Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)

1876-06-01 / 125. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 125-dik számához. zetesek ismerték és tudták a hozzá kötött mondát.1) Ezerhétszáznyolcvannyolcban azonban föllépett Mol­nár Ferenc egy kis füzettel,2) melyben kimondta, hogy az a régi kürt, melyet Jászberényben őriznek, a Le­hel vezér hires kürtje. Állítását nem bizonyította semmivel, de az eszme oly tetszetős, hogy ez időtűl a jász kürtöt Lehel kürtjének nevezte mindenki. Mol­nár ellenében 1814-ben egy polemikus könyv jelent meg : »Az jász vagyis Íjász kürtön lévő metszésekről és azoknak értelmekről. Írta. nemes Décsy Antal, tör­vényes ügyeitő Miskolcon.« E műben a szerző kemé­nyen kikel Molnár és a »Lehel kürtje« ellen. »Nem ronthatta el e véleményt (t. i. hogy a jászberényi kürt a Lehelé) —­ irja egész indulatosan az előszóban. — 1790-ben a derék eszű budai deák újságírónak bölcs és igen helyes ítélete, mely szerint nyilván kimonda­tott, hogy e valóban régi kürt szép is, őrzésre is méltó, noha azt, hogy tábori kürt, vagy Lehelnek öldöklő eszköze volt volna, soha bebizonyitani nem lehetne.« »Sem Molnár ur, sem pedig a haza 1790-diki tudó­sai, — mondja később műve első lapjain, — a kürtön levő ki­pékét nem érték fel eszekkel és tudományokkal, hanem csak vakoskodtak.« Sajnos azonban, hogy az az elmélet, melyet aztán ő állít fel a kürtről, mint he­lyest, még kevésbbé fogadható el, mint a Molnárféle Lehel-monda. Décsy szerint a jász kürt valamely po­gány pap ereklyéje vagyis szentségtartó edény volt, melyet a pap, nyakába akasztva, hordozott. A rajta levő képek a pogány Belph­egor istentiszteletét mu­tatják. Ez a Belph­egor olyanféle ocsmány istenség volt, mint a római Priapus. Utóbb midőn Theodora görög császárné Cyrill és Methodius szent atyák által Morvaországban a keresztyén hitet megalapította, a kérdéses kürtöt a velehrádi nagy templomnak aján­dékozta a »camelauciák« közt. A keresztyének ekkor annak jelei­, hogy a kürt a templom tulajdona, alsó­­ szélére egy keresztet véstek, de a pogány túba kicsor­­bult a vésés alatt. A welehrádi templomban a chriz­­mát (a keresztelésnél, bérmálásnál, szenteléseknél használt balzsamos kenetet) tartották benne, mind­addig, míg az Arnulf német császárnak a tótok ellen segedelmére sietett magyarok Welebrádot és templo­mát ki nem rabolták, s a kürtöt a pogány kúnok ma­guk közt el nem rejtették. Décsy hypothesise igen gyönge. Kitűnik iratá­ból, hogy ő a pogány vallások közt különbséget nem ismer, s a világ minden pogányával (igy a magyarok­kal is) egyenlőképen tisztelteti azt a fatális Belph­e­­gort. A metszvényeket fejtegetve, arra a végered­ményre jut, hogy azok mind megannyi ördögábrázola­tok. De minden reputációját tönkre teszi aztán a kö­vetkező néhány sorral, melyet bizonyára a túlságos tárgyszeretet sugalmazott neki. Észlelve, hogy a kür­tön talán némi nyomai láthatók valami színeknek, szóról-szóra igy ir: »Ha tehát az jász kürtön vagyon példának okáért fejérség, kékség, veres cseppek, tehát bátran lehet róla mondani, hogy s a p b­­­r, mely ma­gában is drága, de ha tudós mesterember által kitisz­­tittatna, tehát legdrágább d­­­e­m­o­n­t kő lenne belőle, úgy hogy a mostani négyfontos jászkürt lenne négy fontos diemánt kő, mely legalább egy millióezer rhénes forintokat megérhetne. Méltó lesz ezt kitanulni és megtudni.« »Valóban bámulatos, — írja egy bírálója e könyvnek, 3) — hogy mikint írhatott oly sokat ol­vasott és tudós ember, mint Décsy, ilyet.« A jó öreg szerző különben akként jöhetett e képtelen gondolatra, hogy olvasta, miszerint a pogány papok nyakáról aranyláncon »sigillum e geminis pretiosissimis, quod vocant Alledian« függött le. Aztán azt is tudta Cons­tantinus Porphyrogenitusból, hogy a velehrádi temp­lomnak ajándékozott »camelauciák« (melyek közül szerinte a kürt is való volt) csupa ékköves kincs volt. Innen az az iszonyúan együgyű »diemánt« história. A jászberényi csontkürtről tehát eddig két el­mélet van: a Molnáré és a Décsyé. Az elsőt több tudós lehetségesnek tartja, így Pulszky Ferenc is, ki szerint a kürt tizedik századbeli byzanci munka. A Décsy hypothezisei azonban oly naiv dolgok, hogy azokról komolyan szólni alig lehet. A kürt hossza mintegy ötven centiméternyi s görbülete az elefántagyar hajlásának felel meg. Az idő az egykor bizonyára hófehér csontot sötétsárgára festette. Összesen tizennégy sor faragvány van rajta, s ezek közül kilenc ékítmény vonalakból áll. A metszés sajátságos középet képez a baut­ és basrelief között. Ha­sonlít ama primitív faragási modorhoz, melyben pár­jaink faragcsálnak mindenféle figurákat botjaikra, az­­ajtófelekre, fejfákra stb. Az első sor (a kürt tágabb nyílásánál) egy keskeny, apró szemekből rakott vonal. A második sor az első ábravonalt képezi s mintegy öt centiméternyi széles. Nyolc kerek mezőből áll, melyek két egymásba folyó hullámvonal által képződnek. A mezőket körüi sugarak és a körök érintkezési helye alatt és fölött kis háromszögek ékesítik. Az első mezőben egy szárnyát és farkát szétterjesztő sas látható. A máso­dik körnek mintegy negyedét foglalja el a csorbulás. E törés ék alakú, s hossza mintegy négy centiméter, de repedés alakjában (mint finom vonal) egész a kürt fúvónyílásáig vonul. Maga az ábra sértetlen, s egy oroszlánt mutat ugró helyzetben, a­mint bojtos végű, összegyűrűzött farkát a szájába veszi. A harmadik pajzsocskán egy kakas emeli égnek kormánytollait és bocsátja földre szárnyát. Szájában falevél­ alakú vala­mit tart. A negyedik metszvény egy göndörhajú, meztelen gyermek, ki bal lábán guggolva, a jobbot két kezével vízirányos helyzetben emeli, olyformán, mintha erőködéssel cipőt húzna rá. Az ötödik mezőt egy centaur foglalja el, göndör fürtökkel, összegyűrű­zött farkkal, kezében dorongot tartva. A hatodik kör a negyedik relief meztelen gyermeke, megfordított helyzetben, bal lábát tartva kezében s a jobbon ülve. A hetedik kép a harmadik kakasa, szőllőfürttel cső­rében, jobbról-balra fordított helyzetben. A nyol­cadik mezőn a másodikon látható oroszlán facsi­miléje van a sas felé fordulva. E sor után kö­vetkezik egy fél centiméter magas zeg - zug - vo­nal. Ez alatt egy jó széles (újabbkori) ezüst abroncs veszi körül a kürtöt; erre fűzik a zsinórt, midőn a jász-kún kapitány nagy ünnepélyek alkalmával (pl. koronázáskor) a kürttel derekán jelenik meg. A ne­gyedik sor két zeg-zugvonal, mely egymást apró négyszögekben metszi. Ez alatt van a négy ábrasor, melyeken tizennyolc emberi alak, négy centaur, két ló, két griff, két sas és egy kakas van. Az első sort kezdhetjük egy sajátságos, pikkelyes zsindelyekkel födött öt centiméter magas vázon, mely­nek csak teteje látszik, a tető gerincén bástyaszerű­­ csipkés fallal. Oldalt gótb­irű ajtó, melyen egy föl­­kantározott ló (lovag nélkül) bukkan ki. Sajátságos, hogy ez épületben három kis kereszt is látható. Az ajtón kijövő ló előtt egy férfi lovagol, kezében királyi pálca kanálforma botot tartva. A ló előtt két férfi térdel, kezekben vesszőkkel. Ezután következik egy íjász, ki egy szarvasra lő, melynek szarvairól szőllőfürtök csü­g­­nek. A szarvas fölött egy sas áll. Ezek mellett egy férfi küszködik valami vizilófőhöz hasonló fejű fenevad­dal. (medvével?) Egy nagy dorongot nyom a torkába. A második ábrasoron egy tenyérrel kifelé fordított jobb kéz látható, szőllőinda koszorúban. Mellette két egy­mással archelyzetben levő centaur, a­mint pálmaágat és vesszőt, cserélnek ki. Ezek után egy fölmeredt farkú kakas. Szomszédjában két férfi, kormánypálcá­val és bottal. Ismét egy nagyobb kakas és két pálma­ágas és baltás centaur. A harmadik sorban szőllőfürt és indák ékeskednek, azután két griff s ezek közt egy sas. Az utósó sorban a főalak egy férfi, ki csípőre tett kézzel homlokán egy görög F alakú hosszú rúdon egy csupasz kis gyereket balance-oz, oly módon, mint ma is a komédiások. Az így fölemelt gyermek alakja fölnyúlik a harmadik sorba. A férfi mellett egy másik ember áll, s kezével egy meztelen fiú jobb lábát tartja. A fiú bal lábbal a balance-ozó ember vállán áll s a rudat átöleli. E különös csoport mellett egy zenebanda áll, pánsíppal, hárfával, réztányérral meg egy más furcsa, két botból álló hangszerrel. A zenekar közepette egy férfi valami tüzet éleszt. Ugyanő sorban van a reliefek egyetlen nőalakja is, fején ken­dővel, (mint ma az apácák fátyolai) testhez álló mel­­lényrkében, térdig érő hosszú njakkal, korcos szoknyá­ban. Sajátságos, hogy a férfiak mind meztelenek, egy kis térden fölül érő ráncos, bő szoknyát kivéve. Az ábrák e négy sora után következik ismét hat (részint zeg-zugvonalakból, részint hullámos sá­­volyokból álló) ékítménysor, melyek teljesen egy­­enrenek a kürt végén levőkkel. A tizenegyedik és tizenkettedik vonal közt van a kisebb ezüst öv, mely a már említett zsinór-abroncsnak kiegészítője. Még csak a faragványok magyarázatáról szó­lunk néhány szót. E tekintetben több kísérlet történt. Décsy, — mint már említők, — a Belphegor istenség tisztelete képének, ördögábrázatoknak tartja a reli­efeket. Az újabb kutatók egyszerűen közönséges szemfényvesztő csoportnak vélik az egész dombormű­vet. Legérdekesebb azonban a Molnár Ferenc inter­pretációja. Szerinte a kürt szélén levő öt pajzs (volta­­képen nyolc, de három kétszer van meg) amaz öt »ki­rály« jelképe, kik a magyarok előtt Pannóniában uralkodtak. Ezek voltak: Balambér, Charaton, Uldi­­nus, Bendegutz és Attila. A kürtön a centaur a Balambér, a meztelen gyermek a Charaton, a kakas az Uldinus, az oroszlán a Bendegutz, a sp,s az Attila emblémája volna. A vár, Molnár szerint, Ázsiát jelenti, melyből a magyarok kijöttek. A keresztek véletlen­­ségből kerültek rá, (hiszi ez író,) az Attila alatt Itá­liában járt magyarok látták házakon, templomokon, tornyokon és szokásból vagy ékességből vésték ide is. Az első sor vadászai és lovasai a régi magyarok élet­módját jelképezik. A második sorban látható szörny­alakok azokat a tisztátalan lelkeket ábrázolják, kik­től s a boszorkányoktól (a Jernandez által föntartott monda szerint) a magyarok származtak. A két (egy­szersmind kar is) hyeroglyph volna s jelentése Kar­jel, a magyarok régi ázsiai városa. A harmadik sor (szőllő, sas, griffek) a szerzett javak fölötti örömet jelképezné. Az utósó domborműöv örömünnepet mutat. Egy boszorkány (a különös ruhájú nőalak) épen most szült gyermekét emelik magasba nagy vigassággal. » Rút látvány! — kiált föl Molnár, — hanem hiú ba­bonák által megvesztegetett, de egyébként nagylelkű őseinknek megbocsátandó.« Ennyi az, mit e helyen a nemzet e becses erek­lyéjéről szólunk. Az olvasóról is áll az, mit Cicero egykor Caesarnak mondott: »Hosszasabb tárgyalást igényelne e tárgy, egyéniséged bizonynyal keveseb­bet.« Csak még amaz óhajunkat fejezzük ki, mely bi­zonynyal még igen sok másoké is, hogy a hazai tudo­mányosság igyekezzék e mindenkép rendkívül becses régiséget lehetőleg meghatározni és ismertetni. A­mit eddig tudunk róla, az mind csak bizonytalan tapoga­tózás , s épen most volna alkalom a megvizsgálásra, midőn a fővárosban van. Fővárosi h­írek. * A Kisfaludy­ Társaság tegnapi nyilvános ülése rövid ideig s zárt ülése annál tovább tartott. Lukács Móric elnökölt, tizennégy tag­ú szépszámú közönség (köztük több fiatal hölgy) hallgatta a felol­vasásokat, melyeknek elseje egy töredék volt Dux Adolf »Diogenes nagybátyám« című munkájából. Az író e nagybátyja a Tessedik és Szemere Bertalan pá­risi útirajzaiban is ismertetett Menteli (családnéven Mandl Dávid) volt, ki szakított a világgal, hogy Pá­­risban csupán tudományainak élhessen, tömérdek nyelvet tudott (a magyart nem,) s 1836-ban úgy halt meg, hogy midőn korsóját megmeríteni a Szaj­nához ment, beleesett a vízbe s abba fúlt. Dux e töredékben a különc tudós pozsonyi zsidó elődeit is­mertette s beszélt gyermekkoráról, melyet Menteli maga elfelejtett. A töredék persze nem nyújthatta a tudományos buvárlatok e­riogenesének egész képét. Majd Vadnai Károly olvasta fel Tóth Kálmánnak »Bizonytalanság« című lírai költeményét, imelyet vasárnapi számunkban fogunk közleni. Greguss Ágost Gőthe »Évszakai«-ból mutatott be néhány költeményt Csalomjai fordításában, mely híven visszaadja a tar­talmat, de a költői nyelvet és hangot nem. Végül Dal­­mady Győző olvasta fel »Családi lant« című három gyöngéd, hangulatteljes költeményét, (holnap közöl­jük mind a hármat,) aztán »Soldosnénak« és »Harci dal« címűeket, mely utóbbi a békeidők vágyát fejezi ki. A folyó ügyek sorában a titkár jelenté, hogy a Berzse­nyi-ünnepen Beöthy Zsolt képviselte a társaságot, mely meghívást kapott. Most meg az akadémia nagy­gyű­lésére érkezett meghívó. Győry Vilmos Shakspeare »A szerelem vándora« című költeményfüzérének fordítását küldte be kiadásra, Beksics Gusztáv pedig egy gyűjteményt a spanyol Cid-románcokból. Amazt Szász Károly, ezt pedig Győry Vilmos és Lukács Mó­ric fogják bírálni.­­ A zárt ülésen bejelentették Csiky Gergely ajánlatát, mely szerint Sophokles mind a két tragédiáját le fogja fordítani a társaság számára. (kettő már kész.) — Tömör Ferenc fordítását, a Schiller »Wallenstein« trilógiáját, melyről Lévay Jó­zsef már adott véleményt, még egy bírálónak : Szigli­getinek adták ki. — A társaság elhatározta, hogy vendég-irók, kik a társaság ülésein felolvastatni kíván­ják munkáikat, ezentúl mindig a főtitkárnak (s nem egyes tagoknak) tartoznak átadni vagy beküldeni, sza­badságukban állván kijelenteni, hogy melyik tag által kívánják felolvastatni.­­ Elhatározta végül a társaság, hogy a Kisfaludy Sándor kéziratait, melyeket Kisfa­ludy Béla háromszáz forintért felajánlott , megveszi annál is inkább, mivel a költő 1790-ki naplóját és le­veleit már régebben elhatározta kiadni »Kisfaludy Sándor levéltárcája« cím alatt, s ennek szerkesztését még Toldy Ferenc vállalta magára .A most megveendő három nagy csomag kéziratban vannak levelek, váz­latok, tervek, a költőhöz írott levelek, egy ismeretlen drámája: »Bánk-bán,« a nemesi fölkelés története, okiratokkal. Tehát irodalmilag becses hagyomány. Végül az is kimondatott, hogy a nevezetesb irók, köl­tők, tudósok ama kézírásait, (levelek és ismeretlen munkák,­ melyek­­ a társaság emléktárában őriztet­nek, a jövő évi »Évlapok«-ban ki fogják nyomatni. Ennek összeállítására Beöthy Zsolt titkár vállalkozott. * A képviselőház tegnap is folytatta a tör­vényhatóságok némely területeinek rendezéséről szóló törvényjavaslat átalános tárgyalását s ezt még min­dig nem végezte be. Mellette beszéltek: Remete, Várady és Hammersperg; ellene Helfy, a fiatal Zay (kissé hosszasan) Földváry Mihály (a független sza­badelvű párt álláspontját védelmezve) Rády Endre, Német Albert (több sikerült humorisztikus megjegy­zéssel) s végül Simonyi Ernő, kinek Tiszával egy kis csetepatéja volt. — A mai ülésben már bizonyára át­mennek a részletekre. * Az izraelita nőegylet a lefolyt egyleti évben harminchat árvát nevelt intézetében s e célra kiadásai tízezer forintnál többre mentek. Dob­ utcai menhelyé­­ben pedig tiz árvának adott hajlékot, képezést. Segé­lyekre kiadott 11,700 ftot. Levesosztó-intézetében * 1) A derék melki benediktinusok e kürtöt 1816-ban a nemzeti múzeumnak ajándékozták, hol az mindmáig megvan a régiségtárban.­­) »Jász-Berény Várossában lévő Leel Kürtének vagy Jász-Kürtnek esmérete. Két rézbevágott rajzolatokkal. Béts­­ben, 1788.« A következő évben ugyanitt latinul jelent meg, és 1803-ban Pesten az »editio tertia« : »Notisia cornu Leelis, Jász-Beréni asservati, quam exhibuit Franciscus Molnár, jász­­beréniensis, districtus minoris Cumaniae capitaneus.« s) »Tudományos gyűjtemény« 1817. IV. köt. 96—130­­. 585

Next