Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)

1876-11-15 / 262. szám

Nyílt, becsületes lelkét egészen egy gondolat látszott elfoglalni .... Engem meglepett már az is, hogy nem leltem benne földesuraink szokásos szen­vedélyeiből egyet sem. Lakmározás, bor, a kurski tartomány csalogá­nyai, kik mellékesen megjegyezve, egytől-egyig asz­­kárságban senyvednek, orosz irodalom, zsinóros kabát, kártya, tekeasztal, tánc, főváros utáni vágy, papír­­vagy cukorrépa-gyárak, kicifrázott kerti kéjlakok, tea, idomított lovak, egyenruhás kocsisok.................. mindezekből semmi . . . semmi benne .... Ugyan, az isten szent szerelméért, miféle földes úr ez, gondolom magamban. És mindezek mellett sem játszotta a búskomort, a sorsával elégedetlent, sőt ellenkezőleg bizonyos jólét sugárzott ki egész lényéből és közlékeny volt úgyszólván mindenkivel. De lehetlen volt észre nem venni, hogy ez az ember meleg barátsággal nem képes ragaszkodni senkihez, és nem mintha nem érezné ennek szükségét, hanem mert kora gyermek­ségétől belélete foglalta el egészen. És mennél mélyeb­ben vizsgáltam Radilowot, mind erősebb lett hitem, hogy ez az ember sem ma nem boldog, sem ilyen nem volt soha. — Nem volt szép sem, de rejlett valami kimondhatlanul vonzó tekintetében, mosolyában, egész lényében. Ez azonban el volt rejtve benne, a szó leg­szorosabb értelmében. Mintegy önkénytelen vágyat érzett az ember, ismerni őt közelebbről s megszeretni teljes hévvel. Nos, néha-néha, természetesen ki-ki­­bukkant belőle a pusztai földes­úr is, de mindemellett sem volt kevésbbé pompás ember! Épen a legújabban kinevezett kerületi kor­mányzóról kezdettünk szólani, a­mint az ajtó mögül Olga hangja jelenté, hogy »a tea már az asztalon.« Átmentünk a vendégszobába. Bedor most is az ajtó és ablak közti zugban húzta meg magát. Épen mint előbb, Radilow anyja kötögetett. A nyitott abla­kokon őszi üde lég és almaillat ömlött befelé. Olgát tea-öntögetés foglalta el. Figyelmesebben kezdtem őt szemügyre venni, mint az ebédnél. Keveset beszélt , mint a falusi kisasszonyok rendszerint; de legalább nem tapasztaltam nála azt a vágyat, mintha valami szépet akarna mondani minden áron; nem sóhajtozott, kimondhatlan érzelmektől áradozva, nem forgatta szemét ide-oda s nem mosolygott sokat mondani akarólag s mégis határozatlanul. Nyugodtan, úgy­szólván érzéktelenül pillantott maga elé, épen mint a­ki nagy boldogság vagy erős felindulás után pihenőt tart. Járása, mozdulatai határozottak valának. Szóval nekem ez a leány egészen tetszett. Radilowval ismét beszédbe elegyedtünk. Nem tudom, miként jöttünk amaz ismert megjegyzésre, hogy kis dolgok gyakran jelentékenyebb benyomás okozói, mint a legfontosabbak. — Igen — véve fel a szót Radilow — én ezt magamon tapasztaltam. Ön tudja, hogy nős voltam. Nem sokáig .... három évig csupán. Feleségemet gyermekágy vitte el. Azt hittem, nem élem túl, any­­nyira hatott rám. Úgy­szólván megsemmisüléshez voltam közel, de sírni . . . sírni nem tudtam, csak támolyogtam, mint egy mámoros, ide-oda. A­mint illik, felöltöztették, asztalra tették feleségemet — ép ebben a szobában. Jött a pap énekesekkel; énekeltek, imádkoztak s füstöltek tömjénnel. Én — a­mint szokás — térdelve érintettem homlokommal a földet — de semmi, semmi köny ! Szivem, mintha megkövült volna, fejem épen úgy, s mintha ólom nehezült volna egész testemre. Azután — nem tudom, elhiszi-e — éjjel még aludtam is. Másnap reggel beléptem a szobába, hol feleségem feküdt. Nyár volt. A nap meg­világította őt tetőtől talpig fényesen ... és egyszerre csak észre veszem (Radilow e pillanatban megbor­zadt önkénytelenül)... hogy egyik szeme félig nyitva s rajta egy légy mozog .... én hanyatt estem, mint egy kéve s midőn magamhoz tértem, sírtam, zokogtam szünet nélkül s vigasztalhatlanul. Radilow elhallgatott. Rátekintettem s azután Olgára .... Soha sem feledem, mily kifejezése volt e pillanatban arcának. Az öreg asszony ölébe tette a harisnyát, egy zsebkendőt vont elő s felszárította lopva könyeit. Fedor felugrott rögtönösen, megragadta hegedűjét s egy dalra gyújtott egész váratlanul. Életre akart kelteni minket, de kellemetlen hatást tőn első hangja is már s Radilow szavára elhallgatott rögtön. — Egyébként — véve fel újra a szót Radilow — a mi elmúlt, elmúlt, a múlt nem tér vissza többé és elvégre is voltak­ kint, minden javunkra lehet a világon. — Igen igen, én is azt tartom. Azután meg el is viselhető minden szerencsétlenség és nincs is oly kétségbeejtő állapot, melyből kiutat ne találna az ember. — Gondolja ön ? — jegyzi meg Radilov — Lehet! . . . . Meglehet, önnek igaza van. Emlékezem, hogy Törökországban félholtan feküdtem a kórház­ban. Ideglázam volt. Nos, kényelemről ott természe­tesen szó sem lehetett, de hát köszönjük istennek azt is, a­mi volt. Történik azonban, hogy újabb beteg-­ szállítmány érkezik. De hová tegyék! ?.............Az , orvos lót-fut ide-oda .... Nincs hely sehol. Egyszerre csak megáll ágyam előtt s rákiált a felügyelőre: »Él-e még ?« Felelet: »Ma reggel még élt.« Az orvos rám hajolt s hallotta, hogy még lélek­­zem. Ez a jó ember türelmetlenné lett s igy tört ki: »Átkozottól izetlen ember! Ennek az embernek meg kell halni, meg fog halni minden bizonynyal és még mindig fütyöl, hörög, fektessétek a földre, csak he­lyünket foglalja hasztalan!« — Nos, — igy gondolkodom magamban, — meglehetős­ebül állunk, Mihailo Mihailits .... és mégis helytállottam, s mint ön láthatja, élek ma is. Önnek tehát igaza van. — Nekem mindenképen igazam van. Ön meg­­szabadult volna szörny­helyzetéből halála esetén is. — Természetesen, természetesen! — tette hoz­zá, hévvel ütve az asztalra kezével. — Csak határo­zott akarat kell! Ugyan mije is van az embernek egy félszeg helyzetből? Mire a vonakodás, mire a huza­vona? Olga fölkelt rögtönösen s a kertbe ment. — Nos, Fedor, egy táncdalt! Fedor felszökött helyéből s egy ismeretes nép­dal dudolása közben, sajátságos tagmozdulatokkal végig lejtett a szobán. A lépcső előtt telega­ nyikorgás hallatszott. Ra­­dilownak vendége érkezett. Én vadászommal lesze­m fentem s másnap kora reggel haza vergődtünk. Egy hét múlva benéztem Radilowhoz ismét, de sem őt, sem Olgát nem leltem hon. Két hét múlva rögtöni eltűnéséről­­értesítettek. Odahagyta anyját s megszökött felesége testvérével. Az egész kerület izgatottságban volt, s kizárólag ez esemény képezte a szó tárgyát széltében.*) Csak most értettem Olga arckifejezését Radilow elbeszélése fo­lyamán. Nem csupán részvétből sóhajtott ő akkor, hanem féltékenységtől lángolt egészen. A vidékről végleges eltávoztomkor még egyszer meglátogattam Radilow öreg anyját. A vendégszo­bában leltem őt. Épen Fedorral kártyázgatott. — Hallott-e valamit fiáról ? — kérdem őt be­széd közben. Az öreg könyekben tört ki s én nem kérdezős­ködtem többé Radilov felől. —­­ — *) Orosz törvény szerint tilos az elhalt házastárs test­vérével való egybekelés. Akadémiai levelek. Nov. 13. (Tudomány és politika. — Az iszlám történetéből. — Ma­gyar nyelvtani lecke. — Jövőre. (Bg g.) Akadémiánk nem igen képes elzár­kózni a világtól, annyi magas külföldi intézet példá­jára, melyekben »forduljon bár sarkából a világ,« de­­ a cserebogárláb izületrendszerének élettani alapon nyomozó vizsgálatától el nem állanak. Tudjuk, hogy a 48 diki szép március fiatalsága is megtalálta az utat a tudomány csarnokába; az ajtók nem voltak bezárva s berontott. A jó öreg Fáy András bölcs ember volt s a tüntetők az akadémia üdvözleté­vel távoztak a felszabadított sajtó s a kisarjad­­tott remények egész lombos fája iránt. Mintha va­lami efféle történt volna ma is: a fiatalság szellemi inváziója. Igaz, hogy a lépésgyűjtés a nyomorult tö­rökök részére rendkívül csöndesen foly, de a taps győzedelmükre annál harsogóbb s a muhammedán ne­vekre keresztelt csecsemők száma napról napra nö­vekszik. Erszényünket zárva tartjuk , de már jófor­mán a sirt is ki szeretnék nyitni s előráncigálni Gül Babát és Abdi basát, hogy döntsék el a historico­­antiquario-vaciutico-diszkard európai fontosságú kér­dését. Szóval az egyetemi jelszó: éljenek a törökök! egyetemes jelszóvá lett. Kétségtelen, hogy ez a köz­hangulat hódította meg az akadémiát is, melynek mai­­ ülésén az egyik felolvasás egy muhammedán nép ér­demeiről szólt a mivelődés tekintetében s az iszlám­nak a civilizációval való összeférhetőségét fejtegette, míg a másikat épen egy Török tartotta. És még hozzá meg kell vallanunk, hogy ha a politika mindig annyi és oly alapos tudományt hoz magával, semmi kifogá­sunk bekopogtatása ellen. Pulszky Ferenc elnökölt s a titkári széket a még mindig gyöngélkedő Gyulai helyett Szász Ká­roly foglalta el. Az első felolvasás Goldziher Ignác székfoglalója volt: »A spanyol arabok helye az isz­lám fejlődése történetében, összehasonlítva a keleti arabokéval.« Goldziher akadémiánknak legfiatalabb tagja s egyetemünknek legfiatalabb magántanára. Értekezéseiben épen annyi fiatal lelkesedés nyilat­kozik tudománya iránt, mint ifjú élénkség a kidol­gozásban és előadásban. Az arabokat úgy szereti, hogy amennyire teheti, még külső megjelenésében is mutatni akarja; nem jár ugyan paripán (még eddig vesszőparipán sem) de simára erőszakolt haja fölé mindenesetre csak turbán illenék. Tapasztalatainak, adatainak, tudományának nagy részét kelet könyv­táraiban, Egyiptom iskoláiban, a beduinok sátraiban gyűjtötte. A keleti arabság kulturális érdemeivel foglalkozott székfoglalója. Kiemelte, mily nagy a be­folyás, melylyel a spanyolországi arabok az európai tudomány, irodalom és társadalmi intézmények kifej­lődésére bírtak. Míg a mi európai szókincsünk tucat­számra hemzseg arab szavaktól, melyeket a közigaz­gatás, orvosi és természeti tudományok, kereskede­lem, ruházat stb. dolgában egyre használunk, addig az arabok vajmi keveset kölcsönöztek — egész a leg­újabb időkig — Európától. Ámde midőn azt a helyet akarjuk meghatározni, melyet a spanyolországi ara­bok az iszlám fejlődésében elfoglalnak, nem lehet mérvadó az a hatás, melyet az európai mivelődésre gyakoroltak. A nyugati arabok azaz magribi-k és a keletiek azaz mashriki-k miveltségi fokának megíté­lésénél Goldziher érdekes kutatás alá vette azokat az alapokat, melyekre mindkettejük társadalmi és val­lási rendje épült. Ezek folytában érdekesen cáfolta azt a nézetet, mely az iszlámot fejlődésre, haladásra képtelennek tartja. Bizony ott is fejlődésben, válto­zásban van minden, még a divat is ! A tudósok ma széltében járnak vörös papucsban , régenten pedig ugyan rész néven vették, ha egyet valahol ilyenben találtak. A fejlődés épen nincs kizárva a hitbeli viszo­nyokból sem. A muhammedán vallásos élet kútforrá­­sai közt a koránon és hagyományon kívül még főleg kettő nevezetes: az imámok egyhangú megegyezése és az analógia. Ez utóbbi oly értelemben veendő, hogy ott, a­hol vagy az előbbi, az iszlám legelső ide­jére vonatkozó források elegendő világosan vagy épen nem szólanak, az Ítélőtnek egyéni nézete és a körül­mények határoznak. Ámde az utóbbi kútfő nincs áta­­lánosan elterjedve, így épen a nyugati iszlám mind­azt, a­miről a korán és hagyomány nem tud, kárhoz­tatja. A nyugati arabok a legkevésbbé türelmes és szabadelvű, u. n. málikita kánonjogi iskolához tartoz­nak, míg a keletiek épen ellentéteik: hanafiták. Hogy amazok mily kevéssé engednek a hagyományból, an­nak világos bizonysága a hosszú küzdelem, mely köz­tük a dohányzás ellen folyt, mivel semmi módon nem lehetett bebizonyítani, hogy a próféta csibtakozott volna. Nem érdektelenek az okok, melyek a nyugati iszlámot Málik tanainak elfogadására bírták. A leg­főbb az volt köztük, hogy a nyugati iszlám alakulása és a közös törzsből való elválása előbb történt, mielőtt a középázsiai hódítások és a persákkal s keresztyé­nekkel való nemzetközi érintkezések a keleti iszlámot a szabadelvű irány kifejtésére kényszerítették. Voltak ezen kívül politikai indokok is. Az abasszida khali­­fátus, mely keleten alakult, a spanyol uralkodóknak és Málik imámnak közös ellenfele volt. Mindez a málikita iskola érvényre jutását mozdította elő. Az értekezésnek összefoglaló befejezése kimu­tatta, hogy a nyugati arabok a tudomány tekintetében soha kezdeményezők nem voltak, hanem csak a kele­tiek után indultak. A filozófiai mozgalom, mely az európai középkorra oly élénk és emlékezetes hatást gyakorolt, a keleti iszlámból indult ki, hol a fejlődés szervezetének egyik eleven alkatrészét képezi, míg nyugaton az ulemák tiltakozása és a köznép zúgoló­dása között kezdődött, üldözések között folyt és egyes tudósokra szorítkozott. Keleten még a mysti­­cizmus is a valláson belül szabadabb irányt terem­tett meg, melynek irodalmát ma is bámuljuk; nyuga­ton pedig csak a vakbuzgóságnak, babonának, fana­tizmusnak volt istápja. Mindezek szerint az arabság két ágát versenyre bocsátván a vallásos gondolkodás, a szellemi élet fejlődésének s a muhammedán élet haladásának történetében, az arabság keleti ágának kell odanyújtanunk a győző pálmáját. A fiatal tudóst, ki­k a fiatalság legfőbb díszét, 1230

Next