Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)

1876-10-14 / 236. szám

atva; soha majom nem csinált ily szökéseket, arc­­fintorgatásokat. Mikor visszanyerte komolyságát, meg­szólalt : — Hallgass rám, Egyptomról van a szó. Azt­­ akarom, hogy Rondába vigyen, a­hol egy apáca nő­vérem van — újabb kacaj. — Tudósítalak, melyik úton megyünk. Rajtaestek s egy-kettő, kifosztjátok ! Leg­jobb lesz jól elpáholni. Vagy tudod mit? folytatá ör­dögi mosolylyal, mely néha szokása volt, s e mosolyt senki sem irigyelte volna tőle — a vaksi legyen elől. Te maradj hátra egy kissé ; a rák bátor és ügyes, jó pisztolyai vannak — értesz ? S egy újabb kacaj­­ban tört ki, melyre borzadály futott rajtam keresztül. — Nem, — válaszoltam, — gyűlölöm Gardát, de cimborám. Egyszer talán magam lerázom a nya­kadról, de hazám módja szerint igazítjuk el a dolgot. Én csak véletlenségből vagyok cigány s bizonyos dolgokra nézve mindig navarrai vagyok, ahogy e közmondás szól. — Bolond vagy, — válaszolt, — ostoba vagy, igazi paglio. Olyan vagy, mint a törpe, a­ki nagynak hitte magát, mert messze tudott köpni.*) Nem sze­retsz többé, eredj. Mikor azt mondta: eredj, nem bírtam válni tőle. Megígértem, hogy visszamegyek társaimhoz s várni fogjuk az angolt, ő viszont megígérte, hogy be­teg lesz mindaddig, míg Rondába nem indulnak. Alig két napig maradtam Gibraltárban. Carmen oly me­rész volt, hogy álöltözetben meglátogatott szállóhe­lyemen. Elutaztam, nekem is megvolt a tervem. Visszatértem a találkozóra, tudva a helyet és órát, melyben az angol és Carmen jőni fognak. Dancarre és Garcia már vártak rám. Az élét egy erdőben töl­töttük, tüzet rakva fenyőfából, mely gyönyörűen égett. Azt indítványoztam Garciának, hogy kártyázzunk. Ráállott. A második játszmánál azt mondom neki, hogy csal, nevetni kezdett. A kártyákat képébe vág­tam. Ő puskája után kapott, én rá tettem lábamat s azt mondtam : azt hallom úgy tudsz bánni a késsel, mint a legügyesebb malagai bicskás, akarsz-e próbál­kozni velem ? — Dancaire szét akart bennünket választani. Én kétszer-háromszor arcul ütöttem Gar­ciát. A harag bátorságot öntött belé, kihúzta kését én is a magamét. Mindketten mondtuk Danca­ire­­nek, hogy adjon helyet és hagyjon bennünket ma­gunkra. Látta, hogy nincs mód a kibékítésre s félre­­vonult. Garcia már összehúzta magát, mint a macska, mikor az egérre akar ugrani. Kalapját bal kezébe fogta, hogy azzal elhárítsa a csapást, s kését előre tar­totta. Ez az andalúzi állás. Én a navarrai mód szerint állottam ki, egyenesen szembe vele, bal karomat fel­emelve, bal lábammal előre, a kést jobb combom mellé eresztve. Erősebbnek éreztem magamat egy óriás­nál. Úgy ugrott nekem, mint a nyíl, én megfordul­t) Cigány közmondás­­tam bal lábamon s csak a levegőt találta maga előtt, mig én torkon találtam s a kés oly mélyen belement, hogy kezem álla alatt állott meg. Oly erővel fordítot­tam meg benne, hogy eltörött. Vége volt. A kést egy karvastagságú vérsugár dobta ki a sebből. Orrára esett, mint egy darab fa. — Mit tettél? — szólt Dancaire. — Hallgass meg ! — szóltam. — Mi nem élhettünk meg együtt. Szeretem Carment s magam akarok lenni. S aztán Garcia nyomorult gazember volt, jut eszedbe, mit tett a szegény Remendadóval. Most már csak ketten vagyunk, de jó fiúk. Szólj, akarod-e, hogy barátok legyünk, életben, halálban? — Dancaire ke­zet nyújtott. Ötvenéves férfi volt. Pokolba a szerelem­mel ! — kiáltott. Ha kérted volna tőle Carment, oda­adta volna egy piaszterért. Most már csak ketten vagyunk, mit csinálunk holnap ? — Bizd rám, — válaszolom. — Most már ne­vetem az egész világot. Eltemettük Garciát, s két­száz lépéssel odább megtelepedtünk. Másnap jön Carmen és az angol két öszvérhajtóval és egy szolgával. Azt mondom Dan­­cairenak: magamra vállalom az angolt. Te ijeszsz rá a többiekre, nincs fegyverük. Az angol bá­tor volt. Ha Carmen meg nem löki, halál fia vagyok. Röviden, visszaszereztem Carment s az első szó, a­mit mondottam neki, az volt, hogy özvegy. Mikor megtudta, hogy ment végbe a dolog: »mindig lilli­­pendi maradsz« — mondá. — Garcia megölt volna. A te navarrai állásod ostobaság; ügyesebb emberekkel el­bánt már, mint te vagy. Hanem eljött az órája. A tied is eljön. — És a tied is, — válaszoltam, — ha nem le­­szesz igaz romni hozzám. — Isten neki! — válaszolt. — Nem egyszer lát­tam a kávéaljban, hogy együtt fogunk elveszni. De mit­ jöjjön — a­minek jönnie kell. — S megcsattog­tatta castagnettjeit mint rendesen, mikor valami kel­lemetlen gondolattól akart menekülni. Megfelejtkezik az ember, ha magáról beszél. Ezek a részletek kétségkivűl untatják önt, de nem sokára vége lesz. Az új élet a­mibe most fogtunk, elég soká tartott. Dancaire és én egy pár új cim­borát szereztünk, megbízhatóbbakat a régieknél, s dugáruskodással foglalkoztunk, s néha, ha már meg kell vallani, az útra is kiállottunk, de csak végső szükségben, ha egyébként nem tudtunk magunkon se­gíteni. S aztán nem kínoztuk az utasokat, beértük azzal, hogy elvettük a pénzüket. Pár hónapig meg voltam elégedve Carmennel, folytonosan nagy hasznunkra volt vállalatainkban, tudósítva ben­nünket, hol tehetnénk valami jó fogást. Hol Mala­gában, hol Cordovában, hol Granadában tartózkodott; de egy szavamra ott hagyott mindent s fölkeresett első nagy dijat« kapta meg, vagyis a legnagyobbat, melyet növendék-zeneköltő Franciaországban kivív­hat magának. Jelentékeny ösztöndíjjal mehetett az örök­ városba, hogy három évet tanulva töltsön a »Monte Pincio« Medici-palotájában, hol a francia akadémia növendékei oly pompásan élnek, hogy a többi nemzetek ösztöndíjas fiatal művészei úgy iri­gyelik őket, mint valami fejedelmeket. Három év múlva került vissza Bizet Párisba, hogy most már a maga erejéből éljen, a­mi eleintén még ily sokat tanult tehetségnek sem a legkönnyebb. De bízott a jövőben s vidáman élt. Huszonöt éves ifjúság és sok remény mosolygott rá. Brebant-nál a »Salon rouge« fiatal kompániájához tartozott. Mi mindent nem re­mélt a fiatal zenészek, képírók és költők e társasága, élve a víg életet s ócsárolva az öregeket, a­kiknél többet teremthetni hittek. Pezsgőzés, viták és felleg­várak közt Bizet, a szőke sörényű, bajuszú, csiptető szemüveges, kivasalt inggallérú fiatal »római« volt az ő zenészük. S hogy tudott ő nekik zongorázni. A billentyűkön egész kankánt táncoltatott a régi zene­költőkkel ; Haydntól elkezdve Auber apóig, vala­mennyinek műveiből összeszőtte a legszeszélyesebb egyveleget. Mert a feje tele volt zenével, a mások és a maga gondolataival. Huszonnégy éves korában írta első dalművét: »Les pécheurs de perles« (gyöngyha­lászok,­ mely a régi theatre lyriqueben került színre. Zeneértők már e műben is találtak elég részletet, mely saját gondolkozásra, erős technikára, érzelemre, stílre mutatott; egészben véve azonban látszott rajta a Gounod »Faust«-jának hatása. Tizenhét év (vagyis »Faust« szinrekerülése) óta Franciaország fiatal zenekrói mind a Gounod érzelmességének »kék párá­­zatá«-ban úsznak. De a »Gyöngyhalász«-okban volt egy egyszerű csárdában vagy akár a sátor alatt. Csak egy ízben, Malagában történt, nyugtalanított egy kissé. Tudtam, hogy egy igen gazdag kereskedőre vetette ki hálóját, kivel valószínűen a gibraltári tréfát akarta volna ismételni. Dancaire hasztalan igyekezett lebeszélni , elindultam s fényes nappal bementem Malagába. Felkerestem Carment s ma­gammal vittem. Kellemetlen összeszólalkozásunk volt együtt. — Tudod-e, hogy mióta forma szerint férjem vagy, kevésbbé szeretlek, mint a meddig szeretőm vol­tál ? Nem szeretem ha zaklatnak, kiváltképen pedig nem szeretem, ha valaki parancsolni akar. Azt aka­rom, hogy szabad legyek s azt tegyem a mi tetszik. Vigyázz, végletekre ne űzz. Ha terhemre leszesz, majd találok egy jó fiút, a­ki úgy tesz veled, mint te a vak­­sival. Dancaire kibékített bennünket, de oly dol­gokat mondtunk egymásnak, a­miket nem felejthet­tünk s nem voltunk többé azok, a­kik régebben. Csak­hamar ezután szerencsétlenség ért bennünket. A ka­tonák rajtunk ütöttek. Dancairet, úgy szintén két tár­sunkat megölték, már kettőt elfogtak. Én nehéz se­bet kaptam s ha nincs lovam, a katonák kezébe ke­rültem volna. Kimerülve a fáradságtól, egy golyóval a testemben, az erdőben húztam meg magamat egyet­len társammal, a ki megmaradt. A lóról leszállva elájultam s azt hivem, elveszek a bokrok között, mint a megsebesített nyúl. Társam egy barlangba vitt, me­lyet ismertünk s aztán elindult felkeresni Carment. Granadában volt s azonnal hozzám sietett. Tizenöt napig egy percre sem hagyott el, a szemét sem hányta be, oly ügyesen és figyelemmel ápolt, ahogy asszony nem ápolt soha férfit, kit legjobban szeretett- A­mint lábra tudtam állani, a legnagyobb titokban Granadába vitt. A cigányok mindenütt találnak biz­tos menhelyet, s én hat hétnél több időt töltöttem egy házban, két lépésre a rendőrfőnöktől, ki mindenütt keresett. Kitekintve a függöny mögül, nem egyszer láttam elmenni az ablak előtt. Végre meggyógyul­­tam, de betegágyamban meggondoltam a dolgot s elhatároztam, hogy felhagyok eddigi életemmel. Mondtam Carmennek, hogy hagyjuk itt Spanyolor­szágot s éljünk becsületesen az uj világon. Ő kine­vetett. — Nem arra termettünk, — mondá, — hogy kalarábét ter­meszszünk; nekünk az a rendeltetésünk, hogy a payllo­k rovására éljünk. Látod, Nethenben Jo­­sephbel Gibraltárból megegyeztünk már egy válla­latra. Gyapotja van, a­minek a behozatala csak rád vár. Tudja, hogy életben vagy. Számít rád. Mit mon­danának gibraltári barátaink, ha nem tartanád sza­vadat? Rá hagytam magamat venni, s újra elől kezd­tem gyalázatos mesterségemet. (Vége kör.) Bizet és „Carmen“-je. (A nemzeti színház új dalműve.) (K.) Egy új név jön nem­sokára forgalomba színházi közönségünk körében: a Bizet Györgyé! Szegény Bizet! Volt neki tehetsége, szelleme, tanul­mánya, csak ideje nem volt arra, hogy híres zeneköl­tővé váljon. Három hónappal »Carmen«-jének párisi első előadása után, múlt évi június 3-án meghalt, s nem érhette meg az időt, midőn rövid idő múlva (október 23-án) »Carmen«-jét a bécsi udvari dalszín­házban is megtapsolták. Onnan került le »Carmen« mi hozzánk, hogy egy álló esztendő múlva mi is meghalljuk. E korán elhúnyt, fejlődésben lévő fiatal zene­költő megérdemli, hogy legjobb műve egy kis körutat tegyen a világ dalszínházaiban. Ő a zenészed »jeune France« elismert feje volt, s »Carmen«-je tíz év (az 1866-ban színrekerült »Mignon«) óta a francia »opera comique« legjelentékenyebb terméke. Nem egy tetőpontját elért mester műve , hanem oly tehet­sége, ki bizonyára nem kevés dicsőséget szerzett volna a francia espritnek, ha tovább élhet harminchét esz­tendőnél. De fiatalon kellett meghalnia, mint Bellini­nek és Heroldnak, az »Alvajáró« és »Zampa« zene­költőinek. 1838 októberében született s atyja, ki párisi polgár volt, gondos nevelést adott neki. Sok éven át a conservatorium legtehetségesebb növendéke volt. Tizennégy éves korában, 1852-ben, megnyerte a zon­gorajáték első diját; 1854-ben az »ellenpont és fuga második,« 1855-ben pedig ugyanannak első jutalmát; ugyan ez időben az orgona első diját, mi által szert tett a »musiciens serieux« tisztes nevére; egy év múlva a »római második« s a következő esztendőben »a római eredetiség is, s Mr. Scudo (a »Revue des deux mon­­des« velencei származású öreg zenei része,a­ki minden újnak ellenzője volt, a dalmű előadásának közepén boszankodva kelt föl s e szavakkal távozott: »Efféle turpisságokat nem akarok szentesíteni jelenlétemmel.« Scudé azonban csakhamar meghalt s merev konzer­­vativségével kevesett árthatott a merész Bizet-nek. Több gondot okozott neki adóssága, mert ez a ko­moly zenész egyszersmind párisi könnyelműséggel élt az örömeknek. Egy nap panaszkodott Heugel műkereskedőnek. »Mennyi az adóssága?« — kérdé ez. »Húszezer frank!« »Sebaj! írjon nekem régi jeles operákból zongorakivonatokat, új szerkezetben, jegy­zetekkel; írjon tizenkét füzetet s én kifizetem az adós­ságát.« Bizet neki feküdt e szakmány-munkának, havonkint megirt egy füzetet s a műárus jó vásárt csinált, kivált a vidéki szépek körében. Aztán Bizet a zongorából stil-leckéket is adott. Eközben megunta a nőtlen élet örömeit. Egy zsidó bankárnál, mint nagy­bátyánál, élt akkor egy fekete hajú és szemű, hosz­­szas, előkelő, barnás arcú leányka, kinek szép hozo­mánya, meg az a baja volt, hogy arcizmai kissé rán­­gottak. Mind­a mellett akadt elég kérője, de ő azt mondta: »Halevy lánya csak művészhez mehet férj­hez.« És művész-imádói közül, a »Zsidónő« költőjé­nek leánya, Bizet-t választotta. Boldog pár lett belő­lük. Csak még a dicsőség hiányzott. Bizet írt egy máso­dik dalművet is: »La jolie fi­le de Perth« (a perthi csinos lány,) de bár ebben is vannak szép részek, nem aratott vele teljes sikert, mivel az egészben hiányzik a stíl öszhangja. Oka ennek az, hogy Bizet hódolni kívánt az uralkodó divatnak, s Auber, Thomas és Gounod stíljeiből csinált keveréket. Atalában a zenei »fiatal Franciaország«-nál több a technikai tanultság, 1108

Next