Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)

1876-12-01 / 276. szám

ük elvételének megakadályozása végett s hivatkozott a két végrehajtó hitére. — Önök montenegróiak, — monda, — s jól tudják, mit jelent az, ha egy fej ármányos után módon levágatik s a hollók eledeleül vettetik. Mit tennének önök az én helyzetemben ? A katonák e lelkiismereti kérdésre mit sem tudtak válaszolni. Hiszen e szerencsétlenek hazája egyszersmind az övék is volt. De a parancsot szi­gorúan, föltétlenül, minden áron végre kellett haj­­taniok. Eközben a fiatalabbik katona a leányhoz köze­lebb lépett és igy szólt: — Ha választottad hűtlenné válnék esküjéhez, fordulj hozzám! Nevem Gregorio, kérdezősködjél utánam Cettingében s én megbeszélom atyádat. Elégedjél meg esz­d, és most ne akadályozz minket tovább, urunk parancsának végrehajtásában. Ide azzal az inggel! Szavamat adtam neked! III. [A lelki testvérek. Elfeledtem megkérdezni ama szerencsétlen montenegróinak a nevét, a­kiért boszút akartak állani, úgy halálának az okát is. Vella a hegység méltó leánya volt, szép, hosszú feketehajú és szemű, karcsú de izmos termetű. Büszkén viselte ő vörös fezét, a szláv hajadonoknak a lakodalom napjáig oly jellemző eme díszét. A montenegrói nők viselete gazdag és pompás; még ingük és harisnyájuk is mozaikszerfi hímzéssel van díszítve. Dalmatikájuk, mely oldalt nyitva áll, ezerféle színből van szőve, s a legkülönösebb cikornyákkal megrakva. Finom szíjszálakból font opanche­uk az antik szandálhoz hasonlít; öv, nyak­lánc s az ezüst és ólomékszerek egész arzenálja egé­szítik ki az öltözéket. A vörös fez arany techinókkal van ékesítve, melyek köröskörűl oda vannak erősítve. Ekkor a leány öröksége nyilván látható; mindenki megismerheti az arával együtt legott a hozományt is. Yella noha szép és gazdagon díszített ruhákat viselt, nem igen sok techinót lehetett látni feje mel­lett. Atyjának nem igen volt ideje a menyasszonyi korona hézagait kitölteni. E miatt aztán nem is na­gyon sűrítettek körülte az ifjak, s attól lehetett tartani, , hogy vörös fezét hosszabb ideig fogja viselni, semmint azt ő maga is óhajtaná. Azonban nem kell hinni, hogy ő a vidéken semmi érdekeltséget nem keltett maga iránt. Volt neki egy lelki testvére, egy pokratimó-ja, a­mint azt szláv nyelven nevezik. Nálunk, művelt országokban, fogalmuk sincs az embereknek a rokonság e neméről. Mi nem isme­rünk pobratimókat és po­estrimákat, semmiféle lelki vagy választott testvéreket. Oly szokás ez, mely Dalmáciában, a morlákok­­nál és szerbeknél még máig is fönmaradt. Két fiatal ember, két leány, gyakran egy ifjú meg egy leány a testvéri szövetség egy nemét kötik meg, melyet a pap az oltárnál szentesít meg isten színe előtt, mint a valódi házasságot. Ezáltal kölcsönös barátságra köte­lezik magukat s szükségben, veszélyben való támoga­tást, védelmet fogadnak egymásnak. A szerelemnek semmi köze e szövetséghez. Nagy ritkaság az, mikor a pobratimo szerelmet követel a podestrimától. Ez becstelenség, a bizalom megszentségtelenítése s nagy visszaélés volna, melyet nem lehetne menteni és vé­delmezni. A fivér életre-halálra a nővérnek szenteli magát; oltalmazza ezt a gonosz nyelvek s a veszélyek ellen, melyek fenyegethetik. Ha a nővér kívánja, elhozza neki megsértőjének a fejét s utósó falat kenyerét is megosztja vele. A nővér pedig lemond minden más szeretetről egyelőre s választott fivérének szenteli életét. A lelkek eme szövetségében az eredeti költészetnek bizonyos lehelete rejlik, melyet elveszett­nek lehetne hinni, ha az illyr törzs annak példáit meg nem őrizte volna. Yella, atyjának a halála után, a falu néhány ifja közül — kik e megtiszteltetésre vágytak — vá­lasztotta lelki testvérét. Vlado volt az, a­ki előtte legérdemesebbnek és legvitézebbnek tűnt föl. Ő sokkal fiatalabb és szegényebb volt, semhogy házasságra gondolhatott volna; azonkívül közte és Yella közt némi rokonság is létezett, noha távoli, mi azonban ez orthodox vidéken mégis házassági akadályul szolgál. Ők tehát testvérek lettek s igy a szegény árva leány újra letörölhette kényeit s az egyedüliség veszélyeivel bátrabban nézhetett szembe. Oh, de a szép napok hamar tovatűntek! Vlado nem volt méltó a leány bizalmára. Láthatólag elszo­morodott a vladika a miatt, hogy azt nekem kénytelen volt bevallani. Jobban szeretett volna ő szebb példát tüntetni föl a montenegrói erkölcsökből s tényleg bizonyítani, hogy az antik barátság Euryalus és Nisus, Orest és Pylades közt még nem aludt ki, hanem folyvást fönnáll Montenegróban, még a »lelki testvérek« között is. Én osztozom a derék főpap e sajnálkozásában s szeretném elbeszélésem e részét elhallgatni; de az igazság megköveteli a jogát, melyet tőle megvonnom nem szabad, bármennyire nehezemre esik is. Egyébiránt nem hasonlít valamennyi pokratimo kladóhoz s a kivétel nem rontja meg a szabályt. Vlado csakhamar elfeledte, hogy az ő posestri­­mája vele szemben szent és sérthetlen, mintha édes testvére volna. A leány fiatal, szép és nagyon is bizo­­dalmas volt! Az egyszer megkötött szövetség megen­gedte nekik, hogy egymást gyakran láthassák s egy- s mással beszélgethessenek úgy a házban, mint erdőkön, mezőkön, ama völgyek fűszeres levegőjén. Ők nem testvérekként szerették egymást, hanem mint jegyesek, mint házastársak, a nélkül hogy a szülőket vagy a lelkészt előbb megkérdezték volna. De — jegyzé meg a vladika, — nem a fehér galamb árulta el szerelmük titkát; a gonosz mendemonda fekete hollója hurcolta őket meg a faluban­. Eleintén hitelt sem akartak adni e szólás-sza­­pulásnak. Yella oly jó és szerény leány volt, hogy bárkit most inkább gyanúsítottak volna. De az irigy­ség és féltékenység éleslátással bírnak; nemcsak észreveszik másoknak a ballépteit, de még ott is találnak hibát, ahol nincs. Egy falubeli leány, ki nem volt oly szép s talán kevésbbé is erényes, mint a többi, örült hogy a szállongó hirt megerősíthette s a szegény Yellát a többiek megvetésének és boszújának vett áldozatul. Egy kegyetlen szokásról fog ön érte­sülni — szólt a vladika, — mely nálunk még mosta­náig fönmaradt. Szeretném ezt kiirtani, ép úgy mint a véres inget, de a dolog kényes természetű s én attól tartok, hogy azt még inkább elmérgesíteném. (Folyt. köv.) A műszerelő Traján. (De Champagny gróf könyve után.) (E.) A hatalmas római császárok közül kik Pannónia és Dácia — a mi mostani hazánk — föld­jén hódításaik és alkotásaiknak most is látszó nyo­mait hagyták maguk után, egy sincs, kit annyit emlí­tenének nálunk, mint Trajanust. Krisztus születése után 98 tól 117-ig Róma és körülbelül az akkori vi­lág urát. Az al-Dunán utazók az ő szellemével talál­koznak ma is, midőn a Traján út emlékeit látják a sziklákban vagy az egykor oly híres híd maradványait Turnu-Szeverin mellett. Hunyad megyében az Ulpia Trajána fenmaradt kevés emléke szintén elég arra, hogy az ő hódító uralkodását visszaidézze az emléke­zetbe. A dákoromán is, ha messze viszi ábrándja, az ő nevét veszi föl — kétségkívül hiába, de a vérmes re­ménység kegyeletével. Szóval Traján emléke jobban megmaradt nálunk, mint bármely más római impe­­ratoré. De Champagny gróf, az » Antoninusok« című új munkájában, melyet a francia akadémia koszorúzott meg, érdekes képet fest arról, hogy az a császár, kit a szigorú Tacitus magasztalt, hogyan mozdítá elő a tudományok és művészetek virágzását. Ő első­sorban katona volt. A harcba helyezte becsvágyát. Azt tar­totta a hatalom eszközének, a dicsőség útjának. De óhajtá egyszersmind, hogy emléke fenmaradjon ékes­szólás, költészet és műemlékek által. Eszes, de kissé prózai politikája eszményi szint kapott, midőn egyik kezével a harci kardot villogtatta, míg a másikkal a tudományt és művészetet pártolta. Pedig igazi tudo­mányos nevelést ő nem kapott. Már tizennégy éves korában katona lévén, a történelem részleteit s az ékes­szólás szabályait nem valami nagyon ismerte. Gondo­latait azonban ki tudta fejezni tisztán. Beszédeit nem maga írta, de levelezése Pliniussal (az egyedüli mi tőle fenmaradt,) egyszerűen, világosan, erőteljesen van írva. Bort szeretetett inni, de mindig nagy mérséklettel. Örömest társalgott tudósokkal, bölcsészekkel, s bár nem vitázhatott velük, de megértette őket. Nem is a legtudósabb fejdelmek idézték elő a történelem legtu­dományosabb korszakait. Íme a katona Traján is fel bírta virágoztatni a tudományt és művészetet, míg a szépszellemű Hadrián alatt alásülyedt az irodalom, a művész Hadrianus alatt a művészet, a philosoph Marcus Aurelius alatt pedig a bölcsészet. Traján befolyására minden komoly jellemet öl­tött, így az irodalom is. A császár megengedte, hogy Róma és a császárság múltját bírálhassák. Tiberius­­tól Domitianusig vád alá foghatták a császári poli­tika egész folyását, a száműzetéseket, fajtalanságo­kat, kárhoztatva a zsarnokságot s könyet ejtve az ál­dozatok fölött. Traján nem tartá felelősnek magát elődeinek hibáiért. Plinius írta akkor: »Hálás polgá­rok első kötelessége a legjobb császár iránt, kárhoz­tatni a hozzá nem hasonlókat. Nem nagyon szeretik azok a jó fejdelmeket, kik nem gyűlölik a roszokat. A mi császárunk érdemei közt nincs nagyobb és fon­tosabb, mint az, hogy ő alatt­ bízvást kárhoztathat­juk a rosz uralkodókat.« Támadt is egész hoszúálló irodalom. Sem Ti­­beriust, sem Nérót vagy Domiliánt, sem zord bűntár­saikat nem kímélték. Fannius könyvet írt a Néró vé­res áldozatairól, részben szónoki, részben történelmi művet. A tudós Svetonius Tranquillus császárok élet­rajzaiban szólaltatá meg a múltak tényeit. Titinus Capito, ki Brutus, Cassius és Cato képeit tartó házá­ban, leirta a híres férfiak halálát. Juvenalis a haragot, melyet Domitianus alatt el kellett fojtania, komoly és szenvedélyes szatírákban önte ki, ostorozva a kopasz Nérót s kegyenceit, feladóit és hóhérait. Tacitus, Róma első történetírója, örökbecsű munkában festette saját nemzedékének harmincévi szenvedéseit, megbé­lyegezte a zsarnokokat, Tiberiuson kezdve, s csak öregségében fogott ahhoz, hogy leírja a Traján ural­kodását, mert szükségesebbnek tarta előbb foglal­kozni a múltak szenvedéseivel, mint a jelenkor diadal­mával. Plinus, e hiú író, áradozott a szabadság fe­letti örömben. Még Martialis is, ez élődi, ki csúful hi­­zelgett Domitianusnak, hangot adott költeményeiben az örömnek, hogy megérhetett a trónon egy derék ural­kodót. Valószínű, hogy ez írók együtt tűrtek és só­hajtoztak annakelőtte s a barátság és örömek egy körét képezték akkor, midőn Róma visszaadatott önmagának. Tán csak Juvenalis élt tőlük külön, alan­­tibb társaságban, meg Martialis, ki hízelgéseivel meg­bélyegezte magát. Plinius mindegyiknek barátja volt, Svetoniusnak, Tacitusnak s oly nemes hölgyeknek, mint Arria, Fannia, Anteja; tanítványa volt Euphra­tes és Artemidorusnak, e két tisztelt stoikusnak, s midőn a szabadság visszatért, a zsarnokság áldoza­tainak illőnek tartá ő is, mint a többiek, megadni a kései tiszteletet. Az irodalom megboszálta a feladókat és ke­­gyenceket, kik még akkor is szenátori széken ültek. Ezeknek el kellett sápadniok az igazmondás sza­vaira. Egyik író elkezdte olvasni a múltak történe­tét, s midőn félbeszakítá­s a folytatást jövőre ígérte, hányan kérdék esdekelve, hogy a többit ne olvassa föl, annyira röstelték, a mit egykor tettek! De a könyv felolvasás nélkül is megmaradt örök vádlónak és tanúbizonyságnak. Az írás szabadsága Traján alatt nagy korszakot adott a római irodalomnak, mely ő utána újra alá­­hanyatlott. Virágzott a művészet is, nemes, komoly irányban, mert Traján, katonai szellemének egész őszinteségé­vel, kedvét lelte a nagyszerű alkotásokban. Katona­létére jobban lendített a művészeteken, mint Had­rián, a­ki pedig maga is képíró, szobrász, mechanikus és építész volt. Traján pompás műveket készíttetett Apollodorus építészszel, kit Hadrián veszni engedett féltékenységből. A régi művészet, mely Augusztus által kapott röptöt s a fukar Tiberius alatt hanyat­lott, erkölcstelen fejdelmek alatt pedig elkorcsosult, Vespasian és Titus alatt virágzott fel újra s Traján alatt érte meg tisztaságának és fényének utósó kor­szakát. A Traján alatti művek nagyszerűek, komolyak. Gyakran össze van kötve bennök a hasznos és mű­vészi, mint a hidakban, melyek Lusitaniában, Hispániá­ban, a Rajnán, Tigrisen és Euphratesen épültek. Apol­lodorus építé ama dunai hidat is, melyet Dio Cassius még romjaiban is annyira csodált. Hossza 1361 méter volt, szélessége hatvan láb, húsz év oszlopon nyugodt, s mind­két végén erőd állt. Harc közben épült, s há­ború alatt nem is volt még olyan építkező nép, mint a rómaiak. Őrépületeikből várak lettek, táboraikból városok. Ép úgy hódítottak a vakoló kanállal, mint a karddal. Eutropius szerint: Traján újra fölépíté a vilá­got. Rómában egészen másféle műveket hozott létre. Nem a saját »legszentebb személyének« istenítésére költött ő a műemlékek állításában, mint Nero vagy Domitianus , mert büszkeségét e tekintetben is mél­tósággal párosítá. A maga számára nem épített uj csarnokot a Palatínuson, hanem Róma sok fürdőjé­hez uj­ak­at csatol­t, a Mars -mező o­szlopcsarnokait szapo­rította, állíttatott uj odeumot, szinházat, gymnasiumot s a cirkusz nagy épületében a kétszázhatvanezer ülő­helyet megszaporítá még ötezerrel, ez lévén a lakos­ság gyöngyörűségeinek legkeresettebb helye. Magá­nak a császár nem csináltatott akkor sem elkülönzött 1296

Next