Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)

1877-01-03 / 1. szám

Melléklet a »Fővárosi Lapok« első számához: városban négy-, sőt ötszáz láb hosszú, számtalan ember viszi s minden tagja mozgatható, úgyhogy a menetben folyvást mozgatja testét kigyószerü teker­­géssel s a nézőt valóban meglepi. Óriási feje van s száját gyakran ellátja, nyelvét több ölnyire kitolja s rémséges fogait csattogtatja. Előtte visznek egy rend­kívüli nagy világított földgömböt, melyre minden ol­dalra az épen végződő év száma van ráírva. A sár­kány feladata ezt az évet elérni és lenyelni, a föld­gömb feladata pedig ezt a katasztrófát kikerülni, így egész éjjel tart a versengés. A sárkány néha csak­nem eléri már a gömböt, de az előre nyomul és meg­menekül , végre azonban éji tizenkét órakor a sár­kány csakugyan eléri és fel is falja. Ez ünnepélyes ténynyel vége van az ó­évnek. Ekkor mindenki haza­felé tart, s láthatni mindig, a­mint a szolgák a kisded lovasokat, kik kimerültek, kifáradtak, ölben vagy put­tonyban viszik haza, sőt még a papírlovacskákat is hátukon cipelik. Az újév ünneplése az esztendő első napján igen korán kezdődik. A külső ünnepélyességeket nem szá­mítva, egy tisztességes khinai család sem mulaszt­hatja el a következő benső ünnepélyes szertartásokat: az áldozatokat a mennynek és földnek; az imákat a család isteneihez és bálványaihoz; az imádságokat a család elhunyt kedveseiért; a leboruló tiszteletnyil­vánításokat az élő szülők és nagyszülők előtt, végül az újévi látogatásokat és ajándékokat. A család idősb tagjai ilyenkor nem is feküsz­­nek le. Már reggel négy és öt óra közt az e célra le­hető szépen feldíszített legjobb szobában egy nagy terített asztal van elhelyezve, több óriási vörös viasz­­gyertyától világítva, s rajta egy nagy fazék rizs, kü­lönféle csemegék, növény-ételek, viz, bor és só. A rizs­fazékba cédrus­ ág és különféle virágok vannak tűzdelve, s ezekhez erősítve vörös fűzővel egy naptár az újévről s különféle papírból készült pénzmásola­tok. A virágokon különféle szárított gyümölcsök lógnak, s az asztal közepén mulhatlanul ott kell lenni egy nagy tálnak, tele hámozott narancsosat. Mikor minden készen van, a családfő meggyujtja áldozópa­­pírját, letérdel az asztal elé s a legmélyebb komoly­sággal borul a földre háromszor egymásután. Ekkor a ház előtt kezdődik a tüzibékák felgyújtása, mely lassan kint az egész városban elterjed, s az egész nap folytán szakadatlanul tart. Ez a külső ünnepélyesség egyik fő­ nyilatkozása. Ezalatt a család minden tagja az asztal körül térdel s hangos imában köszöni az égnek a múlt évben nyert áldásokat, s kikéri kegyel­mét a jelen évre, különösen esedezvén, hogy minden betegségtől kíméljék meg őket. E szertartás által azt akarják a khinaiak kifejezni, hogy mindenben az égtől és földtől függnek, s életök minden sikere az ég és föld kegyelmére van bízva. A szertartás bevégez­­tével az utánzott pénzeket elégetik, a narancsot a család tagjai megeszik s a többi ennivalót a szegé­nyek számára teszik félre. Ekkor már bekövetkezett a reggel s a család a házi istenek és bálványok imádásához kezd. A szo­bában elhelyezett képek és szobrok előtt felállítnak egy oltár-forma asztalt s arra veres égőgyertyákat, három tál rizst, három csésze b­eát, úgy annyi pohár bort, s három szál maccaronit helyeznek. A család­tagok aztán körülállják az oltárt, mig a családfő letérdel s hangosan imádkozik az istenekhez pártfo­gásért, mely imát a család tagjai utána mondanak. Az áldozatul kitett ételeket és italokat aztán meg­égetik, mert a khinai nem tartja tanácsosnak enni amaz ételekből, melyeket az isteneknek vittek áldo­zatul. Majd a szobában falra helyezett ősök tablettjei előtt történik hasonló ima, s hasonló eledelek és ita­lok kiállítása. Itt azonban az utóbbi cikkeket már azzal az óhajtással állítják föl, hogy a család elhunyt kedvesei azokból egyenek és igyanak, s a család mé­lyen meg van győződve, hogy az ősök részesültek is ez eledelekben, habár csak kóstoláskép is, s úgy vélik, hogy a kedveseknek csakis úgy eshetik jól a lakoma, ha azt az utódokkal együtt költhetik el, ennélfogva a szertartás bevégeztével minden ételt el is költenek. Következik, reggeli kilenc óra körül, egy igen fontos és ünnepélyes szertartás A család minden fiatal tagja térdre borul az öregebb előtt, kezet csó­kol, megköszöni az eddigi jótéteményeket s kikéri a szeretetet és jóakaratot jövőre is. A gyermekek szü­leik előtt, ezek pedig a nagyszülők előtt teljesítik ez érzékeny jelenetet. Sőt a házastársak is mind a két fél szüleinél együtt és egyszerre tartoznak ezt a tisz­teletet nyilvánítani, s ha valakinek több neje van, va­lamennyi nő tartozik ekkor a férj és első neje előtt térdre borulni, megköszönve a múlt jóléteket s esdve a jövő kegyekért. Ez is megtörténvén, a család férfi-tagjai elin­dulnak s két-három napig járnak új­ évi látogatásra. Jó barátok vagy a társadalomban egyenrangúak ilyen­kor meghajtják egymás előtt magukat s mindegyik a maga kezeit szorongatja, miközben boldog és sze­rencsés uj évet kíván. Ilyen látogatás alkalmával egy csésze b­eát és narancsot szokás adni, s azt elfogadni az udvariasság parancsolja. Ha a látogató alsóbb rangú, akkor térdet hajt a felsőbb rangú előtt egy­szer, kétszer vagy háromszor, az illető társadalmi állása szerint, s az ilyet nem is kínálják meg üléssel, b­eával vagy narancscsal. Rokonok és család­tagok közt sok emléket és ajándékot osztanak ki kölcsönö­sen. Szegényeket is segélyeznek bőségesen s minden ajándék önkénytes s a vagyonosok keresik fel a sze­gényeket. Khinában átalában nem fordul elő oly eset, hogy emberek új­év napján házról-házra járja­nak koldulni és fosztogatni, mint nálunk s Európa legtöbb országában szokás. Az új­év első napja ott az öröm és mulat­ság ünnepe. Egész nap, egész éjjel tüzes békákat és röppentyűket eregetnek, a zene szól mindenütt, mindenki ünneplő mézet ölt, s Khinában ez nap az állam fizeti a színészeket, míg más országban a khinaiak aláírás útján gyűlt pénzből tartják nyitva színházaikat egész nap, ingyen a nagy­közönség mu­lattatására. Különben az újévi ünnepeket az állam három napig, a céhek öt napig s a nagykereskedők tízig tartják meg, a­mennyiben e napok alatt az állam­hivatalok, iparüzletek, és nagykereskedések zárva ál­lanak. Az új év három első napján bármit is pénzért eladni a képzelhető legnagyobb szerencsétlenség­nek tartják. Nem is igen fordul elő ily eset. Sőt meg­történik, hogy mikor százezerekre menő sürgős t­ea­­vagy selyem-szerződéseket kötnek is, khinai ember nem fogad el e napokon soha élőpénzt vagy fizetést, sőt nevét is csak a negyedik napon írja alá, addig a konzul hitelesíti a szerződést. Mily lelkiismeretes ba­bonával tartja meg a khinai ezt a szokást, leginkább tanúsítja az a körülmény, hogy épen az új év három első napján alkalmaznak legtöbb napszámost, kik egész nap fótnak-futnak a küldeményekkel, de arra nem lehet őket rá­bírni, hogy pénzt fogadjanak el. Utóbb bőségesen megkapják, az igaz, de az új év napjain hiába erőszakolnánk rájuk bármennyi pénzt. Kantonban szolgálatomban volt három gondolás leány, kik szegények voltak nagyon. Eljöttek új­év reggelén szerencsét kívánni, de nem fogadtak el semmi ajándékot, kijelentve, hogy az istenek súlyo­san látogatnák meg őket, ha oly mellékszándékkal jöttek volna újévet köszönteni, hogy azért jutalomban részesüljenek. Csak a süteményt fogadták el köszönet­tel, s addig nem is távoztak szobámból, mig meg nem ették mind. Legfurcsább azonban, hogy mig készpénzt el­fogadni, vagy készpénzért valamit eladni az ország­ban a legnagyobb bűnnek tartják, mely képzelhetlen szerencsétlenséget vonna maga után, épen az új év három első napján meg van engedve a kártya- és kocka­játék pénzben, a­mit különben egész éven át szigorúan tiltanak s nagy fenyítésben részesítik e ti­lalom áthágóit. De az újévi napokon országszerte sze­gény és gazdag kártyáz és kockát közhelyeken, há­zakban, sőt az utcán is, oly szenvedéllyel s mond­hatnám lelkesedetten, hogy ilyenkor Khinában való­színűleg egészen más vagyon­mérleg lép életbe, mint volt az ó-év utósó napján. Ez az egyetlen körülmény az, mely a khinaiak új­évi ünnepeinek sokféle s rész­ben szép szertartásaiból nagyon sokat von le, annyira, hogy néha csaknem illúzióvá válik szép oldala. Xántus János: A Petőfi-Társaság megnyitási Ünnepélye. (Január elsején.) (K.) Január elseje Petőfi születésnapja, s az irodalmi társaság, mely az ő neve alatt alakult, alap­szabályai közé vette föl, hogy mindig e napon tartja közülését. A megnyitási ünnepély iránt fővárosunk iroda­lomszerető közönsége élénk érdekeltséget tanúsított, mert bár ezen a napon sok embert vesz igénybe a szerencsekívánatok és tisztelgések hagyományos szo­kása s bár az új esztendő ezúttal olyan lágyra vált idővel és londonias köddel köszöntött be, mely nem tette kellemessé az utcai sétát, az akadémiai palotán lengő nemzeti szín lobogót pedig csaknem a láthatat­lanság homályába burkolta: a díszterem és karzata mégis egészen megteltek nőkkel, férfiakkal s főleg a költészetért hevülő fiatalsággal. A hallgató közönség soraiban láttunk olyan jeles írókat is, kik máskor — az akadémia és Kisfaludy-Társaság ünnepélyein — az emelvényen szoktak ülni és beszélni, köztük Szász í£árolyt, Tóth Lőrincet, Lukács Móricot, Greguss Ágostot, Arany Lászlót, Fraknói Vilmost. Az új társaság tagjai majdnem teljes számban jelentek meg az emelvényen, melyet ezúttal is a magyar nők által hímezett nagy szőnyeg borított. Képviselve volt köztük a működő írói nemzedé­kek mindegyike, az öreg Szigligetitől kezdve László Mihályig, e tehetséges fiatal novellistáig. Képviselve volt nemcsak a főváros, hanem a vidék is, kivált Kolozsvár Szász Gerő, K. Papp Miklós és E. Kovács Gyula által. Bár hét előadás volt, az ünnepély egy óra előtt mégis véget ért, s már változatossága által is érdekel­hette a hallgatóságot, melynek körében kiosztották a­­Petőfi-Társaság Lapjáénak ízléses nyomású első számát, s abban a felolvasások szövegét részint egészen, részint azok kezdetét, felét. Jókai Mór tartotta a megnyitó beszédet a fel­olvasó­asztalnál. Annak előadását kisérte meg, hogy a társaság létrejöttének mi oka volt s a fennmaradás­hoz mi joga van. Ha az volna — úgy­mond — a tár­saság előtt lebegő cél, hogy a szépirodalmat a maga önkényt fejlődött korszakában egy társulati keretbe gyűjtve mutassák fel s hazai és külföldi jobb termé­keket adjanak ki, akkor nem lenne ez uj szövet­kezésre szükség, mert ezt a feladatot teljesíti a Kis­faludy-Társaság, melynek az uj társaság teljes elis­meréssel adózik s annak sem versenyt, sem vele szem­ben ellentétet támasztani nem akar; az sem lehet a társaság szándéka, hogy bármily ambíciók kielégíté­sére szolgáló címet szerezzenek, mely ambíciók kielégítésére legfényesebb és illetékesebb hely az akadémia, hol nemcsak a tudományt fejlesztik, hanem a szépirodalmi érdemeket is megkoszorúzzák. A Petőfi neve olyan zászló, melyet nem szabad azért hasogatni szét, hogy darabjait gomblyukakba tűzve rendjel gyanánt viseljék. Ő maga sem szerette a címet, nem kívánt irodalmi társaságok tagja lenni, de a társulás eszméjétől nem volt idegen. Alakítá harmincegy évvel ezelőtt a »tizek« társaságát, azzal a céllal, mit most ez új társaság karol föl: a szépirodalmat, mint életpá­lyát emancipálni s önállásra juttatni. A »tizek« társa­sága nem lépett életbe, mert a szerkesztők s kiadók ön­kényt ajánlkoztak az eredeti művek felkarolására s ak­kor a csekélymérvű politikai irodalom sem nyomta a szépirodalmat; de most Apolló is a politikára adta magát s a múzsák mind Kliót szolgálják, a hírmondót, s egész szellemi táborunkat igénybe veszik a hírlapok. Kiadók és közönség részvétét a napi sajtó emészti föl, s a politikai lapok, nem lévén elég módjuk az eredeti szépirodalom fényűzésére, csekély díjért for­dított külföldi termékeket közölnek, nyomatnak le a kész szedésből s áraitatnak olcsón, (a­mint teszi ezt nagyban a Jókai Mór politikai lapja is,) s így az eredeti szépműveket szintén oly olcsón kell adni, hogy a mellett nincs haszon s a kiadók nem örömest vállalkoznak újak kiadására. Ez anyagi hátrányhoz szegődik az a szellemi, hogy minden kiváló tehetség a hirlapírás jutalmazóbb napszámjához szegődik, hétköznapi tényekkel foglalkozik, pártot szolgál, hódol a helyett hogy hódítha s a pártmaecenás politikáját énekli mindennap. (Megannyi érdekes vallomások magától Jókaitól, ki szépirodalmi nagy tehetségével szintén a politika szolgálatába szegődött, a­mi — saját szavai szerint — annyi, mint aztán »a múzsá­hoz csak fél lelkesülést vinni.«) Egy nap — mondá Jókai — arra viradunk fel, hogy nincs többé szép­­litteraturánk, sem kritikánk. E helyzet ad okot a Petőfi-Társaság életbeléptetésére. A Petőfi lángeszét nem lehet fölébreszteni, de fen kell tartani irányát: a költészet szabadságát, mely senkinek sem szolgál, továbbá a tehetségek érvényesítését, fejlesztését. E hagyomány örököseinek tekinti magát a Petőfi-Tár­saság, mely nem igér csodát, nem dicsekhetik ragyogó talentumokkal, de azt a mije van, a társulás útján tökélyesíthetni reméli. Jóakaratú bírálással javítni az irodalmi modor hibáin, az írótárs figyelmét felhívni arra, a­mire hivatása van, ösztönözni az alkotások műgondjára, buzdítani, segíteni, ez a cél. A társaság továbbá összegyűjti az adatokat, melyek Petőfi költői egyéniségét kiegészítik. Végül Jókai e szavakat mondta: »A lánglelkű pályatárs emlékének tartoz­tam e kísérlettel (t. i. eszméinek, hagyományainak elmondásával,­ a jó barátnak tartoztam egy könynyel. E könyet elhoztam. Adja isten, hogy ne a múlt és jelen közötti összehasonlítás okozta köny legyen az.« Megéljenezték a szép szavakat, melyeknek nem egy pontja úgy hangozott, mint — önvádolás. Az a hang hallatszott itt-ott a beszédből mélabúsan, a­mit nagy ideje mondogatnak elegen: kár a hivatott költőnek politikussá lenni, mert egyfelől ritkán nyer benne a politika, másfelől mindig bizonyosan veszt a köl­tészet ! Szász Gerő volt a második felolvadó, sajátlag szavaló, ki »Az ideák« című emelkedett tartalmú költeményét adta elő hangban, kifejezésben a szivek­hez szólva s az ajkakon »éljen«-t fakasztva. Az »ideál«-t dicsőite, mely földről az ég felé ragad. Pulszky Ferenc komoly causerie-t tartott Petőfiről és a negyvenes évek kritikájáról. Elmondta, mi állt an­nak útjában, hogy irodalmunk egykori napj­a nem vál­tak azonnal Petőfi dicsőítőivé, félve, hogy nyomában oly költők serege burjánzik fel, kik a pongyolaságot, alantiast honosítják meg. Az ifjabb nemzedék azonban lelkesedett Petőfiért. Egyik fél csak hibáit, másik­n­ak szépségeit látta s beható bírálat nem jelent meg róla. Ekkor, 1846-ban, Erdélyi János »Szépirodalmi »Szemlé«-jében irta róla Pulszky ama tüzetesebb bí­rálatot, melynek szerzőjét sokáig nem is gyaníták s melyből most nehány igen szép pontot olvasott fel. Elismerte ő abban a költő fényes tehetségét teljesen ; múzsáját a népmondában élő királylányhoz hason­­lítá, kinek haja aranyos, könyei gyöngyök, mosolya rózsabimbó, s ki mezítláb jár a patakhoz, vasárnap piros csizmában megy a templomba, s énekel mindig.

Next