Fővárosi Lapok 1877. március (48-74. szám)
1877-03-01 / 48. szám
Csütörtök, 1877. március 1. 48 szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A boldogtalanság utja. (Elbeszélés.) Írta Büttner Julia. (Folytatás.) Ez esetet a szép Max oly üvegfedélnek tudta Hockenforst házán, melyre szemtől-szembe követ dobni veszélyesnek tartotta volna, hanem azért aztán bizalmas körben annál többet beszélt »barátjának malné űrjéről,« e nagy szellem amaz ártatlan gyermeki bizalmáról, melyet egy kacér másodrendű színésznő iránt tanúsított, midőn örök hűséget esküdött annak s viszont attól is elfogadta s elhitte a sírig tartó hűségi esküt! Ily »nagyszerű egyszerűség« mellett, természetesen csalódnia kellett, mert a kis színésznő, kit annyi katonatiszt, börze-üzér, sőt egy milliomos sertéskereskedő is pártfogolt, miként is elégedett volna meg azzal, hogy egyetlen egy szegény tanárnak a neje legyen ? Hisz ily áldozat a kalandokra és fényűzésre vágyó hölgyre nézve, a lehetőségek határán kivűl állott s majdnem egynek vette volna az öngyilkossággal. Azért Hockenforst tisztességes ajánlatával igen brusque modorban lett általa visszautasítva. S midőn a kérő, e — Max szerint — pompás komédiát tragikusan vette s a színésznőt hűségi esküjére emlékeztette, az ezért szörnyen feliidult hölgy, talán sajátkezűleg fenyítette volna meg őt, ha Hockenforst már a durva szóvihar elől el nem menekszik. Sőt később ez eset miatt a várost és állását is elhagyta, mert az élelmes hölgy nem mulasztá el saját értéke emelésére ama jelenetet épen nem szerény modorban elferdítve, közhírré tenni. A mivel célját teljesen el is érte, mert ez eset által annyira divatba jött, hogy nemsokára ezután egy Bécsben gyorsan nagyurrá lett galíciai zsidó Snorrer, díszes nyaralót vett számára. Partos is Maxtól tudta meg ez adatokat Hohenforst élettörténetéhez, de Berchtold ezáltal nem vesztett barátja szemében, — mint talán Max remélte, — mert Hochenforst igaz szerelme miatt nem lett nevetségessé Partos előtt, sőt mélyen sajnálta barátját, hogy balsorsa egy oly léha nőhöz vezette, ki minden nemesebb érzelemre méltatlan volt. Amit, hogy Hochenforst fel nem ismert, azt Partos magának úgy vélte megmagyarázni, mikép barátjának lelkét még akkor a magasabb eszmény utáni vágy tölte el, melyet a közélet vagy az a kör, melyben élt, épen nem tudott kielégíteni. S így történhetett aztán, hogy a színpadon egy új jelenség, egy a lámpa fényénél, a szabó és fodrász művészete által bájosnak látszó nő, ki ott a legnagyobb költők legszebb gondolatait jól utánzott ihlettel mondta el, oly hatást gyakorolt barátjára, mely másként megfejthetlen maradt volna, mivel a kiváló férfi ezáltal annyira el lett vakítva, hogy nem is tudta elválaszni a színésznőt a szereptől, melyet az csupán eljátszott. S e hatást később az ügyes ravasz nő mindig jobban fokozta, érdekes változatú szerepet játszva Hockenforsttal ama regényben, melyet eszébe sem jutott komolyan venni s e végett a kalandos életről lemondani. De ha Partos előtt, barátja értékéből mit sem vont le, hogy az e nőt oly nagyon szerette, azt annál nagyobb hibául rótta fel annak, hogy ama silány nő elvesztését az eszmény megsemmisüléséül vette, s egynek bűne végett az összes női nemet elitélte, és mintsem azt elismerte, mikép egy kacér nő elég ügyes és ravasz volt őt elámítani, inkább szerelmét igyekezett önámításul feltüntetni s ez érzelmet kárhoztatta s nem azt, hogy ő ez érzelmet épen egy érdemetlenre pazarolta. Hanem Partos e rászólást sohasem fejezte ki szavakban; nem érzett hivatást magában arra, hogy Hohenforstot e lelki bajból kigyógyíthassa; azért most is ellenvetés nélkül, mosolyogva hallgatta ennek heveskedését, míg az beszédjét be nem végzé; s aztán is, midőn visszafordúlt, már minden cáfolatot s ingerkedést kerülve, a közel hegyek sziklaüregeiben alvó sokszoros viszhangra figyelmeztette útitársait. Max azonnal hallani is akarta e viszhangot, s nemsokára felhangzott a szűk völgyben az ifjú tiszta érces hangján a Loreley dala: »Ich weiss nicht, was soll es bedeuten, Das ich so traurig hin . . .« S a dal mindenütt a merre haladtak, fel is kelte a viszhangot és sokszorosan ismételt az utánuk minden egyes hangot, mintha nem tudná, vagy nem akarná elfeledni ama bús regét, melyről a költő is azt hiszi, hogy az, a szegény hajósra nézve alighanem roszul végződött. .. Nem sokkal ezután Partos bemutatta barátjait Soltész bányatanácsos családjánál. A tanácsosné nem tett különbséget a régi s az új ismerősök között, egyenlő hódító szeretetreméltósággal fogadta az ifjakat; de Hohhenforst értékét felismerve irányában, volt még szivélyességében valami finomabb s értékesebb is, mit az csaknem leereszkedő udvariassággal fogadott. Viola eleve vidám kellemmel vett részt az átalános társalgásban, de később, — mint Max örömmel tapasztalta, — Hohhenforst éles ékei nem kötötték le figyelmét, mert mihamar elferdült Berchtoldtól, hogy kedves bizalmassággal kezdje őt, (Kolb Maxot) holmi aprólékos magánérdekű dolgokról, nyilván csak azért, hogy irányában kellemes legyen. Max büszke örömmel fogadta e kedves figyelmet s igyekezett a lehető legszeretetreméltóbb lenni, sőt csaknem szellemessé is lett a boldog megelégedés gyönyörétől, midőn magát így Hockenforst fölé emelve látta. De nemsokára Partos is hozzájuk lépett s Violának úgy mutatta be Maxot, mint élte megmentőjét, — s magyarázatul elmondta az egész jelenetet ott a folyam partján. Max nem tudta, nem lesz-e ezáltal nevetségessé s ne haragudjék-e Partosra ?, — de Viola oly édesben nevetett a kaland felett, hogy így e szép szembe tekintve, Max túl boldognak érezte magát, hogy e derűit vidámságra ő adott okot. Majd mindahhoz Viola még azt is kérdé tőle, hogy mivel rójja le irányában ama nagy tartozást ? Mert ha Max csak azért nem mentette ki őt a vízből, mivel esetleg csak Sebes ugrott a folyóba, ő azt tettnek veszi s adósául tekinti magát. — S én nem óhajtok hosszasan adósa maradni, — szólt nevetve, — azért csak szóljon hamar, mikint szabaduljak meg e nagy tartozástól? — Elébb engedje, hogy meghaljak nagyságért s csak aztán beszéljen tartozásról, — mondá Max, s ez ajánlatnál valóságos halálmegvetéssel borzolta magasra szépen felfodrozott haját. Partos nem igen szelíden nézett rá. — Nem úgy, — szólt közbe, — ígérje nagysád a megmentőnek . .. kezét... . egy táncra! s aztán maradjon csak az Ígéretnél. Jutalmazza meg a szándékot szándékkal! De Max sokkal élelmesebb volt, hogysem elmulasztotta volna helyzete előnyét felhasználni s azért kijelentette, hogy Viola, mint hölgy, sokkal nemesebben és gyöngédebben gondolkodik, hogysem, ha már jutalmazni akar, azt csupán ígérettel tegye. Viola nagyon helybenhagyta e jó véleményt s pajkos patkószszal biztosítá, hogy a benne helyezett bizalmat semmi esetben sem cáfolná meg, hogy Max mutattassa be magát annak is, a kiért igazsággal a folyamba akart ugrani s aztán, attól is hasonló hálát kell elfogadnia. Viola beszédjének e fordulatánál, Partos vidáman utánza a büszke tekintetet, melyet Max a beszéd kezdeténél rávetett; de Max gyorsan beleokult a helyzetbe s egy udvaronc készségével sietett királynője akaratát teljesíteni és csak úgy repült Sebeshez, kit a másik szobában a szőnyegen feküdni látott, ott a rálomhán felpislogó kutyának bemutatta magát s Violának szavát fogadva, azonnal fel is kérte Sebest egy gyors polkára, melyhez a zenét aztán Viola vidám kacaj mellett kegyetlen sebességgel verte le a zongorán. Sebes morgott és minden kacérság nélkül mutatta fogait táncosának, de az, az így is veszélyes mivelettel mit sem törődve, körülvonszolta őt a szobában. Viola ekkor átadta helyét a zongoránál Partosnak, míg maga a Max karján kedves bájjal táncolta körül a szobát. S mindez annyi vidám zaj és nevetés mellett történt s a túlcsapongó jókedv annyira nem akart szűnni, hogy a táncosnő a mellékszobában nem csekély zavarba jött e miatt Hohhenforst előtt, kinek figyelmét édes szeretetreméltósággal igyekezett lekötni, nehogy az Violáról talán nem előnyös véleménynyel hagyja el házukat. Megkisérté tehát szokott mézes modorával Hohenforst ítéletét megvesztegetni, s édes bizalmasan beszélt hozzá leányáról, de az nem fogadta el a hízelgés szinmézébe beadott eszmét s finom sarcastikus mosolylyal hajolt meg a tanácsosné bókjai előtt, ki oly nagy nyereménynek mondta azt ha Hockenforst kiválóan szellemes egyéniségét társaságukba vonhatja, mivel csupán a valóban művelt férfiak körében nyerhetik meg az ifjú leányok a nemesebb eszmék iránti fogékonyságot s csak azok lehetnek vezetői a röpke, gondtalan lényeknek, kiket talán a túlságos szülői szeretet elkényeztetett. S épen ily férfiakban itt nagy a hiány, az imádó és udvarlók serege ily szerepre pedig nem képes, s ezek mellett leánya sohasem is fogja felismerni egy igazán nemes férfi-lélek értékét. (Folyt. köv.) A hímzett zsebkendő. (Francia beszély.) Berthe Vadier-től. (Vége.) Hiába biztosítottam a szeretetreméltó Rózát, hogy ő nagyon érdekelt, ő nem akarta ismét újra kezdeni bizalmas vallomásait. — Nem, nem, —■ mondá ő. — midőn barátnőimről beszélek, a tárgy annyira érdekel, hogy rűm megáll, pedig hát e fátyolnak nem sokára készen kell lenni. — Ez nagyon hosszadalmas munka, kisasszony, melyhez kegyed itt fogott. — Igen, — de örömömet lelem benne; ez Regina nővérem menyasszonyi fátyola. — Terézé már kész. — És miután ezt is elvégezte, kétségkívül a magáét fogja elkezdeni ? — Magamnak talán soha sem fogok hímezni. — Hogyan ? — Kisasszony, ön, kinek érző szive a virágnak lelket ad, hogy tőlök szerettessék, ön megvetné egy élő lénynek ön iránti hajlandóságát ? — Nem; de én nagyon követelő vagyok; arra hogy sorsomat feltegyem , okvetlenül szükséges, hogy nagyon szerettessem és, hogy magam is nagyon szeressek, és még nem tudom, várjon fogok-e találni oly férfiút, ki nagy szerelmet gerjeszthetne bennem, és irántam ép oly nagyot érezne. — Oh! — kisasszony, önnek nem szabad ebben kételkedni, és ha elég lenne önt megérteni, önt becsülni tudni a végre . . . — Róza! — kiáltott Mártha kisasszony, így lett megszakasztva a társalgás, melyet