Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)
1876-11-01 / 251. szám
Szerda, 1876. november 1. 251. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt negyedévre...........................4 „ Megjelenik és flmnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A halál. Nemo ante mortem beat,us. Utad kimérve nincs , korlátlan úr a lényed; A hol te megjelensz, foglyod legott az élet; Nem lát szemünk sehol és mindenütt jelen vagy, Rabszolgakint, borul elédbe rút, dicső, nagy. Ellent neked nem áll a föld, a víz, a jég sem, Villám tüzén repülsz s a szellő lebbenésben ; Szolgád a napsugár s az óceán vad árja, A gondolat megáll s parancsodat bevárja. Olykor rohanva szállsz, a képzelet kifárad, Máskor, futár gyanánt, küldesz csupán csigákat; A trón meging, ha szólsz, a kunyhó népe reszket, S e szép, dicső világ rémülve hány keresztet. A hol te jársz, a rügy meg nem születve vész el, Hajnallá nem virad többé a szörnyű éjjel; Üszöggé torzul át a búzaföld kalásza, S a fényes ég boltját a hit hiába’ rázza ! Ha szólsz, hiába’ mind: árvák, anyák nyögése, A kínzó vergődés : talán, oh, hátha mégse ! Némán, vakon haladsz, országod áll romokból, A hol minden élet elhervad, ah, de gyógyul! Meggyógyulunk, igen ! Oh szép a föld, ez élet, A télre jön tavasz és minden újra éled, Patak cseveg megint, sugár tör át a felhőn, S a fájó szív remél, hogy üdve újra megjön. Megjön az üdv megint. Hogy száll imánk az égig ! Holott a kéjben is van, a mi fáj, mi vérzik . S ha boldogok vagyunk, ha szép napunk süt, éget . Bizony siratni kell immár a veszteséget. Tenger a földi lét, hulláma irány dobálva, Napfény között ma még s utóbb iszapba, sárba. Sorsunk : hajótörés ezerszer, újra, ismét. — Ki tudja végre is megóvni drága kincsét ? — Nálad megóva lész , hullám, vihar nem üldöz ; És bár ott nincs jogunk a földi kéjhez, üdvhöz, De szenvedés sem ér, de könnyeink se folynak, Ha ránk borult a sir, ott nincs se ma, se holnap. Szeretni kész szivek s a szertelen gyülölség, Ki rágalomból él s kit boszuvágy, dühös rég, A koldus és király, a szép s a rút halványan , Egy kis maroknyi por, örök egyformaságban. Nem él ez itt : hiszen rá fényt nem ad az ég se ; Nem tűnő álom ez: hisz nincsen ébredése, Nem földi béke ez : hisz harcra nincs utalva . . . Révpart ez: a nemlét zavartalan nyugalma! S olykor a sir fölött bokrot tenyészt a háta. ' Egy másik meg letépi s kövét reá dobálja : — Ám, annak ott alant mindakettő mit ér már! — S mégis csak az boldog, ki hallja ezt: »Elég már !« Szász (Serö. Ágnes. (Elbeszélés.) Írta Merényi László. (Folytatás.) — Azért biz én is jobban meggondolkozom: Vajjon leányomat ne oly higgadt férfi védszárnyai alá bocsássam-e, mint ez az inspector? — Majd összeboronálom én őket. — És Agnes ? — Máshoz adjuk. — És leányom ? — Nagyságos asszony lesz. — De az inspektornak, ha hálás akar lenni, mégis csak Ágnest kellene elvennie ? — Hála és házasság ? hisz nőnket nem azért veszszük el, hogy valaki iránt háládatosságunkat leróvjuk, hanem azért, mert szeretjük. Jaj, annak a házasságnak, mely csak hálából köttetik. Az indok lehet: érdekegység, anyagi vagy rokoni összeköttetés; de azért a valódi házasság mindig szeretetből és kölcsönös vonzalomból köttetik. — Való , jól beszél ispán úr. — És végtére is, a hála nagyon is gyönge kötelék házasságkötésre. Emberi természetünk gyarlóságában fekszik, hogy idővel él attól, ki velünk jót tett, mindinkább szabadulni igyekszünk; mert ha már valamivé lettünk és önállóságra tettünk szert, mindig pirongó érzettel gondolunk arra vissza, hogy az elért célt nem magunknak köszönhetjük, nem önerőnk folyománya, hanem más ember közvetítésével. Azért a valódi önérzetes férfi mindig bizonyos téves szégyenérzettel tekint segítőjére. — Igaza van, ispán úr ; nagyon is jól ismeri az emberi természet gyarlóságát. — Aztán az előlegezett dolgot mindig hasonló értékben kell visszaszolgáltatni: anyagi segélyt anyagi jutalmazással. — És a hála? — Nemes keblek sajátja. — És az inspector ? — Hálából nősülhet, de kérdés: boldog lesz-e nejével? — De szereti-e hát valóban Ágnest ? — Azt nem tudom. Bízzuk az időre a dolgok kifejlődését. De visszatérve előbbi beszélgetésünkre s nem fogva fel a dolgot oly azért szellemben és oly szerződésszerű viszonyban, magát a házasságot és annak célját tekintve: ugyan mondja meg nagyság, jó lelkiismerettel: várjon egy férfiút, midőn annyi küzdéssel befejezte pályáját, nem illet-e meg a szabad választás joga, hogy emelt fővel körülnézve, rangjához és korához illő nőt választhasson ? — Igaza van ispán úr, nagyon is igaza van! . . — Már mi férfiak igy gondolkozunk. * Szegény Ágnes. Ezért húzódott a nász annyira, ezért múlt el a tavasz, nyár és az ősz jó része a nélkül, hogy zengő selyem párnáidra választottad fejét lehajthatta volna! Szegény Ágnes! És Minka? E rózsás arcú gyermek bizalommal telve nézett a jövő felé. III. Ideje lenne már, hogy ama férfiúval, kire Ágnes sorsát merte bízni, tüzetesebben foglalkozzunk. Az uj inspektort mindenki tudományosan képzett, széles ismeretű férfiúnak s kedélyes társalgónak tartotta. Előéletéből annyit tudunk, hogy korán árvaságra jutott s mint ilyen, majd egyik majd másik rokonához került; taszigálták ide is — oda is. — Mindegyik rokon abban a véleményben volt, hogy sohasem lesz belőle semmi, természetesen azért, mivel tartani, ruházni kellett. A rokonok mindnyájan jóravaló középbirtokosok valának valahol Bihar megyében, kik közé nősülés utján már egy bárónő is került. A kis árva végtére a bárónő pártfogása mellett, egyik nagybátyja házához jutott, ki, miután Pali a helybeli tanító minden tudományát elsajátította, többi gyermekével együtt beadta valamelyik főiskolába. Palinak urfi-rokonai közt nem a legroszabb dolga volt: csak abból az ételből evett, a miből azok, csak abban a ruházatban járt, a miben a rokonok, azzal a különbséggel, hogy a ruhát elébb az urfiak húzták magukra s csak akkor került a kis Palira, midőn már térdei és könyökei kissé elmálottak, a tálba pedig csak akkor volt szabad nyúlnia, ha megengedték. No de azért a kis Pali mindig tisztességes ruhában járt, sőt a viseltes ruha még jobban állott rajta mint rokonain s azonkívül sohasem maradt éhes, mindig maradt annyi, a mennyivel jól lakhatott. Ebéd után a kis Palit, játszás közben, csupa rokoni indulatból jól eldögönyözték, hátára ültek és lovagoltak rajta, de ez sem tett semmit, mert a testgyakorlat helyét pótolta, izmai megerősödtek és az ozsonna — mely mindig kijárt egyformán — annál jobban esett. A kis Palinak igaz, hogy egy kicsit korábban kellett fölkelni és későbben lefeküdnie mint urfi-rokonainak amaz egyszerű okból, mivel a cipő- és ruhatisztítás nagyfontosságú mestersége, csupa rokoni szeretetből ránehezedett. S mikor mindezzel készen volt, csak akkor nézhetett unokatestvérei könyveibe, és helyettük, ha tetszett, megtanulhatta azok leckéit is. Meg is tanulta. S azért történt, hogy midőn az iskolai év végefelé járt és az urfiaknak bizonyítványaikat haza kelletett vinniük, a rokonok bizonyítványai közt a vérségi összeköttetés nem nagyon atyafiságos volt, sőt a tudomány egyes ágazataiban az osztályzati különbség igen is elütött. Mert mig a kis Pali bizonyítványa hemzsegett a kitűnőtől, addig az unoka, testvérek bizonyítványai épen azokat nélkülözték s valami »elégséges« »alig elégséges« által pótoltattak. Később, mikor belebb hatoltak a tudományba, a rokonok közti viszony kissé megváltozott: a latin, és görög gyakorlatok, a plus és minus, sinus és cosinus, tangens és cotangens a vérségi köteléket algebrade és phisice közelebb hozta. Lassankint aztán Paliból Pál lett, tógát öltött és magastetejű kalapot hordhatott, s még a tanár urak is megönözték. igy a kis diákból a dolgok rendes menete és fejlődése szerint nagy diák lett, álla megpelyhesedett, a ki bajuszát pödörgetve már ama tant hallgatta: »Ego cogito, ergo sum.« — Mi végtére is a logikust a syllogizmusok hosszú során ama meggyőződésre vezette , hogy ő is ember, és olyan mint unokatestvérei, vagy tán még azoknál is különb ?! És a gondolkozás törvényei elsajátításával Pál gondolkozni kezdett, hogy miért kellett neki annyit szenvednie, nélkülöznie és annyi testvéries megbántást, hátbacsapást, oldalba lökést nemes atyafiaitól eltűrni és tulajdonkép mi jogosította fel őket arra, hogy még a hátán is lovagoltak ? A gyermekkorban az emlékezőtehetség legerősebb s igy történik, hogy az abban a korban kapott sérelmeket és bántalmakat nem felejthetjük el soha. Az ifjú már a jövő képeivel is foglalkozik: érzelmei nemeskednek, látköre tisztul, s bepillantani törekszik oda, mit szellemvilágnak neveznek. Az ifjú már a szép, jó és igaz eszméjéért lelkesül; a szellemvilág alakjai képzetében már felrajongnak, életre kelnek s a tudományra hivatottnak szebbnél-szebb gondolatokat és érzelmeket sugalnak. Pál beszélt már ily szellemekkel s az öngondolkozásra jutott fiatal embert ekkor egy vágy ragadta meg: megmutatni annak a sok jó atyafinak, hogy belőle mégis ember lesz; felküzdi magát oly magasra, a mily magasra csak lehet. E vágygyal szivében ismerkedett meg aztán Ágnessel, ki tehetségét felismerve, a szépre, nemesre és jóra törekvő ifjat védelme alá vette, pénzzel segélyezte, először titokban, később mint tudjuk, anyja beleegyeztével. És hiz ez már a sors munkája volt. Igaz, hogy a pártfogolásba már egy kis kellemes epizód is szövődött ; az anyagi segély mellett a szív is beleszólt. • (Folyt. köv.) A táncosnő, Freiberg Günther beszélye. (Folytatás.) — Hogy értelmezzem szavait, szép tündér ? — Ön a köznapi emberek és szokásos benyomások színvonalán felül áll. Nem éri baj soha az igazi művészt, a munka megóvja az úgynevezett veszélyektől. Minden hatást — ne mondjon ellen, magam is művésznő vagyok ! — akár színektől, hangoktól, gondolatoktól vagy személyektől ered, csak tárgyat használ föl. Hasznára válik minden tapasztalás, lángér-