Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)

1876-04-08 / 81. szám

leintette magát. Mint Kobusnak gyermekkori barátja, a nap bármelyik órájában járhatott ki és be e prin­­segrachti házba. — Nos, —kiáltott fel, — különös újságot mon­dok. Jó napot asszonyom, jó napot Van Vlooten, jó napot Amelia! — Halljuk! halljuk! — szóltak egyszerre férj és feleség. — Nagybátyjuk valóságos Lovelace! Nyomára jöttem a titoknak. A gonosz csont szereti az asszo­nyokat s e hajlamát épen nem rejtegeti. A jegyző mindezt oly diadalmas arccal adta elő, mint Schouten, a hires hajós, midőn visszatérte napján jelenté hazafiainak, hogy a Horn-fokot szülő­városa nevére keresztelte el. Azonban a kedves jegyző fönhangon ejtett sza­vainak bevágták az útját a házastársak, ugyanegy időben tekintve Amélia felé, ki bámuló tekintettel, nyílt ajkkal figyelt a szokatlan hírre, melyet Koop­­man úr hozott. — Szót se többé e gyermek előtt, — sugá­robás. — Várjon ön egy kissé, — szólt a házi­asszonyság. A­mi pedig Mariét illeti: ő a Koopman első szavainál fülig vörösedett s hirtelen fölállott az asz­taltól, annak az érvével, hogy a kanáltartó-szekrény kulcsát egy kis asztalon keresi, noha jól tudta, hogy ott nem fogja megtalálni. — Mit csinál ön ott, Marie? — kérdé Van Vlooten asszony. — A kis kanalakat keresem elő, asszonyom. — Ejh, istenem, kisasszony, jobb lesz ha most zongoraleckét ad Améliának. — Épen most szándékoztam, — válaszolt a leányka s azonnal távozott növendékével. Hála a túlcsigázott kíváncsiságnak s amaz örömnek, melyet a hajlandó botrány hite keltett: a nevelőnő zavarát senki sem vette észre. — Nos? — kérdezé Kobus türelmetlenül, mi­után meggyőződött, hogy az ajtó be van téve. — Nos, — viszonzá a jegyző, — tegnap este a királyi palota környékén találkoztam vele, csaknem a szobor alatt, karján egy fiatal hölgygyel, ki egész , meghittséggel támaszkodott rá, ketté metszette a beszéd fonalát, visszatérvén előbbi kérdéséhez. 378 greeni papság első virágzását képviselte, Lang Dávid alatt fénykorát érte el a különös papi intézmény. A krónika szerint Lang Dávid Gretna-Greenben szüle­tett és nevelkedett. Fiatal korában mint kereskedő Lancashireba ment, ott azonban besorozták matróz­nak a tengerészethez. Az angol-amerikai háborúban hajóját elfoglalta Jones Pal és egy francia kikötőbe vitte, hol Lang felszólittatutt, hogy az amerikaiak szolgálatába lépjen. Lang azonban szerencsésen meg­szökött a kikötőbel s 1792-ben, hosszú bolyongás után, visszatért hazájába, megkezdte a nagy nyereséggel járó papságot s egész az 1827-ben bekövetkezett ha­láláig a legnagyobb sikerrel folytatta hivatalát. Sok olyan párt adott össze, melyeknek történetét mi is ismerjük: Westmoreland, lord Ellenborough, Sheri­dan, a Villier, Beauclerc és Coventry-családok számos tagja hozzá szöktették kedveseiket. Papságának leg­nevezetesebb eseménye kétségtelenül az volt, hogy lord Erskine is nála esküdött. A lordkancellárnak már aggkorában az az okos ötlete támadt, hogy meg­szöktette Buck Sára színésznőt és összekelt vele Gret­na­ Greenben. Évei és dicsősége teljében Lang Dávid hirtelen meghalt. Egy gazdag örökösnő szöktetése folytán keletkezett perben Lángot tanúként Lancasterbe idézték; el is ment oda, de útközben meghalt és ez okozta halálát. Fia Simon mindaddig takácsmester­séget űzött , alkalmilag részt vett a csempészetben is (a határon fekvő Gretna-Green régi fészke volt a csempészeknek), de atyja beavatá őt a papi hivatal titkaiba s kimúlása után ő lett nevének s hivatalának örököse, anélkül hogy lemondott volna többi kereset­forrásáról. Egy ideig mosolygott Simonnak is a sze­rencse. Voltak versenytársai, kik makacsul megholt­nak mondták Simont, valahányszor egy újonnan ér­kező pár Lang pap után tudakozódott. Simon mind­amellett virágzó üzlettel bírt s túlélte egytől-egyig versenytársait. A gretna-greeni papság fénykora nemsokára hanyatlásnak indult. A szöktetési házasságok és a gretna-greeni­ szokások ellenkezni kezdtek a kor szellemével. Öt évvel Lang Dávid halála után, 1833- ban törvény jelent meg, mely büntetés terhe alatt tiltja a titkos házasságokat; e törvény statisztikai­lag bebizonyítható következménynyel bírt, a­mennyi­ben a Gretna-Greenben kötött házasságok száma, mely addig két­ egész háromszázra rúgott éven­­kint, most körülbelül százra olvadt le. Azonkívül A gretna-greeni kovács. (F. A.) Skót lapok hírlik, hogy Carlisleben nemsokára a világ legcsodálatosabb esketési könyvét, a gretna-greeni kovács által vezetett jegyzéket fog­ják dobra ütni. A maga nemében páratlan könyv két­ségkívül vevőjére akad és busás áron kél el, mert a vaskos kötet minden lapja tele van regénytárgyúl szolgálható és az életből merített anyaggal. Ki ne ismerné Gretna­ Greent? Már ifjú korunk­ban fejcsóválva olvastuk az ott kötött házasságokat, bámulták az ingujjban működő kovácsot, ki a legszi­lárdabb bilincseket verte, vagyis esketési joggal bírt s ezáltal gazdagságra tett szert. Nem ejthet csodá­latba, hogy mesés dolgokat beszéltek Gretna­ Green­­ről és mythikus fénybe helyezték a papkovácsot; az egész rejtély részben még történeti megoldásra vár. Egyelőre elég legyen annyit mondanunk, hogy az 1872. ápril havában meghalt gretna-greeni pap nem volt az a hires kovács, kinek történetét gyermekko­runkban hallottuk és olvastuk. A hires kovács rég visszatért már atyáihoz és a gretna-greeni papnemzet­ség összes koryphaeusai együtt vannak most a menny­országban. Gretna-Green és papjai kiváltságairól követ­kező adatokkal szolgálhatunk: a múlt század közepe tájáig egész Angolországban a régi kánoni házassági jog birt érvénynyel, mely szerint két személynek egy lelkész, békebíró, jegyző vagy más feddhetlen egyének előtt tett egyszerű nyilatkozata törvényes házasság­nak tekintetett. II. György uralkodása alatt megszűnt e tör­vény Angolországban; Skóciában mindazáltal érvény­ben maradt. Skótország ennek következtében mene­dékhely­­vé és igéret­földjévé lett az angol szerelme­seknek, kik rokonaik beleegyezése nélkül s más for­malitások mellőzésével törvényesen egybe akartak kelni. A szerelmes párok nagy feladata ezentúl abban rejlett, hogy skót földre meneküljenek s feddhetlen ta­núk jelenlétében férj és feleséggé váljanak, mielőtt útjukat állnak a makacs rokonok. A posták és kocsik ama korában Angolországból sehol sem (Northum­berland grófság északkeleti részét kivéve) lehetett oly kényelmesen jutni a skót határra, mint azon az or­szágúton, mely Leicester, Derby, Preston, Penrith és Carlislen keresztül a Skót- és Angolország délnyugati határát képező Sark folyóig vezet. A Sark folyón túl, egy angol mértföldnyire a határtól, Gretna-Green falu volt az első skót helység. A szökő szerelmesek­nél jobbára az volt a fődolog, hogy idejekorán Gret­— Lehetséges-e ez ?­­ — Nagyon is lehetséges. Bizonyos vagyok benne, hogy fölismertem őt. — És a hölgy? — kérdezi az asszonyság. — Oh, ezzel mit sem törődtem. Nem láthattam jól. Különben, higgye meg, asszonyom, hogy én egy­­átalában nem ismerem az efféle megvetnivaló terem­téseket, — tévé utána némi szemérmességgel. — De ki képzelt volna ilyesmit! — Én már szinte tartottam tőle, vájjon nem ez a Marie Huisdyk volt-e az a hölgy! — jegyző meg a gyanakvó Kobus. — Kobus! Ugyan már, hogy juthat ilyesmi még csak eszedbe is! Marie becsületes leány. Ő már két éve mióta jegyben jár Herman unokatestvérével. Különben is ő igen jól tudja, mivel tartozik nekünk... — Bizonynyal, hanem a nagybácsi roppant gazdag ám! — De még, végre is, — folytatá Van Vlooten asszonyság. — Marie alárendelt személy, ki fizetésért szolgál s én nem hiszem, hogy valaki a mi családunk­ból annyira leereszkednék... — Oh, e tekintetben ő legkevésbbé kevélyke­­dik, — vágott közbe Koopman. — A katonák nem sokat töprenkednek ilyesmi fölött. Ám vegyük pél­dául Achillest: nem szerette-e Briséist ? Aztán Ho­­rácot, ki szintén katona volt és pedig rosz katona, nem egy szolgáló leányt bálványozott-e ? És itt meg­jegyezheti magának, asszonyom, a különbséget, hogy itt nem egyszerű rabszolganőkről, hanem társalkodó­nők vagy nevelőnőkről van szó — és ez nagy különb­ség. Még maga Ovid is, a­kinek pedig polgári foglal­kozása volt, nem dicsőitette-e eme versben Cypassist ? Apta quidem dominae, sed magis apta mihi. Becses az az illető az ő úrnőjének, de még be­csesebb neki — t. i. Ovidnak. És vájjon ki volt ez a Cypassis ? Ha egyszer a jegyző elemében volt, elbeszélt volna ő akkor óraszámra ugyanegy tárgyról, azon­ban Kobus, ki Cypassis kilétével nem sokat törődött, na­ Greenbe érkezzenek és hiteles tanúk előtt let­egyék a házassági esküt. Gretna-Greenben akkortájban egy kovács viselte a békebirói hivatalt és a skót-angol szöktetések ez első virágkorában a kovács végezte a legtöbb esketést. E körülménytől eltekintve, sem a kovács, sem a falu nem birt kiváló privilégiumokkal és minden más skót helység, minden más feddhetlen ember szintúgy teljesíthette volna ezt a szolgálatot. Megtörtént, hogy a furfangos fiatal szerelmesek, mi­dőn üldöztetéstől féltek, kerülő utakon siettek Skót­országba és a legelső határszéli helységben túlestek az esketési szertartáson. A sikeres hivatal terén a lelkész, a takács, az asztalos, a szatócs csakhamar versenyre keltek a gretna-greeni kovácscsal, jóllehet itt is, mint mindenütt, bizonyos dicsőséggel, bizonyos igényekkel járt az elsőség. Gretna-Green­e szerint nemsokára elhíresült és a­míg békebíró volt a kovács, a szerencsésen megszökött párok a műhelyben tartot­ták meg az esküvőt. A gretna-greeni új házasságok divattá váltak. A múlt század végén és a mostani kezdetén, a­mint azt az angol regényekben, drámákban és emlékira­tokban olvashatjuk, minden romantikus fiatal hölgy csak arra vágyott, hogy kedvese megszöktesse és Gretna­ Greenbe vigye. Az utósó előtti nemzedék epedő színdarab­ hősnői triviális, elcsépelt dolognak lárták a szokásos házasságot s könybe lábadt szemük, midőn azon vették észre magokat, hogy elvégre is templom­ban kell megesküdniök. A Gretna-Greenben véget érendő kalandos szökés iránt kivált a magasabb körök fiatalsága érzett ízlést és hajlamot, mert ezek könnyeb­ben viselhették a kocsiért, kocsisokért s váltott lova­kért járó eléggé tetemes költséget, mert gyorsan kel­lett utazni­ok, különben kézre kerítik az utánuk ira­modó felbőszült rokonok. Életben vannak még koros asszonyságok, kik örömmel emlékeznek az időre, mi­dőn Leicesteren, Derbyn és Carlislén keresztül Gret­na­ Greenbe menekültek s az ottani papok egyikénél megkötötték az örök frigyet; unokáik már nem oly kalandhajhászok és inkább a halált választanák, ha­nem a londoni Hannover Squaren fekvő díszes szent­ György-templomban kellene esküdniök. A krónika sok ilynemű, különös kalandot jegyzett föl az előkelő angol családokból; a gretna-greeni kovács több an­gol Montechit és Capulettit adott össze, kik tán most is az ősrégi ellenségeskedésben élnének nélküle. A papkovácsnak, mint említők, úgy mint más papnak, ütött a maga órája. Tüze kialudt, belőle s fú­vójából kifogyott a szusz, és más papi családok léptek nyomába. Ezek közül a Lang-család volt a leghíre­— De végre is, kicsoda hát az a tegnap látott teremtés ? — Nem ismerem, — válaszolt Koopman , — de azt gyanítom, hogy valamely könnyelmű kisasszony lehet, afféle Lais , »multis Lais amata viris.« úgy lát­szik, ilyfajta vad van ínyére ez Indiákról visszatért Lovelacenak. — Valóban úgy lesz az. De hát mikép akadá­lyozhatnék meg e pazarlást ? — Az nem lesz könnyű föladat, — vélekedett Van Vlooten asszony. — Az őrnagy teljeskorú, ugyancsak teljeskorú s nem nagyon hallgat a jó szóra; aztán meg nem is az az ember ő, a­ki a korholást könnyedén elsziveli. — De mi hasznuk van önöknek abban, hogy ilyesmivel emésztik magukat ? — kérdezte a jegyző. — De hát... — Lássuk csak, okoskodjunk egy kissé. Önök­nek a bátyja mészszel és homokkal épít; ha ő bölcs, elérheti akár a századik évét is. — Igaz. — Ha ellenben ő, miután Európába visszatért, a palackoknak és az udvarolgatásnak szenteli életét, ez égalj aligha lesz ránézve kedvező s rövid idő alatt egy jobb világgal cseréli föl e siralom völgyét. — Az is igaz. — No lám! Nem önök-e egyedüli örökösei ? E kérdésre Van Vlootenék könnyebbült kebel­lel tekintettek egymásra s e tekintetek mintegy azt látszottak mondani: »Oh, minő ember ez a jegyző, mily gyakorlatias ember!« — De hát, — töprenkedett Van Vlooten, — ha ily módon elfecsérli vagyonát ? — Attól mit sem kell félni, — jegyzé meg Koopman, — önöknek a nagybátyja szerfölött gaz­dag. Még a jövedelmét is alig lehetne képes elkölteni, ha oda törekednék is. Birtokainak értékesítéséből több mint fél millió forintot vett be. — Ötszázezer forint! — mormogta Van Vloo­ten a mély csodálkozás kifejezésével. — Ötszázezer forint! (Folyt. köv.) sebb ; az 1872-ben elhalt Lang Simon fia volt a még híresebb Lang Dávidnak, és ha a kovács a gretna­­

Next