Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-16 / 112. szám
112. szám Tizenharmadik évfolyam. Kedd, 1876. május 16 Szerkesztői iroda : Budapest, Lipót-utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Zsombékosi romantika. (Elbeszélés.) Írta Sümegi Kálmán. (Folytatás.) Nem volt olyan rész, olyan förtelmes titulus, amit keseredett felindulásában nem zúdított az ártatlan fiú fejére. Kettős boszú szította fölgerjedt lelkében a lobogó tüzet, melynek lángfolyama egész testét izzóan égeté. — Lakolsz! Lakolsz! — kiáltott fel, amig szeme szikrákat hányt és a hadonázó jobb kezében levő kézi seprővel úgy vágott egy aranykeretes képhez, hogy az üvegtábla ezer darabkában csilinkelt a padlóra, a hős Judit feje helyén pedig egy mély lyuk vigyorgott a baszúálló némberre. Jó másfél óráig dühöngött ez a vihar. Akkor alább hagyott, de csak azért, mert levelet írt Virágné. Levelet Varjú Miskának. A levél pedig igy szólt : »Kedves Miska öcsém! Hála isten, mindnyájan egésségesek vagyunk, kívánom, hogy e levelem téged, és édesanyádat is, egésségben találjon. Köszöntetem a Lizi nénémet és csókolom. A minapába egy szép legény keverődzött ide, Bekecsékhez, megrontott az minket, de nem annyira minket, mint inkább téged, azaz hogy Katinka szerelmes lett beléje s most feneked koppan az állad. Hiába is minden fáradságod. Katinka azt szereti, azt a zsombékosi gyereket. Nekem megvallotta és én neked azért adom tudtodra, hogy ha már nem lehet a tiéd a leány, az a fiatal ember se jusson hozzá. Menj be Zsombékosra, keresd föl, az anyja ott lakik a sánta kovács mellett, Borosnénak nevezik. Számolj vele, ahogyan tudsz. Te tudod a módját. Katinka nem szeret, arról bizonyos lehetsz, az a szép legény megrontotta szerencsédet. Nem tudom, mit végezett a leánynyal, de az öreg szerette, Lajosnak meg gyermekkori pajtása s aztán nagy gavallér, innen ma ment el. Isten áldása maradjon veletek, én igen sajnálom ez esetet, Miska öcsém, bizony szeretném kitölteni a boszúmat azon a csinos legényen. Isten veletek. — Virágné.« — No, most aztán bekötöttem a koszorúját! Több nem is kell a rovásra! — gondola magában a boszúszomjas asszony s előre is olyan szívből nevetett Azt jól tudta, hogy Varjú Miska nem ereszti el a füle mellett az ő bölcs tanácsát és utat-módot keres a számadásra. Mert hiszen Varjú Miskában nagy volt a virtus és a bátorság. Vili. Zsombékoson a farsang alatt sokan szokták halgatni a prédikációt. Nem azért, mintha igen megszállta volna őket a buzgóság, azért sem, mert esetleg igen csinos ember volt a zsombékosi káplán, hanem azért, mivel rendesen a szent beszéd után szokott az anyaszentegyház házasságot hirdetni. Már pedig azt érdekes tudni, hogy ki fia ki leányát veszi magának hitestársul. Ha másért nem, legalább ájtatosság után, hazamenőben, van miről beszélni. Csapóné meg Izigóné együtt is szoktak hazamenni minden vasárnap. Egymás nélkül el sem tudnának lenni, évek óta úgy összeszoktak már. Aztán mindketten igen szeretnek a házasságokkal bibelődni. Csapónénak az ura pék s a farsangon perecet süt, Rigóné meg országhírű szakácsné, akit valamirevaló menyegzőnél nem nélkülözhetnek. — Hallotta ? — kérdezé Rigóné a komaasszonyától, amint a templomból kijöttek. Csapóné ebből az egy szóból tökéletesen megérte a kérdés tartalmát s egész biztonsággal felelt rá: — No, azt nem gondoltam, hogy ily hamar megtörténik. — Hjáb, amit a mamák akarnak, az megszokott történni. — Hát azok akarták ? — Persze, hogy azok. Különösen Kényesné. Az isten tudja miért, rendkívül sürgette a dolgot. — Pedig Arankáról furcsa dolgokat beszél a világ. Azt mondják, az a Gyöngyvári Olivér — — Bolonditja! Semmit mást! A leánynak még van esze, nem igen bajt a szavára. — Ki tudja ? Az a leány mindig szerette a puccot, mindig az urakat majmolta, az olyan leánynak pedig könnyű elvenni az eszét. — Oh, kedves komámasszony, hiszen ha csak módra fáj a foga, tud azt adni neki Boros Imre is. — Igen ám , de én meg azt hallottam, hogy Imre nagyon kereken kimondta, hogy ő neki nem selyemszoknyás, hanem dolgos fehérnép kell, a miért aztán Aranka fel is húzta egy kissé az orrát. Ezen meg nem is csodálkozom, bizony kitelik attól a leánytól. — No, már pedig hálát adhatna az istennek, hogy ilyen szerencséje akadt s mind kettében mind jártában imádkozhatnék Borosné egésségéért, mert csak annak köszönheti ám, hogy ma kihirdették. — Ugye mondtam: Imrének nem igen kell ? — Dehogy kell, dehogy kell, édes komámaszszony. Csak az anyja beszélte rá. Tudja, Borosné igen jól van Kényesnével, azok fundálták össze a gyermekeiket. Imre meg jó gyerek, igen szereti az édesanyját, megtesz a kedvéért mindent, így beszélgetve ballagott a két asszony hazafelé. Lassan, de egészen belemerülve a társalgásba. A templom-utcából már kiértek s épen az öreg utca felé fordultak, midőn egy éles, durva hang felriasztá őket. — Haj! Félre az útból! — kiáltott rájuk egy úriember a hátuk mögött zörgő kocsi üléséből. Csapóné hirtelen félreugrott s Rigónét is magával rántotta. — Az isten őrizte, hogy el nem tipratta kedves komámasszonyt. — Ah, ettől a hencegő embertől bizony kitelnék. — No, az igaz! Ez a Gyöngyvári Olivér csinálja a legtöbb galyibát! A múltkor is keresztülhajtott a Somosné sánta kislányán. A szegényke még most is az ágyat nyomja. Gyöngyvári Olivér egyenesen a »nagy botos« elé tartott. Nyílsebesen rohant a két ló a könnyű kocsival. A viz csurgott, a tajtékzó bab szakadt rólok. Nyilván igen meg voltak hajtva. Mikor megálltak, úgy reszkettek a lábaik, mint a kocsonya. Olivér a kocsis kezébe dobta a gyeplőt s leugrott. — Fordulj egyet, jártasd meg a lovakat! — Vagy — szólt hirtelen — legjobb lesz, ha egyenesen a szatlerhez jársz. Később majd magam is oda nézek. Azzal belépett a boltba. Magas, kissé szikár férfiú volt Olivér. Pazarul öltözködött, de szeszélyesen, ízléstelenül. Különcségeivel hajhászta a nagyuriasságot. Negyvenhez közel lehetett, vagy tán túl is lépte a negyvenet. Hanem azért még mindig sokat adott a cicomára. Haját kente-fente, bajuszán és szakállán a göndörítő vasnak a nyomai látszottak. Arcáról azonban elpazarolta az élet pírját. Valami kellemetlen hidegség tükröződött le egész lényéről, még mosolya is oly fanyar volt. Bírta azonban azt a mondvacsinált varázst, melyet csak beteges lelkű nők tarthatnak »érdekesnek.« Sokáig nagyvárosi körökben mozgott, ott ragadt rá valami szaloniasság, de azt már rég befecskendezte a parlagiasság sara. Beszédje is ezt árulta el. Monocles selypítésének s Mokány Berci nyers vadmagyarságának izetlen vegyüléke volt az. — Szervusz Kokas Pali! — Oh, Olivér itt ?! Hát a fővárosi saison, az elite-bálok ? — Felhagytam velek. Tudod, azzal a kis komteszszel fachéba estem, a többi meg bliktri! — Hát akkor Zsombékos lesz a szerencsés ? — No, a kaszinó-bált a pajtások kedvéért rendezem. Tudod, csak a zsombékosi kaszinó jóhíréért. No, mert ezek a fiúk olyan tökfilkók, egyik sem tudja mi a bonton ! Szégyenszemre csak nem hagyhatom rájuk a quadrille-t! Impossible! — De a polgári kör is rendez »táncvigalmat!« — Oh, az lesz még csak a klasszikus! Ott nagyon jól fogjuk magunkat mulatni. Ott leszek, okvetetlenül ott leszek. Csináljunk majd egy kis heccet! Emlékezel, milyen fölséges komédiát rögtönöztünk tavaly is ? — Hogyne emlékezném ? Rétes takácsra! Hogy kidobattuk vele Csicseréti Aladárt! Oh, mintha csak most is látnám, hogy türkőzött neki a jámbor, hogy rontott rája s hogy pöndörítette ki! No, az klasszikus gondolat volt tőled, Olivér. Igazi Othellót csináltál az ártatlan takácsból! Nem hittem volna, hogy a szerelem oly mindenható! — Hjáb, kérlek egy takács szerelme még romlatlan, még egészen pásztori! — Aztán az az egy üveg badacsonyi betette az ajtót; tűznek, víznek nekiment volna attól. Kokas Pali üveges szemével gyanúsan hunyorított s halk hangon, titkolózva kérdezte Olivértől: — Igaz, a »Kényes-ügy« milyen stádiumban van ? — De son mieux! Egészen rendén van a szénám. Csak be kell »takaritni!« — Ördöngös gyerek vagy te, Olivér! Úgy látszott, Olivér szívesen vette ezt a bókot, mégis affektált fitymálással veté oda: —* Fi done! Egy szatler-kisasszonyt! Csak a szememet vetettem rá s már fogva volt. — Mikor üljük meg a lakomát ? Tudod-e, hogy a leányt ma kihirdették egy pincérrel ? — Ma fől! Csak hirdessék! Annál romantikusabb lesz a skandalum. Ez a felelet tetszett Palinak s úgy látszott, minden kételyét eloszlatá. Feltétlenül bízott Olivér routinjában. És hogy nem minden alap nélkül, azt Aranka tanúsítja. (Folyt. köv.) Laurette. (Francia beszély.) De Vigny Alfrédtól. (Folytatás.) Így jártunk meg szó nélkül egy nyolcad mértföldnyi utat, midőn megállította szegény karmát — melyre én csak szánalommal tekinthettem — hogy kissé kifújhassa magát. Én is megállapodtam s kísérletet tevék a csizmám szárát telitő víztömegtől szabadulásra. — Csizmái kezdenek lábához tapadni, —jegyzé meg ő. — Négy nap és négy éjjel teszik ezt már, — viszonzom én. — Ej, az ördögbe is! egy hét alatt minden feledve lesz. Mit törődünk ilyesmivel az ön korában midőn csak önmagunknak s önmagunkért élünk ? Tudja mi van ebben a kávéban ? — Nem. — Egy asszony. — Ugyan! — viszonzám minden látható csudálkozás nélkül, miközben megindultam lépésben. Járművét ő is mozgásba tette ismét. — Ez a vén bordély nem került sokba, a szamár sem, de hát nincs is szükségem jobbakra — szólalt fel újra, — megteszik kötelességüket még ilyen uton és időben is. Felajánlottam neki lovamat s midőn látta, hogy taligájáról minden gúny nélkül beszélek, bizalma-