Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)
1876-12-08 / 282. szám
Péntek, 1876. december 8. 282. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az alföld. Tengerszéles alföld, Mi fut rajta végig ? A betyárnak lova, (Utói dehogy érik !) Meg a pásztorember Szeme pillantása, Meg a fergetegnek Szárnya csattogása. Tengerszéles alföld, Három hegy áll rajta: Vakondtúrás, kún domb, Meg a simák hantja. S legvégén e simák Felnyúlik a fejfa, Felmutat az égre, Hogy igy eel akarta. Tengerszéles alföld, Mi repül fölötte? Tarkaszárnyú túzok, Hortobágy szülötte , S magyar ajkak dala, Dalok sóhajtása, Fényes hullócsillag, Költő hasonmása. Áll az öreg pásztor A nagy pusztaságon, Rádel fütykösére, Hetven évet rányom , Mögötte gémes kút, E mögött a gólya, Ez a tenger alföld Három hű lakója. Gr. Zichy Géza. A szilvásházi phalanx. (Egy gazdag embernek és az ő ellenségeinek története.) irta Kazár Emil. (Folytatás.) — Ön feltűnő bizalmas módon társalog a házi kisasszonynyal. — folytatta Ugari s megsodorgatta bajuszát. — Már régen dicsekedhetem az egész család bizalmával, — feleli Hámori félig elfordulva. — A nap is elébb süt a kéményekre, — veti oda Ugari. — Ez a hasonlat tetszik nekem. — Mondhatok én olyat is, ami nem fog tetszeni az urnak. — Halljam csak. Fejtő hallotta e beszélgetést, s most megijedve fonta karját Ugari vállalta. Hirtelenében azt kérdezte tőle, hogy várjon jól mulat-e? Ugari hátat fordított Hámorinak, ki nagyon keményen talált szemébe nézni. Fejtő elcipelte onnan a házsártos urfit s Ugori sem ellenkezett. De legnevezetesebb eseménye volt e rögtönzött mulatságnak, mikor a vacsoránál Ugari Miska poharat emelt s Fejtő Pált, mint Szilvásháza leendő polgármesterét éltette.. A tűzoltók parancsnoka, ki egy darabig szokása szerint zenekari taktust ütött fejével a beszédhez, egyszerre elsápadt, Fringia kapitány mint egy megsebzett tigris felordított: »mennydörgettél!« Többen visszatették az asztalra a poharat. Mások a meglepetés halk morajával könnyítettek magukon. Fejtő Pál izzó vörös lett, szörnyű zavarba jött, hebegni kezdett s bizonyos lehet mindenki, hogy azt sem tudta, mi történt körülötte e pillanatban. Remegő kézzel nyúlt poharához s meghatottan engedte, hogy nehányan koccintsanak vele. »Semmi érzékenység, nagyon kérem uraim, hogy semmi érzékenység !« — rebegte. — Áruló! — sziszegte a kapitány a tűzoltóparancsnok felé fordulva sugarba vetve lesújtó tekintetét. — Ostoba. — mondta ez szintén Ugari Miskára tekintve. — Pokolbeli zsákmány legyek, — mond fuldokolva a kapitány, — ha ez az Ugari pártjára nem hódítja mindazokat, kiknek leányait éjjeli zenével szokta kitüntetni. — Holla! — szól erre lázasan a tűzoltó parancsnok, még az éjjel zenével kell megtisztelnie a Fejtő-lányt is s akkor kiszedtük a kigyó méregfogát. A többi lány dobogni fog rá. A kapitány homályos szemmel nézte a tűzoltó gondterhes arcát s maga is elmélyedt, mintegy a mondottak értelmét igyekezvén kibúvárolni. A tűzoltó parancsnok ezután szomszédjához fordúlt s a világ legjámborabb arcát öltve föl, oda súgta: »Házi kisasszonyunk nagyon szeretetreméltó.« Szomszédja, kinek családi életét négy különböző korú hajadon leány boldogította, csöndesen köhécselt s nem szólt semmit. A tűzoltó parancsnok néhány pillanat múlva még csak annyit mondott, Ugari Miskára célozva: »Kutya van a kertben. No de hiszen a katonáskodás miatt maholnap megházasodhatik.« A szomszéd erre azt mondta: »Úgy!« s egész képe, a füléig besülyedt az attila kemény gallérjába. Épen nem a kedv hiánya, sem a házi népség vendégszeretete volt az ok, hogy éjfélre végre szétoszlott a társaság. Hanem más egyéb zavaró körülmények jelentkeztek, melyek okait még a délben felhordott érmelléki bakatorban kell keresni. Ugari Miska ugyan ellenezte, hogy a jókedvű és válogatott társaság még szétoszoljon, de e kérdés fölött oly megfoghatatlan eszmezavar uralkodott, hogy akik még mulatni akartak volna is, azon vették észre magukat, hogy már felhúzták a felöltönyt. A tűzoltóparancsnok és a kapitány pedig valóságos izgatást vittek véghez a szétoszlás érdekében, s több ízben rendkívüli nagyrabecsülésüket fejezték ki a nagyszerű vendégszeretet fölött. Karon fogták Ugari Miskát, s csaknem erőszakkal kényszerítették a távozásra. E fiatal úr azonban előbb kézcsókokkal árasztotta el Irén kisasszonyt, gúnyos pillanatásokat vetett Hámori Sándorra, s a búcsú pillanatában hatalmasan megrázva Fejtő Pál kezét, többek hallatára ezeket mondta: — Fejtő úr — rendkívüli fontos beszélgetés. Holnap. Nagyon fontos. Mely órában ? Bizonyosan eljövök. Beszélnem kell önnel. Kezét csókolom a kisasszonynak. Fejtő Pál elhalaványult. Gonosz sejtelmek zúgtak fejében egyszerre s csak annyit tudott válaszolni, hogy: »oh, édes uramöcsém.« Fejtőné pedig egy gyors tekintettel azt adta tudtára Irénnek, hogy tűnjék el valahová rögtön. A kisasszony el is tűnt. — Látta ön, hogy mi történik itt ? — kérdezte sopánkodva Fejtőné Hámoritól. Fejtő úr maga a két kezébe fogta fejét. — Nyakig benne vagyok! — kiáltott. — Bizonyosan tudom, hogy Ugari mire célzott. Az elcsigázott család végre elszenderülhetett, de nem sokára. Egyszerre csak zene szólalt meg az utcán s látszott az ablakok alatt egész reggelig. Másnap mindenki beszélte, hogy Ugari Miska egészen kozmás s a Fejtőék konyhájában meg is égette az ujját. Ugari szintén horgon akadt. .. A földalatti moraj, vagy a villám lesujtásával együtt járó égzengés korán sem oly félelmes, mint volt másnap Fejtőékre nézve az a sarkantyú-pöngés, mely a folyosón végig csöngött és Ugari Miska látogatását jelentette. Fejtőné vállalkozott nagy elszántsággal, hogy ő fogadja a fiatal urat, kit férjére nézve a legveszedelmesebb embernek tartott, mert Ugari Miska volt az, a ki Fejtő Pált lóra ültette ás agarászatra csábította. Fejtőné egyedül fogadta a látogatót, ki miután a tegnapi eseményekről némely kérdést intézett s az éjjeli nyugodalom kedves volta felől is tudakozódott, azonnal Fejtő Pál és Irén kisasszony holléte után kérdezősködött. Fejtőné erre a nagy fejszakgatásokat emlegette, melyek kimodhatatlanul gyötrik. A fiatal gavallér azonban egész határozottsággal szólt, hogy ő nagyon szeretne Irén kisasszony jelenlétében is gyönyörködni. Az asszonyság sehogysem tudta, hová távozott férje, Irén pedig az éjjeli mulatság után bágyadt. — Azt szeretném főképen tudni, — szólt Ugari Miska az asszonyság nagy rémületére, — hogy milyen gráciában állok nagyságtoknál. Irén kisasszony nagyon megtűr, azt már tegnap is észrevettem. Itt szünetet tartott, Fejtőné pedig léghuzam miatt panaszkodott s az ég legnagyobb ajándéka gyanánt a jó fejet említette, olyan fejet t. i, mely nem fáj. — Kérem nagysádat, — folytatta Ugari! — legyen szószólóm a kedves férjénél abban a dologban, amit most forgatok a fejemben. — És meggondolta-e jól Ugari úr ? — kérdezte leüledezve Fejtőné. — Kell is! — válaszolt a gavallér, összeütve a a szék alatt bokáját. — De hát maga a leány! — pattant ki akaratlanul e diplomatikus mentség Fejtőné szájából. Ugari Miska hátrakapta fejét, láthatólag megütődött s úgy nézett az asszonyságra, mintha valami idegen nyelven beszéltek volna hozzá. Fejtőné rögtön megbánta amit mondott, de a szó sohasem repül vissza abba a kalitkába, ahonnan kiszállt. Szegény jólelkű asszonyság azonnal tettetésre fordította a dolgot. — Igen, Irén. Sokat táncolt és meg is halt. Eszembe jutott, hogy sápadt. Nyugtalan vagyok, hogy megnézhessem. Ugari fölállt s azt mondta, hogy a világért sem akarja visszatartani ő nagyságát. Derült arccal mondta ezt és bajusz-sodorintással. (Folyt. köv.) A montenegrói leány. (Olasz elbeszélés.) Irta Francesco dall’ Ongaro. (Vége.) X. Gradisca. Itt elhallgatott a vladika s nyugodt iróniával tekintett rám. — Ön, ugye, más véget várt ? — kérdezte aztán. — Megvallom, Monsignore, az egész előttem kissé durva eljárásnak tűnik föl. — Pedig hát okszerűen mégis csak ilyesmi volt várható e százados előítéletek és vad szenvedélyektől át meg áthatott társadalomban. Vlado kétségkívül a leghibásabb volt valamennyi között és mégis sikerült volna neki a törvény büntető keze alól kisiklani. Gregorio egyszerre mint biró és végrehajtó lépett föl. Nem állítom mindamellett, hogy ő helyesen cselekedett s joga volt ahhoz. Az ember életével egyedül isten rendelkezhetik, mert annak ajándéka az; azonban mindaddig, mig oly népek lesznek, melyeknél az igazságszolgáltatás saját belátásukra van hagyva, mindig hasonló következmények várhatók. — És mi lett Gregorióból, Monsignore ? — A boldogtalan nem léphette át többé a határt. Lova nem volt oly gyors és erős, mint üldözőjé: Mariska apja csakhamar utolérte őt, és abban a pillanatban vágta el az utat előle, mikor Ylado már a határt elérte. Az osztrák vámőrök őrhelyeiken álltak s Yladonak, minden bátorsága és bámulatos hidegvére mellett, a túlerőnek engednie kellett. A