-ra. (Vége köv.) Anachronizmusok a képírásban. (L. S.) Képíróknál és szobrászoknál kétféle anachronizmust különböztetünk meg: olyakat, melyek a művész tudtán kívül és olyakat, melyek a művész szándékával jönnek létre. Ez utóbbiak a divatban és az illető korszak előítéletében vagy az anachronisták iskoláiban gyökeredzenek. A képírók szabadították fel magukat mindig mindenütt először a technikai anachronizmus kötelékei alól. Az a körülmény, hogy ők szín és alak fölött tetszések szerint rendelkezhetnek, nekik ezt könnyűvé teszi, sokkal könnyebbé, mint a szobrásznak, ki csak világosság és árnyék fölött rendelkezhetik. A középkor nem tartotta hibának az anachronizmust. A szent irás és Hagialogum hőseit és hősnőit akkor olyan ruházatokban állították elő, melyeket a képírók naponként láttak maguk előtt. Különben is ez volt akkor az egyedüli mód: a szemlélőt meggyőzhetni arról, hogy a pátriárkák és apostolok hozzájuk hasonló emberek voltak. Az utazások s még inkább a földleírások hiánya volt oka a legtöbb anachronizmusnak. Ha a szentírásban egy város volt említve és a képíró annak egy részét szemlélhetővé akarta tenni, akkor minden gondolkozás nélkül oda festett képének hátterébe egy általa jól ismert várost. Ezt az anachronizmust újólag a kedélyes Hausmann eleveníté föl »Páris története« című nagy művében, melyben néhány 14 és 15-dik századbeli francia képet közöl, ahol Páris egész egyszerűen Jeruzsálemet helyettesíti. E képek közül egy a pásztorokat ábrázolja, midőn Krisztus születését hírül veszik. A háttérben látszik a Szajna, a Temple tornya, a St. Jean-en-Gréve templom és a Petit Chatelet. Továbbá az első kolostori művészek a genesis könyvében olvasták, hogy Rebeka tevén jött Padam-Aramból és csakugyan úgy is kívánták ábrázolni , hogy az ősanya teve hátáról szálljon le, amint Jákobot meglátja. De miféle állat lehet az a teve ? — kérdezték önmagukat a kolostori művészek, miután ilyen teremtményt még eddig sem a természetben, sem lerajzolva nem láttak. A szentírásból tudták, hogy teherhordó állatnak kell lennie és igy nem sokáig gondolkozva, a lovat vagy szamarat vették mintaképül, minthogy más teherhordó állatot nem ismertek. Máskülönben a középkori művészek sokkal lelkiismeretesebbek voltak, mint festészeti balfogásaik felületes vizsgálata után gondolhatnak. Túlzott töprengésük gyakran vajmi komikus alakban is nyilatkozik. »A hetedik nap megszentelését« hat alak által ábrázolták, melyek isten trónja előtt állnak, míg a hetedik térdel és az Úr felemelt balkeze által a szokásos egyházi áldásban részesül. Hogy a szent irás e szavait »isten szelleme a viz fölött lebegett« illusztrálják, a tengert egy nagy emberi arc alakjában festették, melynek szétterített haját és szakálát a hullámok képezték. Hogy isten parancsát az első emberhez: »a kertet ápolni, és őrizni« szemlélhetővé tegyék, istent úgy ábrázolták, a mint Ádámnak egy kapát és kulcsköteget ad át. Mind e képtelenségek azonban csak a naiv lelkiismeretesség következményei. Nem nehéz ama korszak kezdetét meghatározni, midőn a művészek törekedni kezdtek festményeiket a korszerűség jellegével is ellátni. A tudományos történeti művészet első nyoma a jelmezek elfogadásánál nyilatkozik. Persze eleintén ebben is sok hiba történt. Például az olasz festők látták a Traján oszlopán, hogyan voltak öltözve a gall és dák katonák, tehát »a bethlehemi gyermekgyilkolást« ábrázoló képeken a vérszomjas király zsoldosait is ily ruhákba öltöztették. Más képeken Herodes, mivel pogány volt, török ruhában van előállítva. Angelico de Piesole pedig Herodest keresztyén királyi öltözetben, katonáit azonban régi római öltözetben festette. Giorgione, ki Egyptomban török lakosságot talált, »Mózes csodái« címü képén Pháraót és kancellárját törököknek festette ; mindannyian turbánosak, ámbár arckifejezésük inkább nyugati, mint keleti. Egy más képen, mely Goa székesegyházában látható, Pontius Pilátus szintén óriási turbánnal van festve. »Nebukadnezar álmában« a király koronával fején fekszik ágyában — nem csoda, ha nehéz álmai vannak. Az anachronizmus itt kettős, mert először bizonyára egy király sem használta még koronáját hálósapkának, másodszor meg egy babyloniai király nem is aludt középkori ágyban, nagy takarók terhe alatt. De átláthatjuk annak okát, miért festette a művész a koronát az alvó király fejére. Azért, mert az akkori emberek e királyi jel nélkül azt hitték volna, hogy valami középkori nemes fekszik az ágyban. Dürer Albert passziói ma már nálunk is ismeretesek, s bizonyára sokaknak feltűnt, hogy e nagy mester is nagy anachronizmus bűnébe esett, midőn Pilátus régi római katonáit a szent német-római birodalom lándzsásainak viseletében ábrázolta. Dürer ugyanis naponként látott ilyen császári katonákat, s mivel a német-római császárt Tiberius utódjának tartották és mivel a mester a régi római viseletét valószínűleg nem ismerte alaposan, festette a katonákat úgy, ahogy saját szemével látta A középkori képírók anachronizmusa könnyebben megbocsátható, mivel a szent személyeknek mindig a méltóság és kedvesség jelét kölcsönözték. De nem lehet ugyanezt mondani a hollandi és vlám képírókról, kik a szentírást valóban botrányos módon anachronizálják. Hubens izmos, tövér nőszemélyei és Rembrandt vaskos parasztjai a legkisebb szellemi rokonságban sincsenek ama szemérmes és méltóságteljes szentekkel, kiket ábrázolni akarnak. Jól mondta Göthe, hogy ha Raphael korcsmabeli parasztokat akarna festeni, azokat bizonyosan apostoloknak festené, míg Temiers az apostolokat is németalföldi parasztoknak. Hogy az anachronizmus eltűrhető-e, vagy hogy talán boszankodásra gerjeszt, ez mindig annak erkölcsi vagy intellektuális szellemétől függ. Csak Veronese Pál egy festményére kell emlékeznünk, melyen Izsák patriarkha pajzán velencei gavallér alakjában van előállítva. Ez már sértő anachronizmus: a legbékésebb, leggondolkozóbb és legvisszavonultabb patriarkhát így ábrázolni! A középkori képírók legfeltűnőbb anachronizmusa az a tökéletesség, melyben a legrégibb kor mechanikai mesterségét tüntetik föl. A csinos kapát és a művésziesen készített kulcsköteget, melyet vásznaik- 228