Fővárosi Lapok 1876. március (49-74. szám)

1876-03-01 / 49. szám

Nagyon szép és nagyon rút. Xavier Emma beszélye. (Folytatás.) — És ha . . . — kezdé­s ... — Kegyed talán az én leányomat akarná mind­járt megkérni?­­— kérdé Domase, feléje fordulva. — Hálás lennék örökre! — szólt a jegyző s mindkét kezével megragadta a Domase ur kezét. — Hanem jó lesz,ha mielőtt beszélnénk, leányom elébb felgyógyulna. — Megengedi mégis, hogy remélhessek, és tu­dakozódhassam leánya hogyléte iránt ? — Megengedhetem s meg is engedem. Domase elment és fejét sokkal magasabban hordá, mint mikor érkezett. Szeretett volna szárnyakat kölcsönözni a frak­­keres lónak, hogy mielőbb haza érhessen. Haza érkezve, csöndesen felnyitotta szobája aj­taját s ott találta nejét, arcát tenyereibe rejtve. — Szegény Antoinetteünk nagyon beteg ! Dumase leült a karos­székbe és zokogni kez­dett. Valóban csapás lenne rájuk nézve, ha bekövet­kezhetnék a legnagyobb baj. De el is kellene mindket­tőjüknek menni a jegyzőhöz. Ez este S. .. megjelent házukban s tudakozó­dott Antoinette kisasszony hogyléte iránt. És ez este óta mindennap ellátogatott. Az idő óta, hogy az örökségnek hite járt, a jó barátok nagy számmal jöttek látogatóba Do­­maseékhez. Duparc és Destreléken kivül alig volt, ki legalább a házmester által ne üzentetett volna föl valamit s ne kivánt volna gyógyulást. A »szép,« »igé­ző,« »hódító« Antoinette mindig nyelvükön forgott. A nagy ijedtség s aggodalom után a szegény leány mégis csak veszélyen kívül lett. Csakis azt vár­ták meg, minő pusztító nyomokat hagy hátra a baj. Borzasztó volt a pusztítás, az orvos sem mond­hatott semmi vigasztalót. A »szép Toinette« arcára oly visszataszító lárva került, mely megdöbbenthette minden ismerősét. Egyik szempillája egészen össze volt roncsolva, szemében erős vérfoltok látszottak. Szép homloka úgy össze volt barázdálva, mint valami szántóföld; jobb arca elgörbült. Csak egy része szép ábrázatának ma­radt érintetlenül: a pici kis, igéző formájú száj, mely most is tudott bájosan mosolyogni s ez állapotban is feledtetni a rúttá változott vonásokat. Midőn Antoinette először tekintett a tükörbe, egyszerre mintha forró vízzel öntötték volna le : va­lóságos fájdalmat érzett minden izében, azután meg elhűlt a vér ereiben, szive elállott dobogásával. Majd­nem elájult a rémítő látványra s valóban összes ere­jére volt szüksége, hogy össze ne rogyjon. Mosolya szinte kétségbeejtő volt, kezében a­­ tükörrel sietett anyjához és mondá : többé nem fog­ják mondani legalább, hogy nagyon szép vagyok! Antoinette elfordítá fejét, hogy ne lássák meg könyeit, melyet hullat. Valakire gondolt ebben a percben! — Mit sem tesz, — mondá anyjához fordulva,­­ — az a szépség, mely oly nagy átkomás volt, mégis­­­csak hasznomra volt, mert regényes után gazdaggá emelt. Ha nem hiszed-e, anyám, hogy most már több­­ kérőm akad, mint szép szegénységemben ? Az jó azonban, hogy most még kevésbbé epekedem a há­zasság után, mint ezelőtt. A szegény leány, kinek szeretetreméltósága­­ mosolyában öszpontosult most, nem változott sem­­­­mit jellemében, igénytelenségében. Kijárt most is, hanem sűrű fátyol takarta ábrázatát és sohasem mu­tatkozott az emberek előtt, kik látogatóba érkeztek. Duparcék nevezetesen soha sem juthattak kö­zelébe a »szegény kicsiké«-nek, a »szegény szép leányká«-nak, hogy elmondhassák gúnyolódva : »Jaj de rút lett! Kár, mikor az embernek ilyen szép ho­zománya van!« Sem így, sem úgy nem jó. Akkor nem tetszett szépsége hozomány nélkül, most nem tetszik hozomá­­­­nya szépség nélkül. Pedig azt a hétszázezer frankot olyan szép bankjegyekben fizették ki, hogy gyönyö­­­­rűség volt csak rátekinteni is. Az első idegen, ki Antoinette kisasszony arcát meglátható, S. . . jegyző volt és pedig a következő alkalomból: S. . . ur eljárt a házhoz először a hiva­talos irományt hozva, majd jobban megkedvelve s megkedveltetve, az öregek barátságát megnyerte és reménységét, hogy Damase ur veje lehessen, már csak egy körülmény gátolta, hogy nem volt módjá­ban még a beteg arcát láthatni. Egy délután, midőn hivatalosan megkérte An- S­toinette kezét, határozta el magát a fiatal leány, hogy vőlegénye előtt megjelenjen. Nehéz pillanat volt, melytől a szülők erősen féltek. Keresték először az utat-módot, hogy kikerül­hessék , hanem nem lehetett. A­mint ugyanis S. . . jegyző óhaját fejezte ki, hogy szeretné látni a kisasz­­szonyt, az ajtó fölnyilt és a másik szobából Antoinette jelent meg. A jegyző felkelt s a legnagyobb meglepetés ki­fejezése ült ábrázatán. Alig hogy nehány udvarias szót eldadoghatott.­­ — íme itt vagyok, uram, — szólt Antoinette édes csengő hangon, — jól nézzen meg uram , figye­lése, visszatetsző tekintete nem fog legkevésbbé sér­teni. Szüleim azt akarják, hogy én kegyedhez férjhez menjek, de én nem akarom kitenni magamat a szé­gyennek, hogy ön visszautasítson, azért én nyilatkoz­tatom ki, miszerint nincs szándékomban férjhez menni. E nyilatkozatommal én is, meg kegyed is, mentve van! — Kisasszony ... — hebegé­l. .. — Ne mentegetőzzék; látom arca kifejezésé­ből, hogy csupa udvariasságból tenné, ne fáraszsza magát. Tegye meg ön azt a szívességet, hogy ne táp­láljon oly szándékot, mely önhöz, ki bizonyára lova­­gias ember, nem illik. Antoinette oly mosolylyal kisérte e szavakat, hogy egész arca elvesztette egy percre vissszatetsző voltát. — Beszéljünk tehát másról,— mondá Antoinette leülve, — az esőrűl, a szép időrűl, vagyonom elhelye­zéséről, vagy bármiről, a­miről önnek tetszik — kivéve házasságomat. A jegyző keveset beszélt, hanem annál többet nézte a rút arcot,­melyet a bájos mosoly, a szellemes beszéd, lénye egész kedvessége egy fél óra alatt na­gyon megváltoztatott. Mikor eltávozott, igazán nehezére esett s nem kis mértékben bánkódott. Nem egyszer eszébe jutott e találkozás, eszébe jutottak az édes szavak, a kedves mosoly, az okos beszéd, mely szinte feledtetni látszott Antoinette kisasszony rút vonásait. Úgy tetszett, mintha vol­nának percei, midőn nagyon könnyen elhatározná magát, hogy a gazdag leány férje legyen. Majd pedig jobban meggondolta és így szólt: — Mégis nagyon rút! Igaza van, hogy kosarat adott, mielőtt igazán megkértem volna! Bolondság lett volna tőlem! Nemcsak S.. . úr, többen kimondták magukban Antoinettere, hogy nagyon rúz­s áldozatba kerülne bárkinek,hogy rászánja magát valami »bolondság«-ra. (Vége köv.) Anach­ronizmusok a képírásban. (L. S.) Képíróknál és szobrászoknál kétféle anachronizmust különböztetünk meg: olyakat, melyek a művész tudtán kívül és olyakat, melyek a művész szándékával jönnek létre. Ez utóbbiak a divatban és az illető korszak előítéletében vagy az anachronisták iskoláiban gyökeredzenek. A képírók szabadították fel magukat mindig mindenütt először a technikai anachronizmus kötelé­kei alól. Az a körülmény, hogy ők szín és alak fölött tetszések szerint rendelkezhetnek, nekik ezt könnyűvé teszi, sokkal könnyebbé, mint a szobrásznak, ki csak világosság és árnyék fölött rendelkezhetik. A középkor nem tartotta hibának az anachro­nizmust. A szent­ irás és Hagialogum hőseit és hős­nőit akkor olyan ruházatokban állították elő, melye­­ket a képírók naponként láttak maguk előtt. Külön­ben is ez volt akkor az egyedüli mód: a szemlélőt meggyőzhetni arról, hogy a pátriárkák és apostolok hozzájuk hasonló emberek voltak. Az utazások s még inkább a földleírások hiánya volt oka a legtöbb anachronizmusnak. Ha a szentírás­­ban egy város volt említve és a képíró annak egy ré­szét szemlélhetővé akarta tenni, akkor minden gon­dolkozás nélkül oda festett képének hátterébe egy általa jól ismert várost. Ezt az anachronizmust újó­lag a kedélyes Hausmann eleveníté föl »Páris tör­ténete« című nagy művében, melyben néhány 14 és 15-dik századbeli francia képet közöl, a­hol Páris egész egyszerűen Jeruzsálemet helyettesíti. E képek közül egy a pásztorokat ábrázolja, midőn Krisztus születését hírül veszik. A háttérben látszik a Szajna, a Temple tornya, a St. Jean-en-Gréve templom és a P­etit Chatelet. Továbbá az első kolostori művészek a genesis könyvében olvasták, hogy Rebeka tevén jött Padam-Aramból és csakugyan úgy is kívánták ábrázolni , hogy az ősanya teve hátáról szálljon le, a­mint Jákobot meglátja. De miféle állat lehet az a teve ? — kérdezték önmagukat a kolostori mű­vészek, miután ilyen teremtményt még eddig sem a természetben, sem lerajzolva nem láttak. A szentírás­ból tudták, hogy teherhordó állatnak kell lennie és igy nem sokáig gondolkozva, a lovat vagy szamarat vették mintaképül, minthogy más teherhordó állatot nem ismertek. Máskülönben a középkori művészek sokkal lel­kiismeretesebbek voltak, mint festészeti balfogásaik felületes vizsgálata után gondolhatnak. Túlzott töp­rengésük gyakran vajmi komikus alakban is nyilat­kozik. »A hetedik nap megszentelését« hat alak által ábrázolták, melyek isten trónja előtt állnak, míg a hetedik térdel és az Úr felemelt balkeze által a szo­kásos egyházi áldásban részesül. Hogy a szent­ irás e szavait »isten szelleme a viz fölött lebegett« illuszt­rálják, a tengert egy nagy emberi arc alakjában fes­tették, melynek szétterített haját és szakálát­ a hullá­mok képezték. Hogy isten parancsát az első emberhez: »a kertet ápolni, és őrizni« szemlélhetővé tegyék, istent úgy ábrázolták, a mint Ádámnak egy kapát és kulcsköteget ad át. Mind e képtelenségek azonban csak a naiv lelkiismeretesség következményei. Nem nehéz ama korszak kezdetét meghatározni, midőn a művészek törekedni kezdtek festményeiket a korszerűség jellegével is ellátni. A tudományos törté­neti művészet első nyoma a jelmezek elfogadásánál nyilatkozik. Persze eleintén ebben is sok hiba történt. Például az olasz festők látták a Traján oszlopán, ho­gyan voltak öltözve a gall és dák katonák, tehát »a bethlehemi gyermekgyilkolást« ábrázoló képeken a vérszomjas király zsoldosait is ily ruhákba öltöztet­ték. Más képeken Herodes, mivel pogány volt, török ruhában van előállítva. Angelico de Piesole pedig Herodest keresztyén királyi öltözetben, katonáit azon­ban régi római öltözetben festette. Giorgione, ki Egyptomban török lakosságot talált, »Mózes csodái« címü képén Pháraót és kancellárját törököknek fes­tette ; mindannyian turbánosak, ámbár arckifejezésük inkább nyugati, mint keleti. Egy más képen, mely Goa székesegyházában látható, Pontius Pilátus szin­tén óriási turbánnal van festve. »Nebukadnezar álmában« a király koronával fején fekszik ágyában — nem csoda, ha nehéz álmai vannak. Az anachronizmus itt kettős, mert először bizonyára egy király sem használta még koronáját hálósapkának, másodszor meg egy babyloniai király nem is aludt középkori ágyban, nagy takarók terhe alatt. De átláthatjuk annak okát, miért festette a mű­vész a koronát az alvó király fejére. Azért, mert az akkori emberek e királyi jel nélkül azt hitték volna, hogy valami középkori nemes fekszik az ágyban. Dürer Albert passziói ma már nálunk is isme­­retesek, s bizonyára sokaknak feltűnt, hogy e nagy mester is nagy anachronizmus bűnébe esett, midőn Pilátus régi római katonáit a szent német-római bi­rodalom lándzsásainak viseletében ábrázolta. Dürer ugyanis naponként látott ilyen császári katonákat, s mivel a német-római császárt Tiberius utódjának tar­tották és mivel a mester a régi római viseletét való­színűleg nem ismerte alaposan, festette a katonákat úgy, ahogy saját szemével látta A középkori képírók anachronizmusa könnyeb­ben megbocsátható, mivel a szent személyeknek min­dig a méltóság és kedvesség jelét kölcsönözték. De nem lehet ugyanezt mondani a hollandi és vlám kép­írókról, kik a szentírást valóban botrányos módon anachronizálják. Hubens izmos, tövér nőszemélyei és Rembrandt vaskos parasztjai a legkisebb szellemi rokonságban sincsenek ama szemérmes és méltóság­teljes szentekkel, kiket ábrázolni akarnak. Jól mondta Göthe, hogy ha Raphael korcsmabeli parasztokat akarna festeni, azokat bizonyosan apostoloknak fes­tené, míg Temiers az apostolokat is német­alföldi pa­rasztoknak. Hogy az anachronizmus eltűrhető-e, vagy hogy talán boszankodásra gerjeszt, ez mindig annak er­kölcsi vagy intellektuális szellemétől függ. Csak Ve­ronese Pál egy festményére kell emlékeznünk, melyen Izsák patriarkha pajzán velencei gavallér alakjában van előállítva. Ez már sértő anachronizmus: a legbé­késebb, leggondolkozóbb és legvisszavonultabb patri­­arkhát így ábrázolni! A középkori képírók legfeltűnőbb anachroniz­musa az a tökéletesség, melyben a legrégibb kor me­chanikai mesterségét tüntetik föl. A csinos kapát és a művésziesen készített kulcsköteget, melyet vásznaik- 228

Next