Fővárosi Lapok 1877. március (48-74. szám)
1877-03-01 / 48. szám
valószínűleg szívem fölajánlásával végeztem volna, mert szerettem Rózát, nem lehetett többé kételkedni benne ; ahelyett, hogy, mint Valeria közelléte fölvidított, az övé szomorúvá tett és megzavart; ez most már szerelem volt. Majdnem megvalósítottam tehát, mégpedig ilyen hamar, madame Müller jövendölését. XII. — Mily változékony az emberi lélek, — gondolom. — Lehetséges-e, hogy ily rövid idő alatt megváltoztam ? Ezt az elmélkedést egy vasárnap reggel tettem a kert végén lévő lombos lugasban ülve, és szemléltem a batiszt-kendőt, melyet szüntelen magamnál hordtam , midőn nagy nevetés visszafordulni késztetett. Ez Rudolf volt, ki a nélkül hogy értesített volna, hazajött Bécsből, hogy egy napot töltsön velünk. Kirántotta kezemből a zsebkendőt. Vissza akartam azt venni tőle. — Nem, nem, — mondá ő, — elég hogy egyszer beteggé tett, — nem lesz többé a tiéd, csúnya ábrándozó ! És a ház felé futott, ahol nővérei mind az ajtó előtt ültek. Utána futottam, attól félvén, hogy elmeséli a kisasszonyoknak e szegény batiszt történetét. Gyorsan szaladtam, kétségkívül sokkal gyorsabban, mint azt egy lábadozónak szabad lett volna tenni, mert egy hibás lépést tettem és a földre terültem. Heves fájdalmat éreztem fejemben, azután többé semmit. Midőn magamhoz tértem, a pamlagon ülve, a teremben találtam magamat. Rudolf fejemet tartotta, Martha kisasszony halántékomat fris vízzel locsolta és Róza egész sápadtan a borogatásokat nyújtotta. Gyorsan visszaemlékeztem arra, ami történt, és látva a fiatal leány nyugtalanságát, mosolyt erőtettem ajkaimra, mondván, hogy egészen jól érzem magamat. Valóban balesetem csak kevésből állt, egy kő által okozott egyszerű seb, melybe homlokom ütődött. A hideg borogatások és egy pohár cukros viz teljesen helyre állítottak. — Mennyire megijesztettél! — kiáltá Rudolf, — és még hozzá újra ez az ördöngös zsebkendő ! Engedd meg, hogy széttépjem, mert az meg van babonázva. — De hát mi az,Rudolf? — kérdé Mártha kisasszony. — Ez az, nagynéném, — felesé gúnyos barátom fölmutatva a tárgyat,— ez az az átkozott szövet, melyet Eduárd bűneiért talált egy hegyen és mely minden szerencsétlenségének oka volt, beleértve az egy pillanat előtt történt esést is. — Hogyan van az? — kérdék egyszerre a néni és az unokahugok. — Mert e zsebkendő, — ismétlem, egy talizmán. Csupán látására Eduárd úr szerelmes lett a hölgybe, ki e tárgyat elvesztette, kereste azt, meg is találta, és a hölgy nem szeretvén őt, beteg lesz és halálra gondol és csak tudományomnak és barátságomnak köszönheti,, hogy az ég ragyogásában még mindig gyönyörködhetik ! Nagyon roszul éreztem magamat e magyarázat alatt, de ama kétségbeesett jelek, melyeket Rudolfhoz intéztem, még jobban nekitüzelték őt. — Eh! — kiáltá egyszerre Teréz, ki a hímzést vizsgálta, — nézd csak Róza, ez ugyanaz a zsebkendő, melyet magadnak múlt évben hímeztél és melyet . . . — Hallgass, — mondá Róza. De már késő volt, a nagynéni elvette a zsebkendőt és ő is elkezdte vizsgálni. — De igen, — mondá, — nem lehet csalódni, nincs két személy, ki úgy tudja csinálni a pamuthímzést, mint Róza. — Hogyan, — mondá Rudolf, — te voltál az, ki e tárgyat hímezte! Hogyan van az ? . . . — Hogy nem az övé többé, — egészíté ki Mártha kisasszony. — Majd megmondom neked. — Kérlek, néni! — Hagyj beszélni, pici, e bobónak meg kell tudnia, mit tettél értté. Rudolf, e zsebkendő azért került ki testvéred kezeiből, mert ő azt többi hímzésével eladatta Bécsben, és kitalálod-e, hogy minek ? Hogy neked megküldhesse a pénzt, melyet én megtagadtam tőled. Mindnyájunkat megkért, hogy neked ne szóljunk semmit és mi megtartottuk szavunkat egész mai napig, de mivel alkalom kínálkozik, meg kell tudnod, hogy milyen a mi Rózánk. — Oh! nővérem! — kiáltá Rudolf megölelvén a fiatal leányt (és valóban úgy meg volt hatva, hogy könyek jöttek szeméből) nővérem, szeretném .... — Jó, jó! — mondá vidáman Róza, — semmi frázisokat, te bókot keresel, de mert az nem szokásos, gúnyolódó uram, nagyon soká várhatnék. Azután mire való a köszönet ? nem arra vannak-e a nővérek teremtve, hogy a bátyák bohóságait jóvá tegyék és hogy a nagybátyák, nagynénék és más ily tekintélyek dühét lefegyverezzék ? De ön, Eduárd úr, mondja meg nekem: nem tréfál-e bátyám, midőn azt állítja, hogy ez általam hímzett zsebkendőnek az ön sorsára végzetes befolyása volt ? Kell-e, hogy keserűen megbánjam e kendő készítését vagy legalább kereskedelembe bocsátását ? — Nem, kisasszony, ne bánjon meg semmit; e zsebkendő egy talizmán, mely egy gyermekkori barátnőmet találtatta föl velem. Ha némi őrült gondolatok fejemet megzavarták, a hibás én vagyok és nem ő; de különben is meggyógyultam, mindenkorra meg vagyok gyógyulva, és e hímzés, melyet a tiszta barátság emlékéül őrzek, most, miután ismerem a kezet, mely oly csodálatraméltó virágokkal hintette be, értékesebb lett előttem, mint bármikor volt. Róza mosolygott és elégedettnek látszott. E nap estéjén sokáig ábrándoztam, tisztelettel vizsgálva e finom szövetet, melyre annyi öltést csináltak azért, hogy egy fivér esztelenségeit megfizethessék. Elborult sorsom kitisztult, a Badenben talált talizmán valóban megadhatta volna nekem a boldogságot, ha .... De akarna-e ő ? Ezalatt az engedélyzett szabadságidő elmúlt, újra vissza kellett menni Bécsbe. Még egy szót sem szóltam, de Róza arca mintha elárulta volna, hogy érzeményeim viszhangra találnak szívében. Azonban, mégis nem volt valami szomorú az elválás, mivel megígértem, hogy visszajövök a nyár közepén tartandó kettős lakodalomra. Valódi boldogságot okozott tanítványom viszontláthatása; visszatértemez az egész ház örömmel fogadta, jó színben létemhez szerencsét kívántak és azt akarták, hogy még ne tegyek mást, csak éldegéljek. De ez nem volt többé lehetséges; az ily tényész-élethez a szív egykedvűségére van szükség és ez nálam nem volt meg. Kevés napot töltöttem még Bécsben, midőn keresztatyámtól egy levelet kaptam. Ámbár betegségemről csak fölgyógyulásom után értesítettem, ő mégis nyugtalankodott, attól félvén, hogy az éghajlat, vagy az életmód nem jó egésségemnek, és Genfbe hitt vissza. Egyik barátja egy iskolát alapított fiatal emberek számára és szeretett volna engem intézetének megnyerni. Minél előbb el kelett volna utazni. E szülőföldemen biztos állásom volt; elégedettnek kellett volna lennem s mégis ellenkezőleg szomorúság lepett meg; ott hagyná-e Róza hazáját ? Rudolffal közöltem aggodalmaimat, ő tréfát űzött belőle, mint ahogy mindig tesz, majd meg reményt nyújtott, hogy kívánságom szerint lehetne rendezni az egészet. »Rózának nem tetszel vissza, és tetszel a nővéreknek, a fivéreknek és a néninek; ami engem illet, ámbár határozott hajlamot fedezek fel benned a regényes iránt, de ez előtt szemet hunyok s én is elfogadlak.« Mit mondanék még ? Keresztatyámnak írtam és általa felhatalmazva, megkértem Rózát. Nem kaptam kosarat. Nem kísérlem meg elmondani, mikint teltek a napok esküvőnk előtt; mikint társalogtunk, sétálgattunk, ömlengettünk. Az ilyen dolgokat el kell találni, azokat elbeszélni nem lehet. Júliusban utaztam el, magammal vive egy szeretetreméltó társnőt és kedves tanítványomat, Gusztávot. Szülei azt akarták, hogy nevelésének befejezése szemem előtt történjék. Genfben föltaláltam madame Müllert; ő boldog volt kigyógyulásom és házasságom fölött. — Mondtam ugye önnek, — folytatá Rózát megölelve, — hogy ön jó és bájos nőt fog találni; ön érdemes volt rá. Boldogok vagyunk. Keresztatyám ifjedni látszik nem szeretetreméltó jelenléte és hű gondossága által; és minden azt remélteti velünk, hogy még sok évig megtarthatjuk őt. Kitűnő dajkám Gotoa is egészen eltelik örömmel, midőn úrnője rá mosolyog; azt állítja, hogy a munka kevésbbé esik nehezére, mint máskor. Charlotte kisasszony, hű barátnőm, velünk van, boldog ő is és büszke, hogy ő taníthatja az első német szóra Albertünket, egy alig négyéves komoly tanulót. Ami a zsebkendőt illeti, mely oly nagy befolyással volt sorsunkra, az gondosan el van téve egy kis mozaik ládikába és számítunk rá, hogy az meg fog maradni családunk birtokában, mindig a legöregebb fiúra szállván. Kass Erzsi. Három lyrikus. — Horác, Burns, Béranger. — (Angol kutfák után.) I. Az a rejtélyes vonzerő, melyet a hármas szám szokott gyakorolni az emberi nemre, némi mentséget nyer irodalomtörténeti érdekes tények által. Három epikus költőt magasztal a világ: Hornért, Virgilt és Miltont. A görög tragédiának három nagy mestere van: Eskhylus, Sophokles és Euripides. Három utólérhetlen szatirikus élt : Aristophanes, Rabelais és Swift. És a dalnokok sorából is három lyrikus magaslik ki, másokat felülmúló népszerűséggel: Horac, Burns és Béranger. Jelenleg e lyrai háromságról fogunk beszélni. Mindegyiket jobban meg fogjuk érteni, ha mindhármukat összehasonlítjuk. Azzal az érdekes ténynyel kezdhetjük, hogy némi tekintetben volt is hasonlóság e különböző nemzetbeli írók állapota és természete közt. Születésénél fogva mindenik a társadalom alsóbb rétegéhez tartozott, de többé-kevésbbé mindannyian szerencsések voltak neveltetésük némely körülménye által. Pályájuk némely szakában mind a hárman viseltek közhivatalt; jókor találtak pártfogóra magas állású férfiakban, s erősen érintkeztek ama politikával, mely korukat hullámzásba hozta. Továbbá mind a hárman még életükben nagy nép-s szerűségnek örvendtek s mind a három mélyen fogó- Ikony volt a vallásos benyomások iránt, de egyszersmind ellenségei az uralkodó dogmatizmusnak és babonának ; mind a hárman élénken érezték a baráti szeretet és a szépnem varázsát; mélyen átérzett meladoliával bírtak, noha rendesen vidámak s ünnepi alkalmakkor játszi kedélyűek valának. Végül mind a hárman oly erős hazafias érzelmeket tápláltak keblükben, mint közönséges embereknél ritkán találunk s habár lángelméjük alapját a teremtő erő, isten adománya képezte, mely minden ízében kiállta a bírálatot, az irodalmi és dalhagyományokat mégis egyaránt felhasználták működésükben, még pedig valódi művészi értelemben, a forma, bevégzettség, észhang és kellem teljes átérzésével. Sőt ami jelentőségteljes: mind a három dalnok szatírával kezdte, bírván a humoros szatíra hatalmával is. De hogy köztök a párhuzamot teljes mértékben felállíthassuk, szükséges mindegyiküket külön venni szemügyre. Sajátságos elgondolni, hogy Horácnak, ki egy téli napon, és 1883 évvel ezelőtt halt meg, világszerte még tán ma is több olvasója van, mint akár Bürnsnek, akár Bérangernek. Az örökéletű klasszikus hírneveknek is megvan különben a maguk jó és rosz idénye: ünnepeltségük és elhanyagoltságuk korszaka. A múlt században mindenütt beszéltek Horácról, a katedrától kezdve le a táncteremig. De aztán századunk kezdete után sok évig nem volt többé divatban. Mint Nibulez mondá: »megszűnt a világ neki igazságot szolgáltatni.« E nagy tudós, 1828—29-ben Bonnban tartott felolvasásaiban kikelt e visszahatás ellen s ettől kezdve megint élénk Horác-kultusz támadt az irodalomban. Hofman Perlkamp, egy nagytekintélyű hollandi tanár, bár szokatlan után, hatalmas lökést adott ennek. Ő 1839 ben egy munkát adott ki, melynek tárgyát annak kimutatása képezte, hogy a jelenleg kezén forgó Horác-művek szövege nem valódi, hanem csak tévesen vannak neki tulajdonítva. Ez a merészség fellázító a németeket s a béke még most is alig mondható teljesen beállottnak. A fölelevenítés azonban túllépte a szigorúan, vett bírálat határait. Canon Tate és Dean Milman Angliában, báró Yalckenaer és mások Franciaországban érdekes kutatásokat tettek a költő egész életére és működésére vonatkozólag s a fölfedezett adatokból kitűnik, hogy Horac életét és szellemét hibásan ítélték meg. Továbbá a fordítások is annyira elszaporodtak, hogy végre már némi türelmetlenséget is idéztek elő. Némelyek szellemes és rokonszenves átiratok, mint a Prout atyáé és a Lord Derbyé; mások szigorúbb átültetések, mint például a Conington tanáréi. Mások ismét pongyola stílben irvák és divatos jellegűek, s inkább beillenének a Moore Tamás, mint a Horác viszhangjainak. Folytatás a mellékleten: 238