Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)

1876-04-01 / 75. szám

Szombat, 1876. ápril­­. 75. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz földszint. Tizenharmadik évfolyam. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre........................ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi La­pok« ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó vi­lág figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A fogadott gyermekek. (Elbeszélés.) Irta Győry Vilmos. I. Ki hitte, ki gondolta volna, hogy a gondviselés utjai csakugyan oly csudálatosak legyenek, hogy egyik családnak gyászát, legsiralmasabb veszteségét, egy másik rokoncsaládnak legédesebb s eddig soha nem ismert örömévé tudják fordítani ? Nem úgy azonban, mintha talán amannak bukása növelte volna ennek emelkedését; mintha talán sokáig versenytársak let­tek volna, s egyik legyőzvén utójára a másikat, ennek boldogsága romjain építette volna fel a maga boldog­ságát. Nem, távolról sem úgy! Sőt ellenkezőleg, az a két család, melyről mi akarunk megemlékezni, a kö­zel rokonság láncain kívűl még a legteljesebb egyet­értés, szives részvét s igaz barátság vonzalma által is szorosan egybe volt fűzve egymással. A rokonság, a két nőnek családi összekötteté­sén alapult, a mennyiben unokatestvérek voltak , a két férjnek barátsága pedig még első ifjúságuk korá­ban köttetett meg, s tartott változatlan bensőséggel egész addig, a­mig az egyik férfiút, Faludy Károlyt, a kora halál szakaszta el családjától, imádott nejétől és egyetlen kis leánykájától. Az özvegy vigasztalhatlan volt bánatában. A szép, fiatal s egykor oly erőteljes asszony szemláto­mást hervadott, s özvegységének néhány hónapja olyan hervasztó hatást gyakorolt fiatal életére, mintha e fájdalommal gyötrő hetek, évek,­­ a hónapok pedig évtizedek lettek volna. Közel szomszédságban lakván egymáshoz, alig egy órajárásnyira a szomszéd faluban, a másik csa­lád, Vértes Iván és neje majdnem minden nap átrán­­dultak a bánatos özvegy vigasztalására. De az csak nem akart vigasztalást befogadni, csak hervadott mindegyre s ereinek fogyatkozása oly rohamosan állt be, hogy a mint Vértesék egy ízben néhány napig meg voltak akadályozva meglátogatásában : az öz­vegy maga üzent át Iván nejéhez s kérette, ha lehet rögtön, s ha most nem lehetne, mentül elébb jöjjön át hozzája. Julia természetesen azonnal befogatott s ment. Szive elszorult, szeme könybe borult ama lát­ványra, mely a csinos szobácskában, a zavartalan, tel­jes boldogság egykori hajlékában előtte feltárult. A fiatal özvegy ágyban feküdt, halaványan, her­­vatag színben, mint egy megtört liliomszál. S mintha e megtört liliomszálhoz a kert leggyönyörűbb pici ró­zsabimbója simulna, úgy simult az édesanyához egy angyalarcú kis leányka, a fiatal szülőknek egykor legdrágább öröme, most, a szenvedő, az elhaló anya szivének legszentebb aggodalma, legsúlyosabb fáj­dalma. A leányka négy és öt év között lehetett; gyö­nyörű, fekete, göndörhajú gyermek, beszédes, okos, nagy kék szemmel, eleven piros, picike ajakkal s oly szép vonásokkal, a milyenekben még az idegen is hosz­­szan el tudna gyönyörködni, hát még a szülő, az édes­anya. Klárika, így hivták a gyermeket, ott térdelt a szőnyegen anyja ágya mellett, két kis kezébe fogta anyja hervadt kezét, és egyre csókolta és egyre azt mondá: — Mamám, kedves mamám, ne légy beteg ! Oh, istenem, mi lesz énbelőlem ?! Az anya vigasztalni akart, de könyeitől, fájdal­máról nem tudott szólani. E pillanatban lépett be Iván neje, Julia. Megható volt látni a mélyen érzett bálának ama tekintetét, melylyel a beteg az érkezőt fogadta; megható azt a görcsös szorítást, melylyel Julia kezét megragadta, s megható, hallani azt a szive mélyéből jövő hangot, mikor így szólt hozzá : — Oh, csakhogy itt vagy! Csakhogy eljöttél! Köszönöm, köszönöm; az isten áldjon meg érette ! Julia előbb a beteget csókolá meg, aztán Klári­kát emelte ölébe, szok­ta szivére és halmozta el csókjai­val. Szive szeretetének ösztönzésére tette ezt, minden egyéb célzatosság nélkül; megtette ezt mindannyi­szor, valahányszor ide jött s e gyönyörű, kedves, sze­retetreméltó gyermekkel találkozott. Oh, de az anya szivének a gyermeke iránt tanúsított e szeretet soha sem esett oly jól, mint e pillanatban; mohó vágygyal nézte, leste, hogyan szorítja szivéhez Julia a gyerme­ket, hányszor csókolja meg, s milyen szeretetteljesen tekint a leánykára. S a­mint ama bensőséget látta, melyet Julia a kis leányka iránt tanúsított, még a fájdalom és szenvedés vonásai is elsimultak az anya arcáról egy pillanatra, hogy helyet adjanak a boldog­ság érzete kifejezésének. Julia végre leült az özvegy ágya mellé. Mind a két nő letörte könyeit s egy pillanatra néma csend állt be közöttök, mely alatt a látogató a meglátogatottra vetett tekintetével azt látszik kérdeni: — Itt vagyok, szólj, miért hivattál ? Mielőtt azonban az özvegy e jól megértett kérdő tekintetre válaszolt volna, azt mondá kis leányká­jának : — Eredj, Klárikám, tégy kalapot a fejedre, s hozz a kertből virágot a mamádnak. A kis leány fürgén szökött talpra Julia néni öléből, vette szalmakalapját, s mint jó, engedelmes gyermek, a kinek anyja minden szava parancs, indult azonnal kifelé a szobából. De az ajtónál még egyszer megállt, visszanézett anyjára s azt mondá : — De ugy­e, nem leszsz aztán beteg, kis­ma­mám ? Nem tudott elébb elmenni anyja mellől, míg erre a kérdésre egy vigasztaló szót nem kapott. Az anya mosolyra erőtetett ajakkal mondá: — Nem leszek, kedvesem. Akkor Klárika még egy csókot vetett gömbölyű kis kezével anyja felé s oly óvatosan, hogy nagy em­bernek is becsületére vált volna, kinyílá­s ugyan úgy tette is be maga mögött az ajtót, minden zaj, minden nesz nélkül, csak hogy a mamának kellemetlenséget ne okozzon. Mikor a szelíd, okos, kedves gyermek eltávozott, az anya egészen a szenvedélyesség hevével ragadta meg mind a két kezével Julia jobbját s szivet döb­bentő kifejezéssel ejte ki e szavavakat: — Julia! neked nincs gyermeked. Fogadd leá­nyoddá az enyémet! E hangtól, ez arctól, e szenvedélyes kézszori­­tástól, e váratlan nyilatkozattól Julia annyira meg­döbbent , összerettent, hogy alig tudott hirtelenében válaszolni. — De Ilonám! — mondá végre mégis össze­szedve magát, — mi maradna akkor neked ? — Nekem ?! — sohajtá az özvegy fájdalmasan, — oh, ments isten, hogy ő is oda jöjjön, ahová én megyek! Sírba tenni egy ilyen édes, drága gyer­meket ! — De Ilonám! — ismétlő Julia előbbi felkiáltá­sát — hová gondolsz ? Megint ily sötét gondolatokkal rémited magadat! A beteg tagadólag rázta fejét. — Hadd el, édesem, s ne vigasztalj engem. Leg­alább ne ezzel vigasztalj. Tudom, hogy ez szent ámí­tás, s célja a legnemesebb; de én tudom legjobban, hogy ámítás, s így ezzel ne is vesztegessük a drága időt. Én érzem, én tudom, hogy napjaim meg vannak számlálva. Te is tudod, te is láthatod rajtam, csak­hogy sokkal gyöngédebb vagy, semhogy be akarnád vallani. S pedig nyugton kimondhatnád, nem ijeszte­nél meg vele. Én kész vagyok a halálra. A ki azt te­mette el, a­mit én, annak szivétől elszakadt minden erősebb kötelék, mely az embert a földi élethez fűzni szokta. Azt a boldogságot soha többé fel nem talál­hatom, s könnyű immár megválnom az élettől, mely­nek minden örömét elvesztettem. Csak egy teszi ez el­válást oly nehézzé, de oly nehézzé! — Zokogása, patakkint omló könyei egésziték ki félbeszakasztott mondatát, melyet azzal a szóval akart végezni: — gyermekem. Idő kellett hozzá a mig ismét folytatni tudta. (Folyt. köv.) Jókai „Milton“-jából. (A haldokló Milton viziója.) Ah, mily világosság dereng elém ! Nézd ! Nem vagyok vak. Ismét lát szemem. Fényt, mit leirni emberüek tehetlen. Miként ha a naptányér szétterülne , betöltené a végtelen eget Egy hétszinű szivárvány lángival, Általhidalva láthatártalan Azúrnak tengerét. A fényözönben Biborszegélyű rózsafelhők úsznak, a rajtuk mosolygó édes angyalarcok. Oly ismerős mind, mint egy sirba tett És újra feltalált gyermeknek arca. A fényes égnek távol mélyiből Még fényesebb pontok közelgenek. Napok, világok ! Fényövezte gömbök. Olyan sietve jőnek ! Egy amott, Mint zöld sziget, hogy úszik itt felém, Rohanva, mint közelgő üstökös. Mi szép világ! Befedve zöld viránynyal, Kék tengerekkel, mik tündérhajókat Ringatnak bibor vitorlák alatt. És délibáb mutatta városok Arany tetőkkel és gyöngyház-falakkal, És emberekkel, kik röpülni tudnak. Ad a szabadság planétája ez ! Hogyan közéig ! Már itt előttem áll. Már nem vagyok vak, látok újra mindent És annyi fénytől szemem el se huny ! Ah nékem is szárnyam keletkezik. Kizelb, közelb ! Imádott uj hazám Te annyiszor megáldott édenem. Sietve szállok ! Föltaláltalak. (Meghal.) A király : Áldás porára, fény emlékire ! Holttestét a Westminster-abbey fedje S márvány emlék jelölje hamvait, Ki a világot annyi gondolattal S hazáját annyi fénynyel gazdagítá. S e n. Is. i. (Hollandi veszély.) Henry Havard útm­. I. A múlt év junius havának tizedikén, épen Szent- Landin napján, az alföldi társaság egyik nagy­szerű postahajója a »Prins Hendrik« futott be a nieuwe-diepi kikötőbe. Reggeli tíz óra volt. A nap gyönyörűen ragyo­gott le Helder házaira; a tengerészeti akadémia épületei, a paloták és a katonai laktanyák mint fe­kete foltok tűntek föl az ég azútján, míg a rakodó­part hosszában roppant félkört alkottak a minden országbeli hajók, melyeknek árbocain sokszínű lobo­gók díszlettek. A »Prins Hendrik« kecses kanyarulatot tévén, sorakozott a társaság többi hajója mellé, s úgy ural­kodott valamennyi fölött óriási nagysága által, mint valami roppant cetbal. A fedélzet telve volt emberrel. Úgy az utazók, mint az indiai hadsereghez tartozó katonák egyaránt

Next