Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)
1876-12-01 / 276. szám
ük elvételének megakadályozása végett s hivatkozott a két végrehajtó hitére. — Önök montenegróiak, — monda, — s jól tudják, mit jelent az, ha egy fej ármányos után módon levágatik s a hollók eledeleül vettetik. Mit tennének önök az én helyzetemben ? A katonák e lelkiismereti kérdésre mit sem tudtak válaszolni. Hiszen e szerencsétlenek hazája egyszersmind az övék is volt. De a parancsot szigorúan, föltétlenül, minden áron végre kellett hajtaniok. Eközben a fiatalabbik katona a leányhoz közelebb lépett és igy szólt: — Ha választottad hűtlenné válnék esküjéhez, fordulj hozzám! Nevem Gregorio, kérdezősködjél utánam Cettingében s én megbeszélom atyádat. Elégedjél meg eszd, és most ne akadályozz minket tovább, urunk parancsának végrehajtásában. Ide azzal az inggel! Szavamat adtam neked! III. [A lelki testvérek. Elfeledtem megkérdezni ama szerencsétlen montenegróinak a nevét, akiért boszút akartak állani, úgy halálának az okát is. Vella a hegység méltó leánya volt, szép, hosszú feketehajú és szemű, karcsú de izmos termetű. Büszkén viselte ő vörös fezét, a szláv hajadonoknak a lakodalom napjáig oly jellemző eme díszét. A montenegrói nők viselete gazdag és pompás; még ingük és harisnyájuk is mozaikszerfi hímzéssel van díszítve. Dalmatikájuk, mely oldalt nyitva áll, ezerféle színből van szőve, s a legkülönösebb cikornyákkal megrakva. Finom szíjszálakból font opancheuk az antik szandálhoz hasonlít; öv, nyaklánc s az ezüst és ólomékszerek egész arzenálja egészítik ki az öltözéket. A vörös fez arany techinókkal van ékesítve, melyek köröskörűl oda vannak erősítve. Ekkor a leány öröksége nyilván látható; mindenki megismerheti az arával együtt legott a hozományt is. Yella noha szép és gazdagon díszített ruhákat viselt, nem igen sok techinót lehetett látni feje mellett. Atyjának nem igen volt ideje a menyasszonyi korona hézagait kitölteni. E miatt aztán nem is nagyon sűrítettek körülte az ifjak, s attól lehetett tartani, , hogy vörös fezét hosszabb ideig fogja viselni, semmint azt ő maga is óhajtaná. Azonban nem kell hinni, hogy ő a vidéken semmi érdekeltséget nem keltett maga iránt. Volt neki egy lelki testvére, egy pokratimó-ja, amint azt szláv nyelven nevezik. Nálunk, művelt országokban, fogalmuk sincs az embereknek a rokonság e neméről. Mi nem ismerünk pobratimókat és poestrimákat, semmiféle lelki vagy választott testvéreket. Oly szokás ez, mely Dalmáciában, a morlákoknál és szerbeknél még máig is fönmaradt. Két fiatal ember, két leány, gyakran egy ifjú meg egy leány a testvéri szövetség egy nemét kötik meg, melyet a pap az oltárnál szentesít meg isten színe előtt, mint a valódi házasságot. Ezáltal kölcsönös barátságra kötelezik magukat s szükségben, veszélyben való támogatást, védelmet fogadnak egymásnak. A szerelemnek semmi köze e szövetséghez. Nagy ritkaság az, mikor a pobratimo szerelmet követel a podestrimától. Ez becstelenség, a bizalom megszentségtelenítése s nagy visszaélés volna, melyet nem lehetne menteni és védelmezni. A fivér életre-halálra a nővérnek szenteli magát; oltalmazza ezt a gonosz nyelvek s a veszélyek ellen, melyek fenyegethetik. Ha a nővér kívánja, elhozza neki megsértőjének a fejét s utósó falat kenyerét is megosztja vele. A nővér pedig lemond minden más szeretetről egyelőre s választott fivérének szenteli életét. A lelkek eme szövetségében az eredeti költészetnek bizonyos lehelete rejlik, melyet elveszettnek lehetne hinni, ha az illyr törzs annak példáit meg nem őrizte volna. Yella, atyjának a halála után, a falu néhány ifja közül — kik e megtiszteltetésre vágytak — választotta lelki testvérét. Vlado volt az, aki előtte legérdemesebbnek és legvitézebbnek tűnt föl. Ő sokkal fiatalabb és szegényebb volt, semhogy házasságra gondolhatott volna; azonkívül közte és Yella közt némi rokonság is létezett, noha távoli, mi azonban ez orthodox vidéken mégis házassági akadályul szolgál. Ők tehát testvérek lettek s igy a szegény árva leány újra letörölhette kényeit s az egyedüliség veszélyeivel bátrabban nézhetett szembe. Oh, de a szép napok hamar tovatűntek! Vlado nem volt méltó a leány bizalmára. Láthatólag elszomorodott a vladika a miatt, hogy azt nekem kénytelen volt bevallani. Jobban szeretett volna ő szebb példát tüntetni föl a montenegrói erkölcsökből s tényleg bizonyítani, hogy az antik barátság Euryalus és Nisus, Orest és Pylades közt még nem aludt ki, hanem folyvást fönnáll Montenegróban, még a »lelki testvérek« között is. Én osztozom a derék főpap e sajnálkozásában s szeretném elbeszélésem e részét elhallgatni; de az igazság megköveteli a jogát, melyet tőle megvonnom nem szabad, bármennyire nehezemre esik is. Egyébiránt nem hasonlít valamennyi pokratimo kladóhoz s a kivétel nem rontja meg a szabályt. Vlado csakhamar elfeledte, hogy az ő posestrimája vele szemben szent és sérthetlen, mintha édes testvére volna. A leány fiatal, szép és nagyon is bizodalmas volt! Az egyszer megkötött szövetség megengedte nekik, hogy egymást gyakran láthassák s egy- s mással beszélgethessenek úgy a házban, mint erdőkön, mezőkön, ama völgyek fűszeres levegőjén. Ők nem testvérekként szerették egymást, hanem mint jegyesek, mint házastársak, a nélkül hogy a szülőket vagy a lelkészt előbb megkérdezték volna. De — jegyzé meg a vladika, — nem a fehér galamb árulta el szerelmük titkát; a gonosz mendemonda fekete hollója hurcolta őket meg a faluban. Eleintén hitelt sem akartak adni e szólás-szapulásnak. Yella oly jó és szerény leány volt, hogy bárkit most inkább gyanúsítottak volna. De az irigység és féltékenység éleslátással bírnak; nemcsak észreveszik másoknak a ballépteit, de még ott is találnak hibát, ahol nincs. Egy falubeli leány, ki nem volt oly szép s talán kevésbbé is erényes, mint a többi, örült hogy a szállongó hirt megerősíthette s a szegény Yellát a többiek megvetésének és boszújának vett áldozatul. Egy kegyetlen szokásról fog ön értesülni — szólt a vladika, — mely nálunk még mostanáig fönmaradt. Szeretném ezt kiirtani, ép úgy mint a véres inget, de a dolog kényes természetű s én attól tartok, hogy azt még inkább elmérgesíteném. (Folyt. köv.) A műszerelő Traján. (De Champagny gróf könyve után.) (E.) A hatalmas római császárok közül kik Pannónia és Dácia — a mi mostani hazánk — földjén hódításaik és alkotásaiknak most is látszó nyomait hagyták maguk után, egy sincs, kit annyit említenének nálunk, mint Trajanust. Krisztus születése után 98 tól 117-ig Róma és körülbelül az akkori világ urát. Az al-Dunán utazók az ő szellemével találkoznak ma is, midőn a Traján út emlékeit látják a sziklákban vagy az egykor oly híres híd maradványait Turnu-Szeverin mellett. Hunyad megyében az Ulpia Trajána fenmaradt kevés emléke szintén elég arra, hogy az ő hódító uralkodását visszaidézze az emlékezetbe. A dákoromán is, ha messze viszi ábrándja, az ő nevét veszi föl — kétségkívül hiába, de a vérmes reménység kegyeletével. Szóval Traján emléke jobban megmaradt nálunk, mint bármely más római imperatoré. De Champagny gróf, az » Antoninusok« című új munkájában, melyet a francia akadémia koszorúzott meg, érdekes képet fest arról, hogy az a császár, kit a szigorú Tacitus magasztalt, hogyan mozdítá elő a tudományok és művészetek virágzását. Ő elsősorban katona volt. A harcba helyezte becsvágyát. Azt tartotta a hatalom eszközének, a dicsőség útjának. De óhajtá egyszersmind, hogy emléke fenmaradjon ékesszólás, költészet és műemlékek által. Eszes, de kissé prózai politikája eszményi szint kapott, midőn egyik kezével a harci kardot villogtatta, míg a másikkal a tudományt és művészetet pártolta. Pedig igazi tudományos nevelést ő nem kapott. Már tizennégy éves korában katona lévén, a történelem részleteit s az ékesszólás szabályait nem valami nagyon ismerte. Gondolatait azonban ki tudta fejezni tisztán. Beszédeit nem maga írta, de levelezése Pliniussal (az egyedüli mi tőle fenmaradt,) egyszerűen, világosan, erőteljesen van írva. Bort szeretetett inni, de mindig nagy mérséklettel. Örömest társalgott tudósokkal, bölcsészekkel, s bár nem vitázhatott velük, de megértette őket. Nem is a legtudósabb fejdelmek idézték elő a történelem legtudományosabb korszakait. Íme a katona Traján is fel bírta virágoztatni a tudományt és művészetet, míg a szépszellemű Hadrián alatt alásülyedt az irodalom, a művész Hadrianus alatt a művészet, a philosoph Marcus Aurelius alatt pedig a bölcsészet. Traján befolyására minden komoly jellemet öltött, így az irodalom is. A császár megengedte, hogy Róma és a császárság múltját bírálhassák. Tiberiustól Domitianusig vád alá foghatták a császári politika egész folyását, a száműzetéseket, fajtalanságokat, kárhoztatva a zsarnokságot s könyet ejtve az áldozatok fölött. Traján nem tartá felelősnek magát elődeinek hibáiért. Plinius írta akkor: »Hálás polgárok első kötelessége a legjobb császár iránt, kárhoztatni a hozzá nem hasonlókat. Nem nagyon szeretik azok a jó fejdelmeket, kik nem gyűlölik a roszokat. A mi császárunk érdemei közt nincs nagyobb és fontosabb, mint az, hogy ő alatt bízvást kárhoztathatjuk a rosz uralkodókat.« Támadt is egész hoszúálló irodalom. Sem Tiberiust, sem Nérót vagy Domiliánt, sem zord bűntársaikat nem kímélték. Fannius könyvet írt a Néró véres áldozatairól, részben szónoki, részben történelmi művet. A tudós Svetonius Tranquillus császárok életrajzaiban szólaltatá meg a múltak tényeit. Titinus Capito, ki Brutus, Cassius és Cato képeit tartó házában, leirta a híres férfiak halálát. Juvenalis a haragot, melyet Domitianus alatt el kellett fojtania, komoly és szenvedélyes szatírákban önte ki, ostorozva a kopasz Nérót s kegyenceit, feladóit és hóhérait. Tacitus, Róma első történetírója, örökbecsű munkában festette saját nemzedékének harmincévi szenvedéseit, megbélyegezte a zsarnokokat, Tiberiuson kezdve, s csak öregségében fogott ahhoz, hogy leírja a Traján uralkodását, mert szükségesebbnek tarta előbb foglalkozni a múltak szenvedéseivel, mint a jelenkor diadalmával. Plinus, e hiú író, áradozott a szabadság feletti örömben. Még Martialis is, ez élődi, ki csúful hizelgett Domitianusnak, hangot adott költeményeiben az örömnek, hogy megérhetett a trónon egy derék uralkodót. Valószínű, hogy ez írók együtt tűrtek és sóhajtoztak annakelőtte s a barátság és örömek egy körét képezték akkor, midőn Róma visszaadatott önmagának. Tán csak Juvenalis élt tőlük külön, alantibb társaságban, meg Martialis, ki hízelgéseivel megbélyegezte magát. Plinius mindegyiknek barátja volt, Svetoniusnak, Tacitusnak s oly nemes hölgyeknek, mint Arria, Fannia, Anteja; tanítványa volt Euphrates és Artemidorusnak, e két tisztelt stoikusnak, s midőn a szabadság visszatért, a zsarnokság áldozatainak illőnek tartá ő is, mint a többiek, megadni a kései tiszteletet. Az irodalom megboszálta a feladókat és kegyenceket, kik még akkor is szenátori széken ültek. Ezeknek el kellett sápadniok az igazmondás szavaira. Egyik író elkezdte olvasni a múltak történetét, s midőn félbeszakítás a folytatást jövőre ígérte, hányan kérdék esdekelve, hogy a többit ne olvassa föl, annyira röstelték, a mit egykor tettek! De a könyv felolvasás nélkül is megmaradt örök vádlónak és tanúbizonyságnak. Az írás szabadsága Traján alatt nagy korszakot adott a római irodalomnak, mely ő utána újra aláhanyatlott. Virágzott a művészet is, nemes, komoly irányban, mert Traján, katonai szellemének egész őszinteségével, kedvét lelte a nagyszerű alkotásokban. Katonalétére jobban lendített a művészeteken, mint Hadrián, aki pedig maga is képíró, szobrász, mechanikus és építész volt. Traján pompás műveket készíttetett Apollodorus építészszel, kit Hadrián veszni engedett féltékenységből. A régi művészet, mely Augusztus által kapott röptöt s a fukar Tiberius alatt hanyatlott, erkölcstelen fejdelmek alatt pedig elkorcsosult, Vespasian és Titus alatt virágzott fel újra s Traján alatt érte meg tisztaságának és fényének utósó korszakát. A Traján alatti művek nagyszerűek, komolyak. Gyakran össze van kötve bennök a hasznos és művészi, mint a hidakban, melyek Lusitaniában, Hispániában, a Rajnán, Tigrisen és Euphratesen épültek. Apollodorus építé ama dunai hidat is, melyet Dio Cassius még romjaiban is annyira csodált. Hossza 1361 méter volt, szélessége hatvan láb, húsz év oszlopon nyugodt, s mindkét végén erőd állt. Harc közben épült, s háború alatt nem is volt még olyan építkező nép, mint a rómaiak. Őrépületeikből várak lettek, táboraikból városok. Ép úgy hódítottak a vakoló kanállal, mint a karddal. Eutropius szerint: Traján újra fölépíté a világot. Rómában egészen másféle műveket hozott létre. Nem a saját »legszentebb személyének« istenítésére költött ő a műemlékek állításában, mint Nero vagy Domitianus , mert büszkeségét e tekintetben is méltósággal párosítá. A maga számára nem épített uj csarnokot a Palatínuson, hanem Róma sok fürdőjéhez ujakat csatolt, a Mars -mező oszlopcsarnokait szaporította, állíttatott uj odeumot, szinházat, gymnasiumot s a cirkusz nagy épületében a kétszázhatvanezer ülőhelyet megszaporítá még ötezerrel, ez lévén a lakosság gyöngyörűségeinek legkeresettebb helye. Magának a császár nem csináltatott akkor sem elkülönzött 1296