Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-02 / 100. szám
Egy bohó leány. (Rajz.) Nagy Antóniától. (Vége.) Nem sokára bejött az én kedves perlekedő, csintalan, bohó barátnőm is; szemeit dörzsölte és a hirtelen nagyobb világosság ellen panaszkodott. Az a nagy világosság pedig egy repceolajjal táplált kis mécsből eredt és oly hatással volt a nagymama szemeire,hogy a fehér szőlőt nem tudta megkülönböztetni a feketéből. Nekünk mindig azt beszélgette, hogy jól megválogassuk, ő maga meg rendesen egy fehér és egy fekete fürtöt kötött egy fonalra. Nagyon örült, hogy bementünk és biztatott, hogy nem lesz mindig szőlőkötözés, majd andaloghatunk még eleget a holdfénynél. Kárpótlásul elkezdett aztán mesélni, és addig mesélt és addig nyújtotta, míg a szőlő a kosárból ki nem fogyott. Reggel alighogy fölkeltünk még, jött Pepi néni. Pepi néni és én egyebek közt abban is különböztünk egymástól, hogy Pepi néni korán szokott felkelni, én meg későn. Azt szente anyám a nagymamának, hogy ha ő nem tud megélni Gizela nélkül, anyámnak is megbocsátható talán, hogy engem már egyszer látni óhajt. A nagymama beleegyezett, hogy Pepi néni hazavigyen, csak azt kötötte ki magának, hogy várjunk addig, míg a szőlő-lekvár megfő, hogy küldhessen a mamának egy »kis kóstolót.« Úgy négy óra felé, délután a nagymama elég sűrűnek találván a lekvárt, megtöltött egy hétucés fazekat, föltétette a kocsira és isten hírével útnak bocsátott bennünket. Gizela nem engedte, hogy felüljek, magánál tartotta a kalapomat, és azt mondta: menjen Pepi néni maga az országúton, ő engem elkísér egy darabig a réten. A kocsi kigördült az udvarból, mi meg lesiettünk a kertbe és onnét ki a réti útra. Persze, hogy kellemesebb volt itt, mint a poros kocsiúton. Szép őszi délután volt, egy kissé csípős levegővel és sajátságos, kibékéltető illatárral. A nap már búcsúzóban volt a völgytűl, néhány perc még, és kegyes mosolyának már csak azok örvendhettek, kik reggel is legelőször szoktak fogadására készen állni: a hegyormok. Az a gonosz leány kalapomat himbálta ruganyszalagjánál fogva és oly buzgósággal, mintha egyebet sem akart volna, mint azt leszakítani, ami végre célzatosan vagy a nélkül sikerült is neki. Ekkor Gizela hozzám fordult és fölkiáltott: — Etelka, váljunk el úgy, mintha soha többé nem látnék egymást. — Nem bánom, jó lesz, — mondom örvendve az új tréfának. Azonnal hármat léptem vissza. Állásba tettem magamat, bal kezemmel megragadtam nagy kendőmet, jobbommal magasra tartottam táskámat, és miután hangomat is igyekeztem a kellő tragikai élre köszörülni, pathoszszal kiáltam: »Isten veled!« Ha az az angol vagy francia király (ha a méze Marie-Joseph nem mondja el annyiszor, jobban megjegyeztem volna magamnak) aki arról volt nevezetes, hogy soha sem nevetett, meglát, bizonyosan elveszti történeti hírnevét. És Gizela nem nevetett. Hozzám lépett, megfogta kezemet, finom ujjai görcsösen csukódtak az enyéim körül, mélyen szemembe nézett és alig hallhatóan susogá: — Isten veled! Bámultam. Ennyi tehetség! Eszembe jutott mindaz, amit nagy színészekről hallottam, kik úgy tudnak fölkiáltani, hogy az ember szívverése eláll és úgy tudnak susogni, hogy az ember beléborzad. Pepi néni ezalatt megtette a kerülőt és elérkezett oda, hol a kocsiút és a gyalog ösvény egybe folytak. Kiragadtam kezéből a kalapomat és pillanat alatt a kocsin termettem Pepi néni mellett, és elég jókor érkeztem, hogy fültanúja legyek ama magánbeszéd zárszavainak, melyben holmi agyafúrt lányoknak nagy szerep jutott. Már messze jártunk, mikor visszatekintettem. Gizela még ott állt, fehéres ruhájával a kék színt váltott hegyek aljában, magányosan. Két utas jött szembe velünk, egy öreg ember és egy fiucska. A fiúcska már elfáradt, nem akart tovább menni, az öreg meg nógatta, hogy csak még odáig a fehér kőkeresztig jöjjön, ott majd megpihennek. Gizmára mutatott. Pepi néni otthon a lekvárral előre tolakodott a mamához és én kénytelen voltam várni, azonkívül a szőlőbefőzés legújabb methodusát meghallani. Csak mikor határozatba ment, hogy a nagymama figyelmét holnap mindjárt egy fazék, bár nem új módszerrel főzött, de azért jeles szilva-befőttel fogják viszonozni, juthattam a mama karjaiba. A mama azt mondta, a engesztelőleg — ha azt hiszed, hogy neked a vámkérdéshez semmi közöd. — Már miért érdekelne az engem ? — Hát csak úgy, hogy az minden nőt érdekel, még pedig nagyon. S ha meg akarod hallgatni — hát megmondom, ha megígéred, hogy azután ki leszesz engesztelve. És ime ígérem, hogy a vámkérdés megoldása után — ismét a tied leszek. Okos kis feje van az én feleségemnek. Rá szánta magát, hogy meghallgatja magyarázatomat. Visszatértünk s leültünk. — Ruháidat, piperédet, s mindazt a sok nélkülözhetlen dolgot, melyekről csak egy jó férjnek van fogalma — honnan hozatod édesem ? Ugye Párisból és a külföldről, vagy ha itt is veszed, — de az mind a külföldről jó. Mindezért pedig vámot kell fizetni. Ezért a te ruháid, piperéid, csecsebecséid minden száz forint után legalább 10—30 fttal drágábbak. Igaz, hogy ezek a cikkek, melyekre nektek nőknek szükségtek van, olcsóbbak ma, mint voltak régebben. Volt olyan idő is Magyarországon, és pedig egy különben jóságos királynő, Mária Terézia hozta be, midőn igen sok árut egyátalán nem volt szabad behozni, vagy csak oly vám lefizetése mellett, hogy bizony kevesen fizethették meg. Hölgyeinknek Mária Terézia alatt roszabb helyzetük volt, igen sok cikk élvezetétől és használatától meg valának fosztva; igy pl. nem volt szabad behozni a külföldi kávét, mert akkor azt hitték, (s igen sok kávés ma is azt hiszi, hogy a cikória teljesen pótolhatja; nem volt szabad nádmézet behozni, hogy itthon a répából való cukorgyártás fejlődjék; tiltott áruió voltak a szőtt és kötött cikkek, a divatcikkek és ruhák, a francia csipkék, a külföldi szőnyegek, bársony- és selyemcikkek, ékszerek, francia divatcikkek, sőt a kötő- és varrótűk és a harisnyák is, — meg az imádságos könyvek. Jóságos királynőnk ugyanis nemcsak azt akarta, hogy csakis oly imádságos könyvekből imádkozzanak hölgyeink, melyeket saját papjaink írtak, hanem hogy minél több belföldi cikket fogyaszszunk és használjunk föl, s minél kevesebbet hozzunk be a külföldről, hogy tehát minél több pénz maradjon bent az országban, s minél kevesebb menjen ki a külföldre. Természetes, hogy ha mennél többet vásárlunk idehaza, annál több iparos, mester, napszámos, munkás mit minden hosszasabb távollétem után mondani szokott, hogy tudniillik nagyot nőttem. Eleintén persze elhittem neki, hanem most már tudtam, hogy a mama azt csak úgy képzeli. Alig hihető, hogy másnap nem hagytam Deáknét magát menni, hanem addig könyörögtem, míg megengedték, hogy én is vele mehetek. Engem Deáknéra bíztak. Deáknét meg én rám bízták, mind akettőnknek pedig szorosan a lelkünkre kötötték a lekvárt. Deákné asszony nem volt jókedvében. Egész úton hallgatott. Azon gondolkozott talán, hogy azt a lekvárt milyen jó volna a gyerekeknek hazavinni. Csöndes volt közülem minden. Madárdal nem hangzott, a falevél nem mozdult, olyan volt az egész táj, mint egy festett kép, túlnyomóan szürke színekkel, siket, néma. Még a nagy fák is a plébánia előtt úgy álltak ott, mintha valami nagy ijedtségtől megdermedtek volna. Jobban figyelve azonban észre lehetett venni, hogy reszketnek. A plébános úr misézett, a nagymama meg a folyosón ült karosszékében. Hogyan ? A nagymama nem ment a misére. Én azt hittem, hogy a plébános úron kívül még egyedül a nagymama az, aki nélkül nem lehet a misét megtartani. Hatszor is megcsókoltam a kezét és visszatettem az ölébe, de még mindig nem akart észre venni, még mindig maga elé nézett. Eléje térdeltem. — Haragszik, édes nagymama ? Talán rám haragszik kedves néni ? Oh ha megbántottam volna! Vagy talán Gizela volt rész ? — kérdem egymásután aggodalomtól gyötörve. Gizela nevénél gyors pillantást vetett rám, azután megint tovább merengett. — De hát hol van az a leány, mert hagyja magára a nagymamát ? —• Kiáltám fölugorva és keresésére indultam. A nagymama szobájában megtaláltam. A divánon félig feküdt, félig ült. A dudoros fehér ruha volt rajta és keblén egy vérpiros rózsa. Orzse sírva jött be és az asztalra helyzeti pisztolyra mutatott. Vagyis arra az ágra, melyről Gizela a vérpiros rózsát szakította. Soha életemben nem láttam ilyen bohó leányt! Nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy egy tolvajba volt szerelmes. A vám kérdés. (Egy képviselő kapacitálja a nejét az »önálló vámterület« mellett.) (X.) Felöltöztem. Szokás szerint megcsókolom a nőmet, jó reggelt kívánok neki. Aztán sietek az ebédlőben reggelizni, azaz nem is annyira reggelizni, mint megtudni mi az újság ? Megkapom a hírlapot. Keresem idegesen a táviratokat; első kérdés az: lemondott-e, marad-e Tisza ? Feleségem szomorúan néz rám. Máskor a reggelinél egy félórát a legkellemesebben elcsevegünk. Most nincs rá időm. Lesz-e önálló vámterület ? Önálló bank? hogy állnak az alkudozások? — Semmi változás. »Helyzet változatlan« ezt írja az én újságom, ami annyit jelent, hogy Tisza meglátogatja Auersperget, Auersperg Tiszát, Széli Depretist, Depretis Szélit, Andrássy mindegyiket s hogy a Burg és a magyarok háza közt (mert Magyarország Hausherr ám Bécsben, van két háza a Bankgasseban, melyeket a Krach még el nem vitt) élénk közlekedés van, amint a hivatalos távíró mondta, aki úgy látszik, csak az utcán szedhette a híreket. Majd a klubban tán többet tudok meg — gondolom magamban, — s készülök indulni. Akkor a feleségem megszólít szomorúan, levertem — Hát már megy ? — Megyek, sietek a klubba, tudnom kell, hogy állunk a közgazdasági kérdésekkel ? — Oh, bár vége lenne már annak a sok politikának ! — sóhajt föl a nőm. — Mások is óhajtják ám azt, — mondom egykedvűen, s fogom a kilincset.. . — De tudod-e, hogy én ezt tovább ki nem állom ? — mondja az én kedves kis feleségem erélyesen. — Engem egészen elhanyagolsz, sehová sem viszesz, — reggel megy, éjfél után jösz haza — ez már kiállhatatlan. — De, kedvesem, a vám-kérdés, meg a bankkérdés ... — Nekem semmi közöm a vám-kérdéshez, engem nem érdekel. A délelőttet nem bánom töltsd a klubban, de a délutánt legalább töltsük együtt. — Csalódó, kedves kis feleségem — mondom kap foglalkozást, fentartjuk magunk magunkat és nem gazdagítjuk a külföldet. Ezt a rendszert tudományos nyelven — tilalmi vámpolitikának hívják. Aki akkor nejének egy külföldi selyemruhát hozatott, vagy csipkét vagy ékszereket — az nagyon áldozatkész férj volt, mert nagyon drága volt az ilyen mulatság. Évtizedek múlva, amint a különféle országok közt nagyobb közeledés, a fejedelmek közt is közelebbi ismeretség fűződött, s különösen amióta a vasutak olyannyira kifejlődtek, hogy most már nincs messze sem Olaszország, sem Páris, sem London, a fentebbi rendszert mérsékelni kellett, de a lényeg ugyanaz maradt, csakhogy a tilalmiból »védvám-politika« lett. Azaz a külföldről behozott cikkek még mindig megvámoltatnak, részint hogy jövedelmet hozzanak az államnak, (mint thea, déli gyümölcs, kávé, cukor stb.) részint hogy a belföldi ipar védelemre találjon (mint a kelméknél stb.) A theát, cukrot, kávét, csokoládét, gyümölcsöt, gyarmatárukat stb. tehát még mindig drágábban kell megfizetnünk, mint ahogy azt a külföldön megvehetnék; úgyszintén elég magas vám által vannak megróva ama kelmék is, melyeket ti, kedves hölgyeim, oly nagyon szerettek, s melyeket a külföldről kell behozni, mert ez ideig idebenn nem gyártatnak. Mindezeknél pedig nagyon kell ügyelnünk, hogy osztrák szomszédaink saját érdekükben, meg ne drágítsák nekünk azokat a külföldi cikkeket, melyeknek nekünk is férfiaknak, nektek is nőknek szükségtek van. Tehát ne neheztelj, édesem, mert kollegáim sem érnek rá neked udvarolni, — és ne neheztelj, ha férjed reggeltől délig újságot olvas, délután cikket ír a német sógor ellen, este pedig ismét elmegy a klubba, szóval ha most mindenelőtt azzal törődöm, hogy megpuhul-e Tisza ? Mert lásd, édesem, a kérdés igen fontos rád nézve is; arról van szó, hogy azt a ruhát, melyivel nevednapjára meg akarlak lepni, s mely Párisban 100 írtért megszerezhető, de mely idehaza 130 írtba kerül, ezután 160 írttal fizessem-e meg — még pedig a nélkül hogy nekünk (már t. i. az országnak) ebből haszna lenne ? vagy pedig hogy a vásznon megtakarítsunk annyit, hogy ezután p. 300 ftért két ruha helyett hármat vehessek neked ? Erre a magyarázatra alább hagyott neheztelé- 468