Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)

1876-12-01 / 276. szám

Péntek, 1876. december 1. 276. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó-hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, tiarátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. u­j-Tátrafü­redhez. (1876. aug.*) Néha a természet, meghódol az embererőnek. Csakhogy a harc ritkán nyújt diadalra reményt . Nálad e két hatalom szent frigyben ölelkezik össze A fennkelt tudomány égi varázsa alatt. E frigyből kelnek ki az uj kor büszke csodái, Hajdan a tündérek művei voltak azok. E frigyben ragyogón fogsz csakhamar állni előttünk, Boldog képzelmek játszi világa gyanánt. Már is az emberiség nemtője mosolygva tekint rád, S már bölcsődre jövőd fénye sugárzik alá. Majd, ha a munka vagy a sors köznapi harca kifáraszt: Ünnepet ülni megint enyhe öledbe jövünk. Horváth Boldizsár: A szilvásházi phalanx. (Egy gazdag embernek és az ő ellenségeinek története.) Irta Kazár Emil. I. Pattan György, ki katonaviselt férfiú, s kit szárazon és vizen történt hadakozásai miatt ismerősei csak Fringia kapitánynak hívnak (és ez oly átalános neve, hogy sokaknak nincs is tudomása Pattan György felől, noha Fringia kapitánynyal nem egyszer ko­­cintottak poharat, és nagyrabecsülik.) egyik délután rendkívül elkeseredett arccal ült a szilvásházi kaszi­nóban s boros poharát oly elmélázással nézte, mintha annak tartalma kétségbeejtené s teljességgel nem tudja, hogy azzal mit tevő legyen. Végre azonban ivott egy kortyot s baljóslatú hangon azt mondta: — Tartok tőle, hogy úgy lesz. Tartok tőle hogy minden úgy lesz. Nem voltak senkihez sem intézve e szavak, de a szomszéd asztalok körül levők igen tisztán meg­hallhatták, mert Fringia kapitánynak harsány hangja volt. Mégis csak a városbeli cukrász volt az egyetlen, ki székén hátrafordulva, oda szólt a kapitányhoz: »Mitől tart? és mikor hozzuk rendbe a rozsális árát?« — Vigyen el engem az ördög, — szólt a kapi­tány ugyanazt a baljóslatú hangot megtoldva a cuk­rászra vetett oldalpillantással. — Vigyen el az ördög, — ha be nem következik minél előbb, hogy Szilvás­házán furcsa emberek fognak uralkodni! Akár azért, mert valami rögtön fölismert nagy igazság rejlett e szavakban; akár pedig azért, mert a szilvásházi kaszinóban már több nap óta a városi magisztrátus újraszervezéséről folyt a beszéd s a kapitány felszólalását ahhoz tartozónak gondolták, de egyszerre többen vetettek rá kérdő tekintetet, főképen pedig a cukrász. Fringia kapitány rendkí­vüli harcias mozdulatot tett, tudniillik oda csapott jobbjával bal csípőjéhez, hol a kard szokott lenni. A kapitány azonban jelenleg polgári viseletű férfiú lévén, a kard markolatának megszorítása és az egész fegyver megzörgetése csak képletes volt, de maga a mozdulat oly elszánt, mely határozottan jelentette, hogy ám csak jöjjön hát az ördög s csak vigye el őt ha merészli, de ő kész szembeszállni vele, a mint hogy kész szembeszállni azokkal a furcsa emberekkel is, kiknek bekövetkezhető uralkodásáról baljóslatú hangon emlékezett meg. — Furcsa emberek hágnak a nyakunkra uraim! — mondá újólag Fringia kapitány és ekkor az urak, kifújva szájukból a pipafüstöt s aztán a csutorával bögdösve e kékes felhőzetet, mind Fringia kapitányra néztek, ki harcias mozdulatát néhány pillanatig állandó magatartássá tette s úgy állt az asztalnál, mintha valamely csataképfestőnek a leghő­­siebb alak mintaképéül szolgálna. Bodrog Dani, a tűzoltók parancsnoka azonban fitymálva nézte végig s kezével néhányszor oly gyors mozdulatot tett feléje, mintha legyőzni akarná. Csak­hogy a tűzoltó parancsnok jól ismert ellenséges in­dulata a derék kapitány iránt, semmi jót nem enge­dett következtetni e mozdulat értelmére nézve. Ő maga nagy kedvetlenséggel így nyilatkozott: — Velem akar kötekedni, bizonyosan tudom ! Hallott valamit, hogy én is szóba jöttem .. . nem is tudom, minek akarnak engem választani. Ugyan uraim, hagyjanak is nekem békét. No kapitány, hát mi baja velem ? — Semmi, épen semmi! — szólt nyugalommal a kapitány, melynek férfias méltósága meglepte mind­azokat, kik tudták, hogy e két úr mily elkeseredett harcot folytat egymás ellen a miatt, ha várjon a csa­ták tüzében lehet-e hazafias érdemeket szerezni, vagy pedig oly tüzekben is, melyekre a város harangjait félreverik. — Ideje is, kapitány, — szólt durcásan Bodrog Dani, kinek úgy látszott, épen nem volt kedvére, hogy a kapitány nem akar vele törődni. — Ideje is, hogy békét hagyjon nekem. De Fringia kapitány csak a poharat nézte, mintha abban valami várva-várt tünemény bekövet­kezését lesné s akkor is abba öblögette tekintetét, mikor kevés vártatva igy szólt: — Nincs messze az idő, hogy mindnyájunknak meg kell hódolni a legrútabb, leggyűlöletesebb és legerőszakosa­bb hatalom előtt. Urak! a pénz hatal­mát, a gazdagok uralkodását értem. Az egyszerű polgári erényekre ráteszi megaranyozott sarkát a pénz, a nyomorult pénz. Az ellenség kapunk előtt. Vigyázzanak uraim. Nagyon szépen s jóslatokat kinyilatkoztató fér­­­­fiúhoz illő komolysággal és taglejtéssel voltak ezek mondva. Fringia kapitány még egyszer oda ütött, hol közönséges embereknek a zsebe tája van, de a­hová a kard markolatra esik azoknál, kik ily fegyver­rel vannak övezve. Azután leült az asztal mellé, a­­ pantomimika hús kifejezéseiben példányul vehető fejlóbálással. De az igazság igéi, valamint az előrelátás hatal­mas figyelmeztetésének igéi is hasonlítanak a szántó­vető magjához, mely nem mind termékeny földbe esik, amint hogy ezt mindenki tudja, mert február havának valamelyik vasárnapján e példából kiindulva prédi­kál a pap. Azonképen a tűzoltóparancsnok is föl sem vette a mondottakat s a kapitányt utánozta fejlóbálá­­sában, de korán sem oly finom fejlóbálás volt ez. — Már megint olvastunk valahol valamit! — zsémbelődött Bodrog Dani úr, a kapitányra hunyor­­gatva. — Az afféle kifejezések nyomán, hogy a pénz­nek megaranyozott sarka van, biztosan el tudnék jutni valami könyvhöz, melyet a kapitány álmatlan­ságában forgat. Tudjuk, kapitány, tudjuk, hogy hon­nan csapdossa ön fültövön hallgatóit ily különös esz­­­mékkel. Ha megengedné ön, hogy jegyzőkönyvébe pillantsak, bizonyára egy pár csinos mondatra talál­nék. Igazán különös módja a köszvényeseknek, hogy gyötrődésük közben jóféle mondatokat jegyeznek össze az olvasott könyvekből. Fogadni mernék az »aranyos sarkokra.« Gúnyos mosolyok jelentek meg több arcon s a tűzoltó által feledésbe veszni nem hagyott, bizonyos történet újult meg sokak emlékében. A történet az, hogy egyszer mint csempészték ki Fringia kapitány felsőkabátjából (mely a fogasra volt függesztve) a jegyzőkönyvet, mint olvastak el abból többféle okos és bölcs mondatot a királyi fiskust megillető és meg nem illető hatáskörről, a­miről akkor sokat beszéltek, és midőn a kapitány fejtegetni kezdte ezt a fekete kávé mellett, mint mondták el jóelőre az ő nevezetes­­ érveit. A kapitány e miatt a tűzoltóparancsnokra gyanakodott és nem bocsátott meg neki soha, de soha, habár később vállvetve működtek is egy nagy­szerű küzdelemben, mint nem sokára ki fog derülni. Vérszomjas és rémítő volt a tekintet, mit a ka­pitány most a tűzoltóparancsnokra lövelt. Majd rá­csapott öklével az asztalra, miközben a kaszinóbeli utakon villogtatta végig szemét, mint valami rendkí­vüli gonoszságú katona-zászlóaljon, mely elrettentő példaképen megtizedelésre van ítélve. A kaszinóbeli urak meghőköltek és hátrahuzódtak egy kissé. A ka­pitány pedig homlokára csapott tenyerével s igy beszélt : — A gyötrelmét! Hallod-e te vén legény, hal­lod-e barátom? Nem tartod-e ezt a legiszonyúbb insultusnak, vagy mi a tatárnak ? Barátom, öreg ba­rátom, csilapulj, ne onts vért Pattan György kapi­tány, hanem őrizd meg férfias méltóságodat. Emlé­kezzél vissza, hogy az indulatok mire ragadnak. Hideg­vér, nyugalom, édes öregem. Ne engedd, hogy a kár­tékony szenvedélyek uralkodjanak fölötted. E jeles férfiú mindig így szokott önmagával tanácskozni, valahányszor forrongni kezdtek benne az indulatok, melyek hatása alól egy kitűnő ember sincs fölmentve. Maga beszélte sok ízben, hogy fiatal korában fékezhetetlen természete volt s egy fölhevü­­lés pillanatában tiszttársát a fejétől kezdve úgy ketté hasította egyetlen kardcsapással, mint a favágó valami hasáb­ját. Akkor fogadást tett, hogy mérsé­kelni fogja magát. És ez most is pompásan sikerült. »Lelkemre, lelkemre!« — dörmögte, de háborgó érzelmeiből nem engedett többet tolmácsolni a jól iskolázott mérséklet. — De végre is, kapitány, mit akar ön mondani? — nógatta a rakoncátlan tűzoltóparancsnok. Fringia kapitány büszkén fölkapta fejét, mely­­­­nek arcbeli része kék szederjes, vörös és hanyagul borotvált volt, míg a másik része kopasz és fényes. — Tűzoltóparancsnok úr! — sziszegte fogai közül. — Csöndesen, öreg barátom, csöndesen pajtás. Azért is válaszolt Pattan György kapitány, de ne annak az embernek a kérdezősködéseire, hanem a közügy és patriarchális erkölcsök iránti bő­szere­­tetből. — Mindegy, ha betanult szónoklatot hallunk is, — jegyzé meg a tűzoltó s egyik kezét mint valami tölcsért illesztette füléhez, egyszersmind figyelő állás­ban egész a kapitány előtt foglalt helyet. (Folyt. köv.) *) A Szepességből küldték be hozzánk ezen, még a múlt nyáron irt költeményt, mely az uj-tátrafüredi für­dőre, dr. Szontágh vizgyógyintézetére vonatkozik. Szerk. A montenegrói leány. (Olasz elbeszélés.) Irta Francesco dall’ Ongaro. (Folytatás.) — De hiszen úgy sem boszálhatja meg a férjét, — mondák a katonák. — Bízzák a dolgot a törvény­­­­székre. Van biró és törvényszék ott a határon túl. A vladika majd szót emel értte s a nyomorult meg fog bűnhődni gonoszságáért. — Nem! —­ kiáltott föl az öreg asszony. Ne a határon túl adózzék ő férjemnek a fejéért! Itt, itt fogunk mi magunk elégtételt venni. — De miképen ? Önöknek nincsenek rokonai. Önök csak szegény, tehetetlen nők! — És még­sem fog nekünk a boszóló hiányozni, — folytatta a bajt­atlan öreg asszony. — Csak annak adom Yellámnak a kezét, a ki a Stenovits fejét elhozza nekem. — Nekem nincs fivérem, — szólt a leány, — de már választottam magamnak valakit, a­ki e köte­lességet teljesíteni fogja. Ő fogadást tett nekem. Ám­­ vigyék el azt az inget, azért még­sem fog atyám , beszúlatlan maradni. Az anya még egy újabb kísérletet tett ereklyé.

Next