Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-23 / 218. szám

séklettel, lázasabb szenvedéllyel, intenzívebb színek­kel kellett volna festeni. Azzal a szenvedélylyel, mely vak, s nem a tényeket látja, hanem a­mit elérni tö­rekszik. Ha így áll előttünk, akkor sokkal inkább in­dokolva van, hogy könnyen hisz a főpapoknak, kik kü­lönben is saját bensejének húrjain játszanak; könnyen bízik a népben, mely lázong; sőt még árulása után is megnyerhetni reméli apostoltársait céljának. Fiatal költőnkön azonban a bibliai tárgy magasztos, kenetes hangja annyira erőt vett, hogy tragikai hősének sem birt adni merészebb, szenvedélyesebb, zaklatóbb hangot. Pedig ezzel nem rontotta, sőt emelte volna a harmóniát s erősebbé teszi vala az indokokat. Iskarióth mint zsidó nemzeti hős van szembe állítva a világboldogító megváltóval, kit ép diadallal kisér a nép Jeruzsálembe, mely Róma igája alatt nyög. Még áll, de tehetetlen a nemzeti tanács, a sy­­nedrium, melynek tagjai beletörődtek már az ide­gen hatalom jármába, de a­mi kevés uralmuk van még a nép fölött, lázasan féltik az új hit terjesztőjé­től, a megváltótól. Ezért akarják tönkre tenni, egyik erőszakkal, másik cselvetéssel. A ravaszok pártja győz s azt határozzák, hogy elitéltetik. De ki lesz a vádló ? Eszközül Iskarióthot szemelik ki,kinek nagyravágyását megismerik és élesztik. Ő a zsidó népet fel akarja sza­badítani a római rabság alól, s nagyravágyóban koro­nát lát, elébb a Megváltó s aztán a maga fején, hogy fénynyel övezze a lányt is, Magdolnát, a kit szeret, de a kit — a mestert követve — elhagyott. Még hiszi eleintén, hogy a népszabadság érdekében a Megváltó maga indít fegyveres harcot, de mikor ez (felvonás közben) elutasítja magától a harc gondolatát, mond­ván, a ki fegyvert ragad, fegyver által vész el, akkor Iskarióth, kinek nagyravágyót a főpapok (mint Mac­­bethet a boszorkányok) egyre szítják, felkiált: ha vele nem, hát ellene! Ki akarja ragadni a megváltó kezéből a népvezéri hatalmat s tudja, hogy ez csak úgy lehet, ha őt elveszti. Vádlójaként jelen meg a nagytanács előtt s azzal vádolja, hogy ő magát »Judea királyának« nevezi, a miért a római helytartó is vesztét ítéli el. De Iskarióth arra már nem vállal­kozik, hogy ő maga fogja el. Ráveszik azonban erre is, elbeszélve neki, hogy Magdolnája a mester lábai­nál térdel. Nem a féltés lázítja föl e hírre, hanem az a tépő gondolat, hogy hát e nőt is elvonta már tőle a mester varázshatalma. Rohan, hogy tönkre tegye. Felvonás közben történik a Get­­semane-kert szörnyű jelenete: az árulás, elfogadás. Mikor a függöny újra felgördül, gyászének és távol­ban a hegyek keresztfái jelentik, hogy a Megváltó felfeszíttetett. A­z előtérben apostolai siratják. S meg­­jelen köztük Iskarióth, kitől szörnyedve fordulnak el. Ő pedig emelt fővel mondja, hogy a mit­ tett, a nép szabadságáért tette, szövetkezzenek hát vele a felsza­badítás munkájára. De az apostolok (János, Péter) elátkozzák, hangoztatják a feltámadás hitét, aztán el­vonulnak a bűnöstől. A legravaszabb főpap pedig gúnynyal hozza neki tettének díját: a harminc ezüst pénzt. Iskarióth e főpap maró gúnyjától és az apos­tolok átkától lesújtva rohan el. Az utósó felvonásban, midőn még Ahasver is, ki a kínszenvedés után elrúgta küszöbétől a pihenő megváltót, borzad tőle, mert hisz »a keményszívű részvétlenség« még kis bűn az árulás mellett; midőn Magdolna sem akarja ismerni többé; midőn az apostolok és a nép a föltámadás hallelujá­­ját éneklik: az elátkozott, porba omolt áruló tőrt döf önszivébe. Egy hang sincs e műben, mely a vallási érzü­letbe ütköznék. A szent történetkörnek csupán szin­­re hozható alakjait és részeit látjuk. A­miben a költő egy lépést tett a helyes érzékkel kiszabott kereten kívül, az a feltámadás legendája felé történt. Az egész darab etiljéhez inkább való lett volna, ha ez tisztán a hit és nem a tény képében olvad a végső jelenésekbe. De szerzőnk úgy akarta, hogy e szent legenda képezze alapját az egész mű záradékának, János apostol ke­netteljes epilógjának, melyben az eszmék, jövendő harcok sorsát s a Messiások föltámadását énekli meg. A világirodalomban nem, de a mi színpadunkon egészen új tárgy és hang jelent meg e műben. Nem olyan tárgy és nem olyan hang, melynek gyakori is­métlése és viszhangja lehetne, mert ezen a téren alig fél lépés választja el a lelkesedést a profanációtól. Egy fiatal költőben dicsérni lehet a gondolkozást, öntu­datosságot, melylyel a tárgy meredélyeit elkerülte, holott egy pár sor köznapiasság, vagy egy kis felfújt dagály mindjárt oda sodorhatták volna. Látszik, hogy át volt hatva tárgya szellemétől, gondolkozás és ízlés vezették folyvást, s így ha hősének szenvedélyét nem is festette elég költői erővel, de átalában oly művet adott, melynek erőteljes gondolata, meleg hangja és nemes nyelve van. A­ki a színpadon így kezdi pályáját, azt elég okunk és örömünk lehet tapsokkal üdvözölni. Az igaz­gatóság és a személyzet is egész lélekkel törekedtek a bemutatást emlékezetessé tenni. Nagy Imre (Iska­­rioth,) K. Jászay Mari asszony (Magdolna) kitűnőleg játszották a két főszerepet. János apostolt Pintér ábrázolta, szép hangon szavalva, de nem apostoli ihlettel. Péter apostolt Ujházy, Pontiusz (néhány szónyi szerep) Szigeti József, a synedrium tagjait Fővárosi hírek. * A nőképző-egylet elnökénél tegnap délután előértekezlet volt a végett, hogy a hazai ipar előmoz­dítására szövetkező nőegylet gyűlésének eszmecseréit és vitatárgyait lehetőleg megállapítsák. E hasznos szövetkezés előmozdítására hárman küldtek be terv­­javaslatokat: Galgóczy Károly, Gelléri Mór és J. Péterffy József, mint a hazai ipar képességének ala­pos ismerői, úgy látszik, hogy a gyűlés oly célt fog kitűzni, melyet elérhet. Kelmegyárak hiányában ma még védegyletet nem lehet alakítani, de azt igen­is előmozdítják, hogy olyan cikkeket, minőket magunk is termelünk, a nővilág ne vegyen külföldről. Szük­ségesnek tartják egy olyan közeg létrehozását, mely e tekintetben a hölgyeket tájékozhassa. * Az Engel-féle Széchenyi szoborról azt halljuk, hogy arról Zumbusch bécsi szobrászati tanár, kit bírálatára fölkértek, kedvező véleményt adott. A­mi hibát talált rajta, azt az öntés alatt is ki lehet s ki fogják javítani. Aztán felállítják az akadémia pa­lotája elé. * „A kis menyecske“ szövegét Leterier és Vaonloo oly érdekesen írták meg, hogy vígjátéknak is beillenek. Mulattató szöveg; vannak benne pompás helyzetek, bonyodalmak, melyek a hatást folyton fokoz­zák. A zene különbözik Lecocq »Angol asszony leányá­­étól, nincsenek benne oly eredeti dalok, meg­kapó részletek, de azért nem hatástalanok a dalok, sőt némelyik a többszöri hallás után mindinkább fog tet­szeni. Lecocq több finomsággal dolgozott, mint előbb említett operettejében, az egész menet egyöntetűsé­gére, folyékonyságára ügyelt inkább, mintsem hogy egyes pikáns dalokkal, couplet-kkel arasson hatást. A népszínház előadása azonban nem felelt meg a kívánalmaknak. Némelyik színész oly komolyan ábrá­zolta szerepét, mintha valamelyik római tragédiában játszott volna. A podesta épenséggel valami töprengő Hamletnek volt vélhető. A kis menyecskét Vidmár Erzsi kisasszony elég ügyesen ábrázolta s jól is éne­kelt, úgyhogy nyílt jelenetben is tapsolták, sőt a » csalogány-dal «-t meg is ismételtették. Montefiasco szerepét bármelyik kardalnok különben eljátszhatta volna. Kápolnai is csak hangjával hatott, mig Soly­­mosi Kaszteldemolit, a pattogó, gazdagságára hiú öreget és Darai Karolin k. a. Lucreciát jelesül s egész operette-stylben mutatta be. Sziklai Emilia k. a. (apród) csak csinosságával szerepelhetett; Géné tánc­mester és Ács Antónia kisasszonyt zajosan tapsolták ügyes táncukért. A zenekar Erkel Elek vezetése mellett kifogástalanul működött. Tegnap ismételték s még többször ismételni fogják ez operettet. A for­dítás darabos s nem épen méltó a fordító nevéhez; néhol a színészeknek majd beletörik a nyelvök. A kiállítás, díszletek — különösen a harmadik felvonás­beli park — fényesek; az öltözetek csínnal és ízléssel vannak kiállítva. * A nemzeti színház operájának csütörtökön kitűnő estéje volt megint: nagy közönség s kifogásta­lan előadás. Mozart »Don Juan«-ját adták elő egész versenyző hévvel. Hauck Minnie k. a., ki koszorút is kapott, Zerlinát énekelte s egy kedves dalát ismétel­tették. Kellemmel, bár itt-ott mesterkélt fogással játsza ez alakot. Nagyné Benza Ida asszony teljes hanggal és nagy drámai erővel éneklé Donna Annát s Balázsné asszony is igen kitűnt megint Elvira sze­repében. Kőszegi (Leporello,) Lang (a címszerepben,) Pauli (Ottavio) ép úgy elismerést érdemelnek, mint a zenekar dallamos, élénk, kifejező játéka. Mindenki elégedve távozott, s óhajtandó, hogy e dalművet több­ször ismételjék, mert a nézőtér ép igy tele lesz akkor is, ha Zerlina szerepét Hauck Minnie k. a. helyett Nádayné asszony fogja énekelni. * Rácz Pali nemcsak jó zenész, hanem jó fiú is. Ő évek előtt azt a szomorú hírt hallotta a távolban, hogy atyja meghalt. Mindig is úgy gondolt rá, mint halottra. Most azonban arról értesült meglepetve, hogy a hir nem volt igaz, öreg atyja él Nógrádban, de alamizsnából él. Rögtön haza ment tehát, fölkereste apját s gondoskodott róla, hogy öreg napjaira ne le­gyen kénytelen tovább is kéregetni. * A róka- és szarvas­vadászat idénye nem so­kára megkezdődik a Rákoson. E célra már számos vadászlovat szállítottak a fővárosba. Rókák szétere­­getéséről a nádasokba már régebben gondoskodtak. Szarvast is hoztak Pardubitzból nyolcat, de három elpusztult s jelenleg öt van. Káposztás-Megyeren pedig gr. Károlyi István egy nagy juhakolt rövid idő alatt igen csinosan építtetett át vadászlakká. A tágas istál­lókon kívül van benne két szoba (egyik toilette-célokra) a királyné számára. Ő Felsége szerdán át is lovagolt, két szolga kíséretében, Káposztás-Megyerre megnézni ez uj vadászlakot. Kellemesen lepte meg mind a gyöngéd figyelem, mind a berendezés csinossága. Aztán visszalovagolt Gödöllőre, hol örömest idéz Mária Valéria főhercegnővel, ki naponkint kétszer kocsiz ki, cukorkákkal ajándékozza meg a köréje se­­reglő falusi gyermekeket s ha jó az idő, az erdőbe jár etetni galambjait. * Múzeumi por. A múzeum könyvtárából három év előtt vagy háromszáz könyv veszett el a rendezés­kor. Ezeket aztán nagyobbára ismét vissza kellett vásárolni az antiquariusoktól. Gyanú és felelősség alá az akkor ott alkalmazva volt három napdíjast fogtak, kiknek egyike ma ügyvédjelölt, másika pedig katasz­teri tisztviselő. Ők könyveket hordtak haza magukkal térítvény nélkül, ez okozta a gyanút. Egyik pláne haza is vitt magával egy csomót Zsolnára. De azt valla, hogy ép azért vitte, mert félt itt hagyni azokat, nehogy elveszszenek. Átalában mind azt mondták, hogy csupán olvasgatás, tanulás végett hordták haza a könyveket. Az antiquariusok pedig oda nyilatkoz­tak, hogy nem ez ifjaktól vették meg a múzeumi köny­veket, így aztán bizonyítékok hiányában a törvény­szék fölmentette mind a hármukat. * Egy válás vége. N. kalauz rosz viszonyban élt nejével s két év előtt el is váltak egymástól. A kalauz azonban, ki jobban szerette nejét, mint ez őt, az utóbbi időkben többször felszólítá a visszatérésre. A nő azonban mindig tagadó választ adott. Ez az el­hagyottat kétségbeejtő, őrültté tette. Elment még egyszer a rózsa­utcába, a­hol neje lakott, engesztelte, kérte őt, s mikor folyvást csak a »nem«-et hallotta, dühössé lett, kést ragadt fel, s három szúrást ejtett az ijedt nőn, aztán magát lőtte agyon egy pisztolylyal. A szerencsétlen asszonyt, mint az »Ellenőr« írja, még élve szállították be a Rókus-kórházba. * Rövid hírek: Mayer István esztergomi kanonok, a vízáradás alkalmával szerzett kiváló érde­meinek elismeréséül, a Lipót-rend lovagkeresztjével diszíttetett föl.­­ A hivatalos lap tegnapi száma kö­zölte Ürményi József kineveztetését Zala megye főis­pánjává.­­ Báró Nyári Jenő, többekkel együtt, Gömörbe megy, hogy hétfőn folytassa az aggteleki barlang ásatási munkáit. Manchester herceg, nejé­vel, ki a Montague család tagja, csütörtökön délután megnézte a nemzeti múzeum gyűjteményeit; Pulszky Ferenc szolgált magyarázatokkal; fővárosunkban rendes vezetőjük Tisza Lajos volt­ miniszter.­­ A Zubovics féle sport-sorsjátékkal sok baj van; a há­romtagú rendező bizottságból Bálint Ferenc és Sze­­gely Sándor kiléptek, s helyöket Ecsy Ferenc hon­védhadnagy és Bornemisza Árpád foglalták el. — Péchy Tamás miniszter csütörtök este Bécsbe uta­zott. — Az egyetemi olvasókörben ma d. u. öt óra­kor Thallóczy Lajos bölcsészethallgató előadást fog tartani az aggteleki barlangbeli őstörténelmi ásatás­ról. — A margitszigeti lakó vendégekről még csak most jelent meg a negyedik szám; 748-ig megy a vendégek sorozatszáma benne.­­ A múzeum régé­szeti könyvtára a kongresszus alkalmával 92 becses munkával gyarapodott, köztük Schanther lyoni tanár őstörténelmi albumával, Bertrant nagy munkájával s Franks brit múzeumi őr értékes adományaival. — Hebert Emil, a Sorbonne európai hirű geológja, ki Hantken Miksával Esztergom vidékén földtani kirán­dulást tett, Franciaország első szaklapjában készül ismertetni közgyűjteményeinket. — A főváros pesti külrészét élőfaövezettel készülnek körülültetni. — Dr. Szabóky Adolf budapesti kiállítási bizottsági el­nök s Demkó János titkár szintén kaptak szegedi ér­demérmeket. — Kubinszky Ignác, szolgálatnélküli hajóskapitány, tegnapelőtt délután a budai katonai temetőben pisztolylyal agyonlőtte magát; nyomasztó anyagi helyzete vitte e lépésre. 1025 Bercsényi, Komáromy, Szigeti Imre (Ahasver,) Bene­dek, Sántha sat. játszották, mind kellő gonddal. Díszes a kiállítás is : a Jeruzsálem kaputere, a tanácsterem, a város látképe, a temető, s a gyászdal­lamok, a népjelenések elevensége szintén dicsérettel említhetők meg. Szóval rajta voltak, hogy ez az első előadás a siker és szeretet estéje legyen. A közönség is mindjárt az első felvonás után zajosan és kétszer hívta ki a szerzőt, ki megjelenvén, nagy éljenzést kapott. Vidék. ** Gróf Mikó Imre, mint írják, már maga gondoskodott temetéséről, építtetve sírboltot s megren­delte még a koporsóját is. Oly nagy gyászünnepély­­lyel, minő aligha volt még Erdélyben, tették le holt­testét a sírbolt felső részébe, nejének szép márvány emléke mellé. De nem sokáig marad ott. A nemes gróf ugyanis meghagyta jószágigazgatója, Tóth Zsig­­mondnak, hogy künn a kápolna udvarán, a szabadban, az anyaföldben ásasson neki sirt, mert ott akar nyu­godni, hogy hantjára hulljon az áldásos eső, süsse azt a nap, télen elborítsa a természet gyásza, tavaszra pedig virág fakadjon sírján. Közel akart lenni szere­tetteihez, de mégis az anyaföldben, nem a pompás, de hideg kövek közt. E kívánsága mennyire jellemzi gondolkozását. Simon Elek találólag idézte gyászbe­szédében Chateaubriand e mondását: »Rongyban is szép az erény, de bíborban, bársonyban dicsőséggel ragyog.« A beszédet pedig e szavakkal végezte: »Thebae-ben nem volt szabad senkinek örökséget venni addig, mig temetőhelyet nem szerzett, sem építeni, mig koporsóját el nem készíttette. Halottunk is már évek előtt elkészíttette sírhelyét, végnapjaiban elrendezte házát, székely nemzetének oktatási céljára.

Next