Fővárosi Lapok 1876. augusztus (174-199. szám)
1876-08-01 / 174. szám
Kedd, 1876. augusztus 1. 174. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A bolond assszony. (Egy öreg orvos elbeszélése.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) V. Következő nap még kevesebb izgatottság közt vártam a Halápy Dénes kocsiját. Mindjárt ebéd után szokott értem jönni. Félháromkor már rendesen itt volt, de ma késett. A lázas nyugtalanság minden véremet fölhajtotta fejembe. Éreztem, hogy úgy forr minden az agyamban, mint valami üstben. Bugyborékoltak a gondolatok, az érzések, remény, félelem, vakmerő bátorság és elcsüggedés. Nem emlékszem, hogy még valaha életemben ilyen heves nyugtalanságot álltam volna ki. Minden harmadik, negyedik percben az órára tekintettem. Mind hiába. A kocsi mégsem érkezett meg. Három óra rég elmúlt már, négy is elmúlt. Aggódásom, izgatottságom óráról órára növekedett. Vájjon mi történt? Halápy Dénes fölfedezte talán a titkos összeköttetést köztem és neje közt ? Nyomába jött valaminek ? De hogyan ? Tegnap még nem gyanakodott. Mi történhetett azóta ? Nem hihettem, hogy kezébe jutott volna levelem. Oh, a halvány asszony bizonyosan gondoskodott róla, hogy mihelyt elolvasta, megsemmisítse. De hátha nem semmisítette meg ? Hátha megőrizte, eltette azt ? A nők gyakran oly gondatlanok. Vagy talán meglepte őt férje, midőn a választ írta számomra? Ezer kétség gyötörte lelkemet. De még mindig azzal biztattam magamat, hogy a kocsi megjön, csak elkésett. Estig még van idő. Hisz az egész csak egy órányi távolság. Hanem mikor öt óra is elmúlt, akkor láttam, hogy hiába várok. A Halápy Dénes kocsija nem jön ma már. Mikor hatot is elütötte és nemsokára alkonyodni kezdett, akkor kimondhatlan szomorúság foglalta el az eddigi aggódás, töprengés helyét. Oly levert voltam, hogy nem bírtam mit tenni. Mintha valami malomkő nehezedett volna agyamra, gondolkozni sem bírtam. Könyvet szedtem elő s megkisérlettem olvasni. De minden harmadik, negyedik sornál elvesztettem az értelem fonalát s azon vettem észre, hogy csak gépiesen olvasom a puszta szavakat. Láttam, hogy hiába erőtetem , eldobtam egyik könyvet a másik után. Akkor eszembe jutott, hogy a papnál rendesen össze szokott gyűlni minden este egy tarokk-kompánia, oda megyek a társaság, a játék szórakoztatni fog s talán kiveri fejemből a búbánatot. Az sem használt. Az a malomkő folyvást nyomta agyamat. Nem bírtam ügyelni a kártyákra, összeviszsza játszottam s még inkább elkedvetlenített játszótársaim boszankodása és tréfálózása; midőn késő este haza tértem, nagyon fáradt voltam és még szomorúbb, mint mikor elmentem. De nem mondtam még le minden reményemről. Holnap eljöhet a kocsi. Meglehet, hogy Halápy Dénes nem tartotta most már szükségesnek, hogy minden nap eljöjjek a beteg asszonyhoz. Belekapaszkodtam a reménye farkába s mindenkép igyekeztem elhitetni magammal, hogy holnap eljön érttem a kocsi. Ezzel a gondolattal aludtam el, ezzel keltem föl másnap reggel. Sietve elvégeztem a látogatásokat betegeimnél a faluban. Vártam, hogy talán már délelőtt megérkezik a Halápy Dénes kocsija. De biz az nem jött s aggódásom, gyötrelmem újra kezdődött. — Ej, hiszen délután szokott jönni mindig! — vigasztaltam magamat. S nagynehezen, dobogó szívvel vártam a délutánt. Még az ebédnél ültem, midőn jelentették, hogy valaki van itt Halápról. Fölugrottam az asztaltól s kisiettem a tornácra. Lélekzetem is majd elsúlt a remegő várakozásban. Nem kocsi volt, csak egy gyalog ember. Levelet hozott Halápy Dénes úrtól. Szó nélkül átvettem a levelet s hirtelen bementem vele a szobába, mert el akartam rejteni zavaromat és pirulásomat. Arcom égett, mint a tűz. A levélnek fogásáról éreztem, hogy pénz van benne, bankjegyek. Nem csalódtam. Halápy Dénes az orvosi honoráriumomat küldte meg, néhány rövid köszönő sor kíséretében. Lehetlen volt ezt félreérteni. Halápy Dénes úr nem óhajtja többé látogatásomat. Remegés szállta meg egész testemet. Vájjon mi történt ? Csakugyan fölfedezte-e a férj titkos összeköttetésünket ? Rajtakapta nejét ? Vagy egyszerűen csak mint afféle embergyűlölő, nem akar tovább érintkezni velem, miután az asszony jobban van s az én további látogatásom fölösleges ? Igyekeztem a levél tartalmából kiokosodni. De e hideg bár, azonban udvarias szavak nem adtak semmi fölvilágosítást. Kérdezősködtem a parasztembertől, ki a levelet hozta ? Az mit sem tudna mondani. Mégsem állhattam meg, hogy úgy futólag meg ne kérdezzem, nincs-e valami újság az udvarban? — Semmi, tenns uram, — felelt az. Nincs beteg ? — Nincs. Ezzel kellett beérnem. Itt maradtam most a kétség, aggodalom, mardosó bizonytalanság zsákmányául. Köztem s a szép halvány fogoly nő közt el volt vágva minden további közlekedés. Hiába törtem rajta fejemet, nem bírtam kitalálni semmi módját, hogyan értesíthetném a halvány asszonyt s hogyan kaphatnék tőle viszont értesítést. Oh, a szegény rabnő most még gondosabban lesz őrizve, mindeddig! Ha semmi bizonyosnak nyomára nem jutott is Halápy Dénes, de gyanúja fölébredt s megkettőzteti óvatosságát. Gondoltam, hátha megvesztegetném a cselédeket Halápy udvarában ? Kétséges, várjon sikerülne-e ? Halápy Dénestől nagyon félnek a cselédei. S ha sikerülne is megnyernem valamelyiket, mit érne az ? Halápy Dénes senkit sem bocsát nejéhez s mindig jelen van, mikor az ételt beadják neki s mikor a tányérokat kihozzák tőle. Hogyan juttathassak be hozzá levelet? Vagy mihez kezdjek, hogy megszabadítsam őt ? Mert el valók határozva, hogy megszabadítom. Ha eget-földet kell is megmozgatnom, megszabadítom. De heveskedhettem én, rázhattam én gondolatomban az eget, földet, sóhajtozhattam, mindazzal ugyan hajszálnyit sem lendítettem. Tehetetlenségem érzetében fogaimat csikorgattam s véresre haraptam ajkaimat. Nem tudtam, hogy mit tegyek ? VI. Ha ez az állapot sokáig tart, talán megőrültem volna belé. Oly lázas izgatottságban éltem, annyira föl volt csigázva minden idegem, hogy nem tudtam semmi egyébre gondolni, csak arra a szép halvány asszonyra, kit nekem meg kell szabadítni. Negyedik napja volt már, mióta utószor láttam őt. Ekkor délután — már úgy este felé járt az idő, — egy cselédféle fiatal nő kopogtatott be hozzám. Zavartan és félve lépett be s biztatnom kellett, hogy szóljon. Lassankint aztán fölbátorodott s elmondta, hogy ő Halápról való, a Dénes ur udvarában szolgál, azelőtt a nagyságos asszony szobaleánya volt s most is ő szokta a nagyságos asszonynak beadni a reggelijét, ebédjét. Szegény nagyságos asszony! Könyek peregtek a leánynak szeméből s elakadt a beszédben. Láttam, hogy megint erőt vesz rajta a zavar és félelem. Nem tudja, mondja-e tovább s hitelt adhat-e biztatásomnak, hogy én csak a nagyságos asszony javát akarom s hogy kész vagyok értte bármire. — Oh! az a másik is azt mondta ! — mormogta magában alig hallhatólag. — És aztán mégis oly gyáván elhagyta. Az a másik ? E szó, mintegy kést döf szivembe. Kimondhatóan éles fájdalmat érzek s a következő percben megdöbbenek önmagam fölött. Mi ez ? A féltékenység ? Szeretem azt a nőt ? Nem merek felelni rá önmagamnak. Érzem, hogy reszketek. Talán arcom színe is elváltozott, mert a leány meghökkenve tekint rám. — Ki volt az a másik ? — sürgetem hevesen. S csak egy perc múlva veszem észre, hogy megragadtam karját is. Nem akart felelni, hanem aztán mégis felelt. Talán megsajnált. — Egy fiatal zongoramester, — rebegő halkan. — Halápy Péter uréknál lakott s átjárt mihozzánk is és négy kézre való darabokat játszottak a nagyságos asszonynyal. — Nos, mondja tovább! — riadtam rá, amint újra akadozni kezdett. A leány megijedt. — Tovább ? Nem tudok semmit tovább. És ha az isten itélőszéke elé állítnának, ott sem tudnék semmi roszat mondani asszonyomról. — Roszat ? Oh, nem, nem! — váltottam föl én. — Nem volnék képes roszat elhinni róla, soha! soha! S amint a leány ezt hallotta és látta izgatott arcomat, tovább folytatta: — Dénes nagyságos ur faligatott, de nem mondhattam neki sem egyebet. És azt sem tudom, hogy mit beszéltek együtt a nagyságos asszony és a nagyságos ur; csak azt tudom, hogy mikor engem becsöngettek, a nagyságos asszonyt ájultan találtam s a nagyságos ur heves lépésekkel járt föl s alá a szobában, aztán megállt előttem s azt mondta: az asszonyunk megőrült. — És ön elhitte ? — Nem tudom, tenns uram. Hittem is, nem is. Sokat sírtam, de soha sem beszélhettem többé attól a perctől kezdve az asszonyunkkal. — Attól kezdve folyvást elzárva tartotta őt a férje? — Folyvást. És azt mondta, a nagyságos aszszonynak nyugalomra van szüksége és senki se merje őt háborgatni, megszólítni vagy felelni neki, ha ő szólítna is meg valakit. De szegény nagyságos asszonyunk nem is szólított meg, olyan volt, mint egy félhalott, csak ült a széken, mindig azon az egy helyen és meg sem mozdult. A szobaleány mélyen sóhajtott s aztán igy folytatta : — Még csak enni sem akart. Úgy hoztuk ki az ebédjét, ahogy beadtuk , hozzá sem nyúlt. Azt hittük,, hogy éhen fog meghalni. Sírva könyörögtem neki, hogy egyék legalább néhány kanál levest. Nem szólt, csak olyan szomorúan nézett rám azzal a szép szelíd szemével. — Hát a férje ? — Az komoran állt mellette, nem kínálta, egy szót sem szólt, csak fenyegetve nézte. Hanem második nap este elküldött minket s egyedül maradt a nagyságos asszonynyal. Nem tudtam mit akar s remegve hallgatóztam künn a tornácon. (Vége köv.)