Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-01 / 25. szám
Csütörtök, 1877. február 1. 25. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetés, dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Hogy nem ment férjhez. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Tehát mogorvának tartanak ? — Ön nem közlékeny, nem szól senkihez. — Kegyed is annak tart, kisasszony ? — Velem sem beszél. — Mert nem tudok mit beszélni. — Ép ez a baj. Lássa, különösen mi, nők, semmiért sem haragszunk annyira, mint ha társaságunkban valaki szótlan marad. — Pedig, kisasszony, ez már velem született hiba. Rendesen otthon jut eszembe az a felelet, melylyel a társaságban adósa maradtam valakinek. Vagy ha már tudnám is mit mondjak, nem találom a szavakat, a kifejezést, csak akadozom, csak mekegek. — Erről le kell szoknia. — Leszokni, de hol? — Ha tetszik, akár mindjárt itt. Ön átjöhet esténkint egy-egy órára hozzám; behívom Slapáknét, ő ket, én varrok, ön meg elhozza hegedűjét s saját szobája helyett, nálam játszik. A kis varrólány egészen nekitüzesedett attól a gondolattól, hogy ő a Varga úr nevelője lesz. Hiába, asszony volt ő is, pedig nem titok, hogy ezek semmit sem szeretnek annyira, mint oktatni, nevelni minket. Talán mindjárt meg is kezdte volna az első leckét, ha végre most elő nem kerül valahonnan Slapákné asszonyom , s így Varga úr, nem tartván illendőnek továbbra nyújtani az első látogatást, nagy hajlongás és köszönetnyilvánítások között kívánt »jó éjt.« És úgy lett, ahogy tervezték. Együtt töltöttek minden estét, Slapákné asszonyom védnöksége alatt. Egy este a »tensasszony« nem volt a szobában. Valami dolga akadt künn. A hegedű oly szivrehatóan szólt: Nincsen apám, nincsen anyám Az isten is haragszik rám — — A hegedű sírt, mégis a kislány könyye pergett. Elérzékenyülve nyújta kezét a játszó felé. — Köszönöm. — Kisasszony! Felelet volt erre a kis kéz szorítása ? — Katica!! A kis kacsát nem vonták el tőle. — Katicám! — László! — Szeretsz-e, igaz-e? — Szeretlek. Hiába kért már ezután Slapákné azokból a hús nótákból, melyeket Varga úr eddig játszott, a nyirettyű mintha megkötötte volna magát, csak nem akart engedelmeskedni: vígan hangzott húrjain a dal. * — Én, istenem, mi lesz belőlem ! — Nem Katicám, kedves kis feleségem. — Oh, László! — Akarsz-e enyim lenni? — Feleded, hogy mind a ketten szegények vagyunk — — Bízzál. A városnál megürült egy dijnoki állomás, folyamodtam értte s remélem, elnyerem. Rendes hivatalom lesz, hatszáz forint fizetésem, te varrogatsz tovább — — Oh, László, ez nagyon is nagy boldogság lenne ; szinte félek tőle. — Enyim leszesz hát? — Tiéd vagyok------* Holnap lesz egy hava, hogy Varga ur Slapákné asszonyom szoba ura lett. A török hitrege azt tartja, hogy minden hivőnek van külön két szelleme, melyek hiven kisérik őt ez éjen át, a bölcsőtől koporsójáig. Jobb felől áll a jónak szelleme: Khayal sagh tharafa; balján a rész foglal helyet: dzinn sol tharafa. A két szellem örök csatát vív egymással. A harci szerencse serpenyője szüntelen billeg fel s alá. A győzelmes intézi a halandó tetteit. Midőn Varga úr, ma, egy szerelem-két teljes est után nyugodni tért, a két szellem csatáját vélte látni maga felett. Melyik lesz a győztes ? — A fogadás meg van nyerve! — vigyorgott a rész szelleme. — Elvesztem. Lemondok rólad, — szólalt meg Itkeyben a jó. — Most ? — ugyan jókor, hahaha! — Mennem kell, képes volnék igazán szeretni. — Egy kis varróleányt! — Egy angyalt. — Késő tépelődés. — Jobb valaha, mint soha. — Ő igazán szeret; ha elhagyod, megtöröd szívét. — De legalább nem lesz kénytelen pirulni a felett, hogy szeretett. — Sőt ha megutál, úgy hamarabb gyógyul sebéből. — Ő oly szép, oly nemes! — S te olyan nemtelen! — Nem akarok az lenni, legalább az ő szemében nem. — Úgy csak egy módja van: vedd nőül. — Az lehetetlen. — Úgy, hát mit akarsz tenni ? — Búcsú nélkül, hirtelen távozóul. — Megölöd. — Az idő jó orvos. — De a fogadás ? — Elvesztem. — Ismerőseid gúnya ! — Megvetem. — Hire jár, kacagni fog az egész világ. — Nem törődöm vele. — Ez volna, egyhavi képmutatás s a folytatott nyomorult életmód eredménye? — Bár több lett volna részemről az áldozat, tán kisebb volna bűnöm. — Tehát miben állapodol meg ? — Holnap búcsú nélkül távozom. — Jól van, igen helyes. Azonban mondok valamit. — Hasztalan, nem tágítok. — De ha a kecske is megélhetne, a káposzta is megmaradna. — Nem értelek. — Győzd meg barátaidat úgy, hogy sem kilétedet ne kelljen fölfedezned, sem a lányt pellengérre állítanod. — Ha lehetséges volna. — Gondolkozzál, talán módját leled! — Berg báró úri utcai lakában, a véletlen hozta-e ma össze azt az úri kompániát, mely ép ma egy hónapja oly vigan ülte a »Sas«-ban a Muki-napot ? — Hol voltál tegnap, Guszti ? — A színházban. — Mármint a magyarban. — Ott. — Sikerült az előadás? Jó volt? — Mint rendesen. — Je ne peux pas en revenir, hogy mint lehet mindig oda járni, — jegyzé meg fitymálva a báró. — Kedves kis bárom, (kedvem volna nem ékezni ezt az »á«-t.) meg lehet-e unni a jót? — Fade, semmi hecc! — Az igaz, ott csak a művészet lakik. — Művészet ? — No,hiszen szép, szép, mon cher, de a bon-bont is meg lehet unni. — Senki sem kényszerít, egyél a változatosság kedvéért fekete retket: menj a német színházba. — Je suis de votre avis; el is megyek, mégpedig mindjárt ma este. — Megy ám ma este a pokolba, nem azokhoz a »Sängerek«-hez, — pattant ki Guszti. — Pourquoi, már miért ne ? — Mert ma, ma van. — Elfeledted, mi történt ma egy hava a »Sas«-ban? A fogadás! Estére mindnyájunknak ott kell lenni; így, vagy úgy, de patakzik a pezsgő. — Kétlem, ha lesz-e belőle valami. Itkey aligha ott lesz; a napságtól egy szemmel sem láttam. — Csodálom, hogy te, aki mindig franciául gagyogsz, nem tudod azt, mit tesz az: parole d’ honneur! — No, én csak------— Szervusztok, fiúk! — Nini, Itkey ! — Farkast emlegettünk, kert alatt jár. — Hol jársz te itt ? már ezer esztendeje nem láttunk. — Csak kedves házigazdánkat jöttem figyelmeztetni , nehogy váratlan érje az a pezsgő. — Hohó! — Quo jure ? — Megnyertem a fogadást. — Meglehet, de je ne le crois pas, bizonyítsd be. — Meglesz. — De hogyan ? — Nagyon egyszerű. Jer ma este hét órakor ősz utca negyedik szám alá s valami nem létező személyt keresve, nyiss be a 17-ik számú ajtón. — Azután ? — Azután meg leszesz győződve, hogy vesztettél. — S azután ? — Azután elmegy a »Sas«-ba, megrendeled s behütteted a pezsgőt; egy félóra múlva én is utánad megyek. — Áll! — Tehát estére, fiúk ? — Ott leszünk.* Ajk az ajkon, szív a szivén, mintha lelküket akarnák átlehelni egymásba. Hogy venné most észre Katica azt a csekély zajt, melyet az óvatosan nyitott ajtó zárása okoz ? — Bocsánat, itt lakik Fantomé úr ? — Nem, nem itt, itt nem! — veti sebesen a Varga úr öléből pirulva felugró kis leány. — Úgy engedelmet. Hahaha! Csalódtam. Hahaha! Bocsánat, hogy zavartam. Hahaha! — De eher Ödön est un grand coquin! — mormogta a nevető úr távoztában. (Folyt. köv.) Egy falusi Lear király. (Elbeszélés.) Irta Legouvé Emészt. (Folytatás.) III. E találkozás elég volt arra, hogy kíváncsiságom föl legyen keltve. Azonnal elmentem a falu mailjéhez, ki épen szomszédságomban lakott. — Ki az a Boyer apó ? — kérdem belépve. — Miért érdekli önt Boyer apó ? Elbeszéltem találkozásunkat. — Adjon hálát a véletlennek, — mondá barátom . — Boyer apó nagy hasznára lesz önnek! — Mit akar ezzel mondani ?