Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-14 / 236. szám
atva; soha majom nem csinált ily szökéseket, arcfintorgatásokat. Mikor visszanyerte komolyságát, megszólalt : — Hallgass rám, Egyptomról van a szó. Azt akarom, hogy Rondába vigyen, ahol egy apáca nővérem van — újabb kacaj. — Tudósítalak, melyik úton megyünk. Rajtaestek s egy-kettő, kifosztjátok ! Legjobb lesz jól elpáholni. Vagy tudod mit? folytatá ördögi mosolylyal, mely néha szokása volt, s e mosolyt senki sem irigyelte volna tőle — a vaksi legyen elől. Te maradj hátra egy kissé ; a rák bátor és ügyes, jó pisztolyai vannak — értesz ? S egy újabb kacajban tört ki, melyre borzadály futott rajtam keresztül. — Nem, — válaszoltam, — gyűlölöm Gardát, de cimborám. Egyszer talán magam lerázom a nyakadról, de hazám módja szerint igazítjuk el a dolgot. Én csak véletlenségből vagyok cigány s bizonyos dolgokra nézve mindig navarrai vagyok, ahogy e közmondás szól. — Bolond vagy, — válaszolt, — ostoba vagy, igazi paglio. Olyan vagy, mint a törpe, aki nagynak hitte magát, mert messze tudott köpni.*) Nem szeretsz többé, eredj. Mikor azt mondta: eredj, nem bírtam válni tőle. Megígértem, hogy visszamegyek társaimhoz s várni fogjuk az angolt, ő viszont megígérte, hogy beteg lesz mindaddig, míg Rondába nem indulnak. Alig két napig maradtam Gibraltárban. Carmen oly merész volt, hogy álöltözetben meglátogatott szállóhelyemen. Elutaztam, nekem is megvolt a tervem. Visszatértem a találkozóra, tudva a helyet és órát, melyben az angol és Carmen jőni fognak. Dancarre és Garcia már vártak rám. Az élét egy erdőben töltöttük, tüzet rakva fenyőfából, mely gyönyörűen égett. Azt indítványoztam Garciának, hogy kártyázzunk. Ráállott. A második játszmánál azt mondom neki, hogy csal, nevetni kezdett. A kártyákat képébe vágtam. Ő puskája után kapott, én rá tettem lábamat s azt mondtam : azt hallom úgy tudsz bánni a késsel, mint a legügyesebb malagai bicskás, akarsz-e próbálkozni velem ? — Dancaire szét akart bennünket választani. Én kétszer-háromszor arcul ütöttem Garciát. A harag bátorságot öntött belé, kihúzta kését én is a magamét. Mindketten mondtuk Dancairenek, hogy adjon helyet és hagyjon bennünket magunkra. Látta, hogy nincs mód a kibékítésre s félrevonult. Garcia már összehúzta magát, mint a macska, mikor az egérre akar ugrani. Kalapját bal kezébe fogta, hogy azzal elhárítsa a csapást, s kését előre tartotta. Ez az andalúzi állás. Én a navarrai mód szerint állottam ki, egyenesen szembe vele, bal karomat felemelve, bal lábammal előre, a kést jobb combom mellé eresztve. Erősebbnek éreztem magamat egy óriásnál. Úgy ugrott nekem, mint a nyíl, én megfordult) Cigány közmondástam bal lábamon s csak a levegőt találta maga előtt, mig én torkon találtam s a kés oly mélyen belement, hogy kezem álla alatt állott meg. Oly erővel fordítottam meg benne, hogy eltörött. Vége volt. A kést egy karvastagságú vérsugár dobta ki a sebből. Orrára esett, mint egy darab fa. — Mit tettél? — szólt Dancaire. — Hallgass meg ! — szóltam. — Mi nem élhettünk meg együtt. Szeretem Carment s magam akarok lenni. S aztán Garcia nyomorult gazember volt, jut eszedbe, mit tett a szegény Remendadóval. Most már csak ketten vagyunk, de jó fiúk. Szólj, akarod-e, hogy barátok legyünk, életben, halálban? — Dancaire kezet nyújtott. Ötvenéves férfi volt. Pokolba a szerelemmel ! — kiáltott. Ha kérted volna tőle Carment, odaadta volna egy piaszterért. Most már csak ketten vagyunk, mit csinálunk holnap ? — Bizd rám, — válaszolom. — Most már nevetem az egész világot. Eltemettük Garciát, s kétszáz lépéssel odább megtelepedtünk. Másnap jön Carmen és az angol két öszvérhajtóval és egy szolgával. Azt mondom Dancairenak: magamra vállalom az angolt. Te ijeszsz rá a többiekre, nincs fegyverük. Az angol bátor volt. Ha Carmen meg nem löki, halál fia vagyok. Röviden, visszaszereztem Carment s az első szó, amit mondottam neki, az volt, hogy özvegy. Mikor megtudta, hogy ment végbe a dolog: »mindig lillipendi maradsz« — mondá. — Garcia megölt volna. A te navarrai állásod ostobaság; ügyesebb emberekkel elbánt már, mint te vagy. Hanem eljött az órája. A tied is eljön. — És a tied is, — válaszoltam, — ha nem leszesz igaz romni hozzám. — Isten neki! — válaszolt. — Nem egyszer láttam a kávéaljban, hogy együtt fogunk elveszni. De mit jöjjön — aminek jönnie kell. — S megcsattogtatta castagnettjeit mint rendesen, mikor valami kellemetlen gondolattól akart menekülni. Megfelejtkezik az ember, ha magáról beszél. Ezek a részletek kétségkivűl untatják önt, de nem sokára vége lesz. Az új élet amibe most fogtunk, elég soká tartott. Dancaire és én egy pár új cimborát szereztünk, megbízhatóbbakat a régieknél, s dugáruskodással foglalkoztunk, s néha, ha már meg kell vallani, az útra is kiállottunk, de csak végső szükségben, ha egyébként nem tudtunk magunkon segíteni. S aztán nem kínoztuk az utasokat, beértük azzal, hogy elvettük a pénzüket. Pár hónapig meg voltam elégedve Carmennel, folytonosan nagy hasznunkra volt vállalatainkban, tudósítva bennünket, hol tehetnénk valami jó fogást. Hol Malagában, hol Cordovában, hol Granadában tartózkodott; de egy szavamra ott hagyott mindent s fölkeresett első nagy dijat« kapta meg, vagyis a legnagyobbat, melyet növendék-zeneköltő Franciaországban kivívhat magának. Jelentékeny ösztöndíjjal mehetett az örök városba, hogy három évet tanulva töltsön a »Monte Pincio« Medici-palotájában, hol a francia akadémia növendékei oly pompásan élnek, hogy a többi nemzetek ösztöndíjas fiatal művészei úgy irigyelik őket, mint valami fejedelmeket. Három év múlva került vissza Bizet Párisba, hogy most már a maga erejéből éljen, ami eleintén még ily sokat tanult tehetségnek sem a legkönnyebb. De bízott a jövőben s vidáman élt. Huszonöt éves ifjúság és sok remény mosolygott rá. Brebant-nál a »Salon rouge« fiatal kompániájához tartozott. Mi mindent nem remélt a fiatal zenészek, képírók és költők e társasága, élve a víg életet s ócsárolva az öregeket, akiknél többet teremthetni hittek. Pezsgőzés, viták és fellegvárak közt Bizet, a szőke sörényű, bajuszú, csiptető szemüveges, kivasalt inggallérú fiatal »római« volt az ő zenészük. S hogy tudott ő nekik zongorázni. A billentyűkön egész kankánt táncoltatott a régi zeneköltőkkel ; Haydntól elkezdve Auber apóig, valamennyinek műveiből összeszőtte a legszeszélyesebb egyveleget. Mert a feje tele volt zenével, a mások és a maga gondolataival. Huszonnégy éves korában írta első dalművét: »Les pécheurs de perles« (gyöngyhalászok, mely a régi theatre lyriqueben került színre. Zeneértők már e műben is találtak elég részletet, mely saját gondolkozásra, erős technikára, érzelemre, stílre mutatott; egészben véve azonban látszott rajta a Gounod »Faust«-jának hatása. Tizenhét év (vagyis »Faust« szinrekerülése) óta Franciaország fiatal zenekrói mind a Gounod érzelmességének »kék párázatá«-ban úsznak. De a »Gyöngyhalász«-okban volt egy egyszerű csárdában vagy akár a sátor alatt. Csak egy ízben, Malagában történt, nyugtalanított egy kissé. Tudtam, hogy egy igen gazdag kereskedőre vetette ki hálóját, kivel valószínűen a gibraltári tréfát akarta volna ismételni. Dancaire hasztalan igyekezett lebeszélni , elindultam s fényes nappal bementem Malagába. Felkerestem Carment s magammal vittem. Kellemetlen összeszólalkozásunk volt együtt. — Tudod-e, hogy mióta forma szerint férjem vagy, kevésbbé szeretlek, mint a meddig szeretőm voltál ? Nem szeretem ha zaklatnak, kiváltképen pedig nem szeretem, ha valaki parancsolni akar. Azt akarom, hogy szabad legyek s azt tegyem a mi tetszik. Vigyázz, végletekre ne űzz. Ha terhemre leszesz, majd találok egy jó fiút, aki úgy tesz veled, mint te a vaksival. Dancaire kibékített bennünket, de oly dolgokat mondtunk egymásnak, amiket nem felejthettünk s nem voltunk többé azok, akik régebben. Csakhamar ezután szerencsétlenség ért bennünket. A katonák rajtunk ütöttek. Dancairet, úgy szintén két társunkat megölték, már kettőt elfogtak. Én nehéz sebet kaptam s ha nincs lovam, a katonák kezébe kerültem volna. Kimerülve a fáradságtól, egy golyóval a testemben, az erdőben húztam meg magamat egyetlen társammal, a ki megmaradt. A lóról leszállva elájultam s azt hivem, elveszek a bokrok között, mint a megsebesített nyúl. Társam egy barlangba vitt, melyet ismertünk s aztán elindult felkeresni Carment. Granadában volt s azonnal hozzám sietett. Tizenöt napig egy percre sem hagyott el, a szemét sem hányta be, oly ügyesen és figyelemmel ápolt, ahogy asszony nem ápolt soha férfit, kit legjobban szeretett- Amint lábra tudtam állani, a legnagyobb titokban Granadába vitt. A cigányok mindenütt találnak biztos menhelyet, s én hat hétnél több időt töltöttem egy házban, két lépésre a rendőrfőnöktől, ki mindenütt keresett. Kitekintve a függöny mögül, nem egyszer láttam elmenni az ablak előtt. Végre meggyógyultam, de betegágyamban meggondoltam a dolgot s elhatároztam, hogy felhagyok eddigi életemmel. Mondtam Carmennek, hogy hagyjuk itt Spanyolországot s éljünk becsületesen az uj világon. Ő kinevetett. — Nem arra termettünk, — mondá, — hogy kalarábét termeszszünk; nekünk az a rendeltetésünk, hogy a payllok rovására éljünk. Látod, Nethenben Josephbel Gibraltárból megegyeztünk már egy vállalatra. Gyapotja van, aminek a behozatala csak rád vár. Tudja, hogy életben vagy. Számít rád. Mit mondanának gibraltári barátaink, ha nem tartanád szavadat? Rá hagytam magamat venni, s újra elől kezdtem gyalázatos mesterségemet. (Vége kör.) Bizet és „Carmen“-je. (A nemzeti színház új dalműve.) (K.) Egy új név jön nemsokára forgalomba színházi közönségünk körében: a Bizet Györgyé! Szegény Bizet! Volt neki tehetsége, szelleme, tanulmánya, csak ideje nem volt arra, hogy híres zeneköltővé váljon. Három hónappal »Carmen«-jének párisi első előadása után, múlt évi június 3-án meghalt, s nem érhette meg az időt, midőn rövid idő múlva (október 23-án) »Carmen«-jét a bécsi udvari dalszínházban is megtapsolták. Onnan került le »Carmen« mi hozzánk, hogy egy álló esztendő múlva mi is meghalljuk. E korán elhúnyt, fejlődésben lévő fiatal zeneköltő megérdemli, hogy legjobb műve egy kis körutat tegyen a világ dalszínházaiban. Ő a zenészed »jeune France« elismert feje volt, s »Carmen«-je tíz év (az 1866-ban színrekerült »Mignon«) óta a francia »opera comique« legjelentékenyebb terméke. Nem egy tetőpontját elért mester műve , hanem oly tehetsége, ki bizonyára nem kevés dicsőséget szerzett volna a francia espritnek, ha tovább élhet harminchét esztendőnél. De fiatalon kellett meghalnia, mint Bellininek és Heroldnak, az »Alvajáró« és »Zampa« zeneköltőinek. 1838 októberében született s atyja, ki párisi polgár volt, gondos nevelést adott neki. Sok éven át a conservatorium legtehetségesebb növendéke volt. Tizennégy éves korában, 1852-ben, megnyerte a zongorajáték első diját; 1854-ben az »ellenpont és fuga második,« 1855-ben pedig ugyanannak első jutalmát; ugyan ez időben az orgona első diját, mi által szert tett a »musiciens serieux« tisztes nevére; egy év múlva a »római második« s a következő esztendőben »a római eredetiség is, s Mr. Scudo (a »Revue des deux mondes« velencei származású öreg zenei része,aki minden újnak ellenzője volt, a dalmű előadásának közepén boszankodva kelt föl s e szavakkal távozott: »Efféle turpisságokat nem akarok szentesíteni jelenlétemmel.« Scudé azonban csakhamar meghalt s merev konzervativségével kevesett árthatott a merész Bizet-nek. Több gondot okozott neki adóssága, mert ez a komoly zenész egyszersmind párisi könnyelműséggel élt az örömeknek. Egy nap panaszkodott Heugel műkereskedőnek. »Mennyi az adóssága?« — kérdé ez. »Húszezer frank!« »Sebaj! írjon nekem régi jeles operákból zongorakivonatokat, új szerkezetben, jegyzetekkel; írjon tizenkét füzetet s én kifizetem az adósságát.« Bizet neki feküdt e szakmány-munkának, havonkint megirt egy füzetet s a műárus jó vásárt csinált, kivált a vidéki szépek körében. Aztán Bizet a zongorából stil-leckéket is adott. Eközben megunta a nőtlen élet örömeit. Egy zsidó bankárnál, mint nagybátyánál, élt akkor egy fekete hajú és szemű, hoszszas, előkelő, barnás arcú leányka, kinek szép hozománya, meg az a baja volt, hogy arcizmai kissé rángottak. Minda mellett akadt elég kérője, de ő azt mondta: »Halevy lánya csak művészhez mehet férjhez.« És művész-imádói közül, a »Zsidónő« költőjének leánya, Bizet-t választotta. Boldog pár lett belőlük. Csak még a dicsőség hiányzott. Bizet írt egy második dalművet is: »La jolie file de Perth« (a perthi csinos lány,) de bár ebben is vannak szép részek, nem aratott vele teljes sikert, mivel az egészben hiányzik a stíl öszhangja. Oka ennek az, hogy Bizet hódolni kívánt az uralkodó divatnak, s Auber, Thomas és Gounod stíljeiből csinált keveréket. Atalában a zenei »fiatal Franciaország«-nál több a technikai tanultság, 1108