Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-03 / 101. szám
Szerda, 1876. május 3 lel. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve »mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A koldus-gyermek. Fölrobog a palotába A nagy büszke vendégsereg, A palota kapujánál Kandikál egy koldus-gyermek. Eredj innen!« — szól a portás, Ezüst botját suhogtatva. Nagyot sóhajt a kis gyermek S anyja kezét félve fogja. Napok jönek, napok múlnak, A kastélynak gyásza vagyon , Az úrnője halva fekszik Gyertyák között, ravatalon. Tárva nyitva áll az ajtó, A siratok jönnek mennek, És az első azok között A kis sápadt koldus-gyermek. Letérdel a koporsóhoz, Összefogja kezecskéit, És a gyermek imájának Eldadogja szent igéit. Fizesse meg a jó isten Könnyeidet százszorosán ! Elvertek az örömektől, S osztozol a fájdalomban. (ír. Zichy Géza: A legszerencsétlenebb ember, vagy: Az elszalasztott alkalom. Balázs Sándortól. (Folytatás.) Valódi érdemmel szemben az elismerés soha sem keresztelhető hizelgésnek — mondám Borgó úrnak —s azért nyíltan bevallom, hogy látni, személyesen megismerni vágytam ama férfiút, ki vidékén oly megérdemelt nagy tekintélynek örvend, akit a figyelmessé vált országos közvélemény már rég a nemzet képviselőinek sorában óhajtana látni! A komoly kis ember végig simogatta néhányszor hosszú szakálát, megkisérlette mosolyogni, s szónoki állásba helyezve magát, azt mondá, hogy ő nem egyéb, mint közkatona, és teljességgel nem is kívánja magát egyébnek tartani, mint közkatonának, de annyit hiúság nélkül, önérzetteljes szívvel elmondhat, hogy mint ilyen, hogy mint közkatona mindig teljesítette kötelességét és mindig teljesítni fogja kötelességét. Mert ő csak kötelességet ismer, csak kötelességét tartja irányadónak. Ő a népszerűséggel sem föl, sem lefelé mit sem törődik. Ő azt nem keresi és nem is kereste soha. Képviselő azonban már régen lehetett volna, mert többször felszólították, ő azonban fellépésére az időt és viszonyokat még eddig soha sem tartotta alkalmasoknak. Ezzel izmos csontos kezeivel megragadta jobbomat, elkezdte szorongatni és rázni, hogy szintúgy ropogtak belé szegény ujjaim. Azután kijelentette hogy a maga részéről ő is már sok szépet hallott felőlem, s örül, hogy nagy családomnak ily méltó képviselőjével és jeles tagjával megismerkedhetett. Felix úr, a hosszú, sovány, magas alak, fájdalmas, szenvedő arcvonásokkal, némán, de figyelmesen és tiszteletteljesen hallgatta végig párbeszédünket. Egy kérdő tekintetemre, Borgo ur bemutatott egymásnak. — Borgó Felix, unokatestvérem. Nyugalmazott huszár-főhadnagy. — Nagyságos Krizánckói Aristides úr! Hajtogattuk egymást és kezet szorítottunk. — Nagyon örvendek, — mondá Felix úr, arcának megfelelő fájdalmas hangon. Én magam is természetesen örvendettem, és pedig őszintén, mert valódi rokonszenv ébredt iránta szívemben. A nagyétvek közt bizonyos családi, mondhatnám szellemi összeköttetés létezik. Azonnal ráismernek egymásra, mint a szabadkőművesek. Valami eddig még ismeretlen delej vonzza őket egymáshoz. Nem csalatkoztam. Az ebéd bebizonyította, hogy a delej nem hazudott. Szerencsétlen bajtársam határozottan nagyérű. Nemcsak a mennyiség bizonyította ezt, amit magához szedett, mert ez — igaz, hogy nem tőle függő okok miatt — nem volt feltűnőleg nagy, mint inkább az a mohó kapzsiság, melylyel villáját kezelte, s az az áhitatos és fájdalmas tekintetek, melyekkel a tálak tartalmának eltűnését kisérte. Bús pillantásokat vetett minden húsdarabra, mit más szedett ki tányérára, s fájdalmas sóhajtással búcsúzott el minden elszedett táltól, ha annak fenekén még volt valami megehető. Mintha csak magamat láttam volna fiatalabb koromban. A midőn még nem volt elég routinom, a midőn még nem tudtam teljesen uralkodni magam és arcom felett. Egyébiránt az egész ebéd valódi botrány volt, mondhatnám demonstráció. Minden jobb ízlést és nemesebb érzéseket sértő menü, s oly mennyiségű arányok, melyek kívűl esnek a józan föltevés határain. Elhiszik-e önök nekem, hogy itt felnőtt személy és négy gyermek, tehát kilenc persona számára oly tálacska levessel álltak elő, melynél kevesebbet még remomiméjokra valamit adó vendéglősök több, mint legfeljebb két személy számára, nem mernének feltálalni ! S aztán minő leves: birkaleves! — Bocsánatot kérek, de bizony marhahúst nem mérnek a faluban. Hát hozasson, ha nem mérnek. Esztergom alig fél óra. Vagy ne hívjon brizánckoiakat vendégül! A marhahús szintén birkahús volt. Birka és krumpli, krumpli és birka. íme minden! Igazán, ha az a sajtocska nincs az ebéd végén, éhesebben kelünk fel az asztaltól, mint ahogy leültünk. A bor, az elég jó volt. Gyönge, kerti bor, de jóízű bor. Legtöbbet belőle a házigazda ivott, mert nekünk nagyétűeknek legalább az az egy erényünk megvan, hogy nem iszunk sokat. Épen nem amaz okból, mint a profán éle sejtetni akarja,— s amit ez alkalommal is megvetéssel visszautasítok — hogy tudniillik, sajnálnék tőle a tért. Nem akarom visszaadni a tromfot, de azt hiszem, hogy e szűkkeblű részrehajlást több joggal hányhatnám a nagy ivó, de kevésétkű emberek szemére. De mondom, nem teszem. Nem szeretnék meddő és méltatlan polémiákba keveredni! A délután elég jól telt el. Meg kell vallanom, a fekete kávé jó volt, s az igazi szűz dohány még jobb. Az asszonyok és gyermekek csakhamar sétálni indultak valahová, (Szegény Coralie, türelmed és önuralmad ugyancsak erős próbára volt kitéve!) mi pedig a házi úr, én és Felix úr, hármacskán maradtunk! Borgó úr nem olyan unalmas, mint első pillanatra hinné az ember, sőt ha türelemmel és ellenmondás nélkül végig hallgatják politikai kombinációit, s ha még hozzá egy-egy helyes! tökéletesen igaza van! — féle közbeszólással elismerjük értelmi fölényét, épen nem kellemetlen. Mondjam-e, hogy e kis diadalokat nem sajnáltam tőle, s hogy e délután többszörösen erkölcsi kötelességévé tettem, megragadni az első kínálkozó alkalmat, s helyet foglalni a képviselőházban. Szerénykedett ugyan darabig, de a harmadik butellia bor fogytán végre mégis megígérte. Ekkor poharat emeltem carrierjére, átcsillogtatva toasztomban amaz épen nem valószínűtlen, sőt nézetem szerint igen természetes és a dolgok logikájából folyó eshetőséget is, mely őt valószínűleg még miniszteri székbe is ültetheti. Egy soha nem felejthető hálás tekintetet vetett rám, mindkét kezemet legalább öt percig rázogatta, s aztán azt mondá, hogy e perctől kezdve jó barátok, brúderek vagyunk s hogy ha ama nem valószinű, túlmerész, de teljesen talán mégsem lehetetlen eshetőség, melyre toasztomban célzás történt, valaha bekövetkeznék, soha sem fogja elfelejteni, hogy ki volt az, ki neki e fényes kitüntetést először megjósolta. Felixxel is koccintott, ennek is megszorította kezét, de már némi nagyúri leereszkedéssel. Ez szegény csak némán és szomorú arccal hallgatta e beszélgetésünket, egyik pipadohányt a másik után szíva ki. Nem csodálom. A nikotin szintén az éhségcsilapító szerek közé tartozik. Olyan szomorú arccal ült ott közöttünk, hogy minden pillanatban várhattam, hogy no, most mindjárt sírva fakad. — Igyunk hát, bruderkém, — kiáltá a háziul, ki mentül többet ivott, a világ minden eddigi tapasztalata ellenére, annál halványabb lett — ma jókedvem van, mulatni akarok. Igyunk! Nem lettem volna-e sült szamár, sőt amennyiben itt Felix barátom érdeke is szóban forgott, épen bűnös, ha e kedvező hangulatot föl nem használva, ki nem jelentem, hogy biz én inni nem szeretek, de nem is tudok, ha nincs mire. Azért hát hozass, brúder, valami harapnivalót. A háziúr fölkelt és kisietett, Felix úr pedig könytelt szemmel megszorította kezemet s bánatos, méla hangon azt mondta, hogy ez pompás, ez nagyszerű gondolat volt részemről. Uj brúderem nem túlságosan nagy, — e tekintetben tulságot nem ismerek el — de elég jó nagydarab szalonnával, s egy megkezdetlen egész kenyérrel tért vissza. Ezt látva, egy ügyes fordulattal az önálló vámterületre vittem a beszédet, s míg a jövendőbeli miniszterkandidátus e tekintetben kifejtette nézeteit, mi, én és Felix, teljes buzgalommal hozzáláttunk a munkához. De feladatunkat csak félig érhettük el. A kenyérnek és szalonnának kisebbik fele még megvolt,a midőn az ajtó nagy robajjal föltárult s azon át lángoló arccal Borgóné asszony rohant a szobába. Valami ellenséges, titkos sejtelem hajtotta haza ily korán. Az a tekintet, amit a szalonna-darabra, de még inkább a kenyértöredékre vetett, egy művész, egy Zichy Mihály ecsetére lett volna méltó, s a cimborákra meg is tette a maga lesújtó hatását, csak rám nem. Hám nem! Alios ego vidi ventos, azaz magyarul mondva: láttam én már ennél fukább háziasszonyokat is, mégsem ijedtem meg tőlök. Mért ? Mert Krizánckói vagyok, s igy routinom van! (Folyt, köv.) G a s ton. (Francia beszély.) H. Roux Ferrand-tól. I. A Caesárok városának időbarnított romjai letűnt századok nagyságát állítanák képzeletünk elé, ha épen a fény és dicsőség e fenséges maradványai közelében nem a legszegényesebb viskókra esnek tekintetünk. E rozzant hajlékok, a nyomor nyomasztó látványával, a földi hatalom múlandóságát tüntetik föl, mert itt a büszkén fölmagasló babtinekhez mintegy oda van nőve a korhadt födelű házikó. Itt ronda ablakrés sötétlik a gyönyörű karcsú oszlopok közt, amott egy csonkított síremlékhez közeledünk, melynek üregében egész család lelt menedékre a viharok elől. Nem csoda tehát, ha e tarka ellentét rögtön az egykor oly hatalmas római birodalom hanyatlásához vezeti vissza az ábrándokra hajlandó idegen képzeletét. A kunyhók közül csinos kis épület emelkedik ki, körülötte kert, melyből a szerény falakra dúslevelű