Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)

1876-11-01 / 251. szám

Szerda, 1876. november 1. 251. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt negyedévre...........................4 „ Megjelenik és flmnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. A halál. Nemo ante mortem beat,us. Utad kimérve nincs , korlátlan úr a lényed; A hol te megjelensz, foglyod legott az élet; Nem lát szemünk sehol és mindenütt jelen vagy, Rabszolgakint, borul elédbe rút, dicső, nagy. Ellent neked nem áll a föld, a víz, a jég sem, Villám tüzén repülsz s a szellő lebbenésben ; Szolgád a napsugár s az óceán vad árja, A gondolat megáll s parancsodat bevárja. Olykor rohanva szállsz, a képzelet kifárad, Máskor, futár gyanánt, küldesz csupán csigákat; A trón meging, ha szólsz, a kunyhó népe reszket, S e szép, dicső világ rémülve hány keresztet. A hol te jársz, a rügy meg nem születve vész el, Hajnallá nem virad többé a szörnyű éjjel; Üszöggé torzul át a búzaföld kalásza, S a fényes ég boltját a hit hiába’ rázza ! Ha szólsz, hiába’ mind: árvák, anyák nyögése, A kínzó vergődés : talán, oh, hátha még­se ! Némán, vakon haladsz, országod áll romokból, A hol minden élet elhervad, ah, de­­ gyógyul! Meggyógyulunk, igen ! Oh szép a föld, ez élet, A télre jön tavasz és minden újra éled, Patak cseveg megint, sugár tör át a felhőn, S a fájó szív remél, hogy üdve újra megjön. Megjön az üdv megint. Hogy száll imánk­ az égig ! Holott a kéjben is van, a mi fáj, mi vérzik . S ha boldogok vagyunk, ha szép napunk süt, éget . Bizony siratni kell immár a veszteséget. Tenger a földi lét, hulláma irány dobálva, Napfény között ma még s utóbb iszapba, sárba. Sorsunk : hajótörés ezerszer, újra, ismét. — Ki tudja végre is megóvni drága kincsét ? — Nálad megóva lész , hullám, vihar nem üldöz ; És bár ott nincs jogunk a földi kéjhez, üdvhöz, De szenvedés sem ér, de könnyeink se folynak, Ha ránk borult a sir, ott nincs se ma, se holnap. Szeretni kész szivek s a szertelen gyülölség, Ki rágalomból él s kit boszuvágy, düh­ös rég, A koldus és király, a szép s a rút halványan , Egy kis maroknyi por, örök egyformaságban. Nem él ez itt : hiszen rá fényt nem ad az ég se ; Nem tűnő álom ez: hisz nincsen ébredése, Nem földi béke ez : hisz harcra nincs utalva . . . Révpart ez: a nem­lét zavartalan nyugalma! S olykor a sir fölött bokrot tenyészt a háta. ' Egy másik meg letépi s kövét reá dobálja : — Ám, annak ott alant mindakettő mit ér már! — S mégis csak az boldog, ki hallja ezt: »Elég már !« Szász (Serö. Ágnes. (Elbeszélés.) Írta Merényi László. (Folytatás.) — Azért biz én is jobban meggondolkozom: Vajjon leányomat ne oly higgadt férfi véd­szárnyai alá bocsássam-e, mint ez az inspector? — Majd összeboronálom én őket. — És Agnes ? — Máshoz adjuk. — És leányom ? — Nagyságos asszony lesz. — De az inspektornak, ha hálás akar lenni, mégis csak Ágnest kellene elvennie ? — Hála és házasság ? hisz nőnket nem azért veszszük el, hogy valaki iránt háládatosságunkat leróv­­juk, hanem azért, mert szeretjük. Ja­j, annak a házas­ságnak, mely csak hálából köttetik. Az indok lehet: érdekegység, anyagi vagy rokoni összeköttetés; de azért a valódi házasság mindig szeretetből és kölcsö­nös vonzalomból köttetik. — Való , jól beszél ispán úr. — És végtére is, a hála nagyon is gyönge köte­lék házasságkötésre. Emberi természetünk gyarló­ságában fekszik, hogy idővel él attól, ki velünk jót tett, mindinkább szabadulni igyekszünk; mert ha már valamivé lettünk és önállóságra tettünk szert, mindig pirongó érzettel gondolunk arra vissza, hogy az elért célt nem magunknak köszönhetjük, nem ön­erőnk folyománya, hanem más ember közvetítésével. Azért a valódi önérzetes férfi mindig bizonyos téves szégyenérzettel tekint segítőjére. — Igaza van, ispán úr ; nagyon is jól ismeri az emberi természet gyarlóságát. — Aztán az előlegezett dolgot mindig hasonló értékben kell visszaszolgáltatni: anyagi segélyt anyagi jutalmazással. — És a hála? — Nemes keblek sajátja. — És az inspector ? — Hálából nősülhet, de kérdés: boldog lesz-e nejével? — De szereti-e hát valóban Ágnest ? — Azt nem tudom. Bízzuk az időre a dolgok kifejlődését. De visszatérve előbbi beszélgetésünkre s nem fogva fel a dolgot oly azért szellemben és oly szerződésszerű viszonyban, magát a házasságot és an­nak célját tekintve: ugyan mondja meg nagyság, jó lelkiismerettel: várjon egy férfiút, midőn annyi küz­déssel befejezte pályáját, nem illet-e meg a szabad választás joga, hogy emelt fővel körülnézve, rangjá­hoz és korához illő nőt választhasson ? — Igaza van ispán úr, nagyon is igaza van! . . — Már mi férfiak igy gondolkozunk. * Szegény Ágnes. Ezért húzódott a nász annyira, ezért múlt el a tavasz, nyár és az ősz jó része a nélkül, hogy zengő selyem párnáidra választottad fejét lehajthatta volna! Szegény Ágnes! És Minka? E rózsás arcú gyermek bizalommal telve nézett a jövő felé. III. Ideje lenne már, hogy ama férfiúval, kire Ágnes sorsát merte bízni, tüzetesebben foglalkozzunk. Az uj inspektort mindenki tudományosan képzett, széles ismeretű férfiúnak s kedélyes társalgónak tar­totta. Előéletéből annyit tudunk, hogy korán árva­ságra jutott s mint ilyen, majd egyik majd másik ro­konához került; taszigálták ide is — oda is. — Mindegyik rokon abban a véleményben volt, hogy sohasem lesz belőle semmi, természetesen azért, mi­vel tartani, ruházni kellett. A rokonok mindnyájan jóravaló középbirtokosok valának valahol Bihar me­­gyében, kik közé nősülés utján már egy bárónő is került. A kis árva végtére a bárónő pártfogása mellett, egyik nagybátyja házához jutott, ki, miután Pali a helybeli tanító minden tudományát elsajátította, többi gyermekével együtt beadta valamelyik főiskolába. Palinak urfi-rokonai közt nem a legroszabb dolga volt: csak abból az ételből evett, a miből azok, csak abban a ruházatban járt, a miben a rokonok, azzal a különbséggel, hogy a ruhát elébb az urfiak húzták magukra s csak akkor került a kis Palira, midőn már térdei és könyökei kissé elmálottak, a tálba pe­dig csak akkor volt szabad nyúlnia, ha megengedték. No de azért a kis Pali mindig tisztességes ruhában járt, sőt a viseltes ruha még jobban állott rajta mint rokonain s azonkívül sohasem maradt éhes, mindig ma­radt annyi, a mennyivel jól lakhatott. Ebéd után a kis Palit, játszás közben, csupa rokoni indulatból jól el­­dögönyözték, hátára ültek és lovagoltak rajta, de ez sem tett semmit, mert a testgyakorlat helyét pótolta, izmai megerősödtek és az ozsonna — mely mindig kijárt egyformán — annál jobban esett. A kis Pali­nak igaz, hogy egy kicsit korábban kellett fölkelni és későbben lefeküdnie mint urfi-rokonainak amaz egy­szerű okból, mivel a cipő- és ruhatisztítás nagyfon­tosságú mestersége, csupa rokoni szeretetből ránehe­zedett. S mikor mindezzel készen volt, csak akkor nézhetett unokatestvérei könyveibe, és helyettük, ha tetszett, megtanulhatta azok leckéit is. Meg is tanulta. S azért történt, hogy midőn az iskolai év végefelé járt és az urfiaknak bizonyítványai­kat haza kelletett vinniük, a rokonok bizonyítványai közt a vérségi összeköttetés nem nagyon atyafi­ságos volt, sőt a tudomány egyes ágazataiban az osztály­zati különbség igen is elütött. Mert mig a kis Pali bizonyítványa hemzsegett a kitűnőtől, addig az unoka­, testvérek bizonyítványai épen azokat nélkülözték s valami »elégséges« »alig elégséges« által pótoltattak. Később, mikor belebb hatoltak a tudományba, a ro­konok közti viszony kissé megváltozott: a latin, és görög gyakorlatok, a plus és minus, sinus és cosinus, tangens és cotangens a vérségi köteléket algebrad­e és phisice közelebb hozta. Lassankint aztán Paliból Pál lett, tógát öltött és magastetejű kalapot hord­hatott, s még a tanár urak is megönözték. igy a kis diákból a dolgok rendes menete és fejlődése sze­rint nagy diák lett, álla megpelyhesedett, a ki baju­szát pödörgetve már ama tant hallgatta: »Ego cogito, ergo sum.« — Mi végtére is a logikust a syllogizmusok hosszú során ama meggyőződésre ve­zette , hogy ő is ember, és olyan mint unokatestvérei, vagy tán még azoknál is különb ?! És a gondolkozás törvényei elsajátításával Pál gondolkozni kezdett, hogy miért kellett neki annyit szenvednie, nélkülöznie és annyi testvéries megbán­­tást, hátbacsapást, oldalba lökést nemes atyafiaitól eltűrni és tulajdonkép mi jogosította fel őket arra, hogy még a hátán is lovagoltak ? A gyermekkorban az emlékezőtehetség legerő­sebb s igy történik, hogy az abban a korban kapott sérelmeket és bántalmakat nem felejthetjük el soha. Az ifjú már a jövő képeivel is foglalkozik: ér­zelmei nemeskednek, látköre tisztul, s bepillantani törekszik oda, mit szellemvilágnak neveznek. Az ifjú már a szép, jó és igaz eszméjéért lelkesül; a szellem­világ alakjai képzetében már felrajongnak, életre kelnek s a tudományra hivatottnak szebbnél-szebb gondolatokat és érzelmeket sugalnak. Pál beszélt már ily szellemekkel s az öngondolkozásra jutott fia­tal embert ekkor egy vágy ragadta meg: megmutatni annak a sok jó atyafinak, hogy belőle mégis ember lesz; felküzdi magát oly magasra, a mily magasra csak lehet. E vágygyal szivében ismerkedett meg aztán Ágnessel, ki tehetségét felismerve, a szépre, nemesre és jóra törekvő ifjat védelme alá vette, pénzzel segé­lyezte, először titokban, később mint tudjuk, anyja beleegyeztével. És hiz ez már a sors munkája volt. Igaz, hogy a pártfogolásba már egy kis kellemes epizód is szövő­dött ; az anyagi segély mellett a szív is beleszólt. • (Folyt. köv.) A táncosnő, Freiberg Günther beszélye. (Folytatás.) — Hogy értelmezzem szavait, szép tündér ? — Ön a köznapi emberek és szokásos benyo­mások színvonalán felül áll. Nem éri baj soha az igazi művészt, a munka megóvja az úgynevezett veszélyek­től. Minden hatást — ne mondjon ellen, magam is művésznő vagyok ! — akár színektől, hangoktól, gon­dolatoktól vagy személyektől ered, csak tárgyat hasz­nál föl. Hasznára válik minden tapasztalás, lángér-

Next