Fővárosi Lapok 1877. április (75-98. szám)
1877-04-08 / 80. szám
Vasárnap, 1877. ápril 8. 80. szám. Tizennegyedik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Meg“, jelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A templom. / ' (Hugo Viktor »Századok Legendájáéból.) Öröm, üdv a földnek, minden népnek béke ! Rakjatok templomot e hegy tetejébe; Éjjel építsétek, senki se tudhassa, Hogy ki építette azt itt e magasba; Úgymond a próféta, úgy építsétek föl, Talptól tetejéig irdatlan kövekből, Mész, ragaszték nélkül, csak egymásra rakva. S e templom úgy áll majd ott, mint egy darabba’, Egyszer oly magas még, mint a sziklaormok . . . És csak az erdőt, hol örök zúgás mormog, A tengert, mely ugrál, mint a szarvas-vemhek, Soha el nem fárad, soha nem pihen meg, S a fehér hegyeket, mik mint a büntelen Szivek olyan tiszták, látandja szüntelen, Mást nem, a sok nép — e templom küszöbétűl — Az egész világból mely itt együvé gyűl. Mert e templom körűl ünnepi lesz minden. Hisz azért raktátok e magános csendben, Hogy nyugalom lakja falait s üljék e Fenséges lakáshoz az egész környéke. S nép, pásztor, apostol, mind ki ide jö, im. Látva e templomot, fölmegyen lépcsőin, S meghajtja a magas kapu alatt fejét; Otthona pedig imezt látja, mikor belép : A gránit bolt alatt, oly magasan, mintha Felhők sűrűjébe volna már boritva, Négy nagy komor fal közt, melyek mély árnyékát Mintha titkos, látó szemek szegzenék át, Egy sötét üregben, és sűrű fátyolba Egy szobor állandott, mélyen leburkolva, Mert leple fejétől sarkáig aláfoly. Nem fedi Izist, sem Indrát sűrűbb fátyol, Sem Sinait, sem a Kálváriát több köd, Mint e komor rémet, melyet örök árny föd. Ismeretlen lélek, mely e kolosszt lakja, S nem látszik belőle más — csak nagy alakja. Magassága száz sing, roppant tömör testtel, S nincs káldeus, hindu, kőfaragó mester, A legrejtelmesebb szobrász, az egyipti. Ilyen megdöbbentőt az sem tud épitni. Kő-fátyolredőit nincs ki fölemelje ; Ki tudja, mögötte, titkos szem ha rejl’-e ?, Mely pillant, néz, könnyez, de halott lepedő, Mely emberi szemnek föl nem lebbenthető, Nem rejt-e élő lényt ? Mindenki, megrettent Lélekkel szemléli a nagy Ismeretlent. De mindenki érzi, mi ott burkoltan áll, Nem gyűlölet, nem fagy, nem a sír s a halál • Rémnek látszik, mivel súlyos fátyol födte, De talán csillagok fénylenek mögötte. Aki ránéz, érzi, hogy e fátyol megött Van az örök Élő, az örök Szeretet. Nagy s kicsi, hős s gyönge, óriás és parány, Érzi : a Mindenség e fátyolos talány . Bíró félelemmel eltelik, oly fokig, Hogy remeg s egyszersmind nekibátorodik. Aggastyán és gyermek, a bölcs s a tudatlan Reszket s megérti, hogy e lepel alatt van A legfőbb Valóság és hogy itt e ponton Jehova, Jupiter, Bráhma nem sokat nyom, Hogy itt elhalványul szentirat és hitcikk, S semmi sem gonosz, bár rémitőnek tetszik ! Úgy van ! Rémitőnek, de azért jó s szelíd. S e templomhoz, hízva, nyugodtan közelít Pogány és keresztyén, párszi, hindu, zsidó ; S pap, rabbi, fakir, bonc: a vallás szorító Érckeze megnyílván s őket eleresztvén. Itt az ég , a kőbe domborodó eszmény ; Valami gyöngéd, lágy e kemény kő magja, E titok küszöbén áll az éj alakja, Némán és szigorun, — a szive azonban A nagy természettel még is összedobban, S a lélek, mely mindent teremt, áthat mindent, Íme nagy templomban, e mély árnyban itt bent, Ez a mit mindenki titkon sejtve érez. A többi templomok fölépítéséhez Vakhit és babona, csalás, mese, tévely, Hiúság, őrültség járula kövével; Meg-megszólaltatják a megérthetlent; Oltáraik, miket az ész összedöntend, Falaik, miket az emberiség lába letipor, az eszmény felé haladtába’, Szét fognak mállani; ez az egy, a melybe’ Nincs thóra, sem korán, frigyláda s ereklye, Sem pap, sem áldozár — ez kiemelkedik Maga a mélységből, fel a nagy egekig . A földön egyedül ez áll meg szilárdan, Az emberöltőkkel úgy néz szembe bátran, Mint a csillag nem fél madarak röptétől. Nem, hogy a szivnek a szenvedélyt fedné föl, Elmének a rejtélyt, a sírt az életnek. De fuvallatára hőbb vágyak születnek : Nőni, emelkedni. Meddig? Végtelenbe! A zenith, a melyen Thalész elmerenge, Az ég egyriád bolygó csillagzata, Miket Pythagoras vizsgált, számítgata, E rejtélyes pályák, mik egymást szegdelék, A tudás, mely mindig kutat s mond: Nem elég, Mind nem érinteniük e templom alapját; A mélység, az árnyak el nem borandják; Tiszteletben tartják küzdelminket mivel Nem súlyosbította a hit kételyivel, S nincs ezért magának mit szemére hányjon . . . A zordon bolt alatt, magas kő-állványon Ül a fátyolozott szobor mozdulatlan. Álmodozni látszik, vagy figyelni halkan Az erdőt, a tengert, a csillagos eget, A fa sarjadását, a futó felleget. A boltozaton nincs egyetlen párkány itt, Sem pillér a falon, csupasz, tömör gránit, Melyen egy vonal se mozdúl, nem lebben meg, S az emberek annál jobban megdöbbennek. A gonoszok félve tántorodnak vissza, S az igazak, a jók, kiknek szive tiszta, A bölcsek, a bűk, úgy érzik, ide jővén : Mintha szivök, lelkök mennyei verőfény, Egy nagy szem sugára hatná, töltené be . . . A szobor mögött egy örök lámpa, égve Mint a jósbarlangban a tűz, árnyban hagyja Tűzhelyét, világát a szobornak adja, Mintha ezen égi hajnal ömlenék el. Éreztetni tán a meghatott, hű néppel: Hogy bizony istenség itt e komor rejtvény, És nemcsak homály az, de egyszersmind szent fény, S a kolossz sötéten áll e dicsfény mellett, És sem vihar, sem szél, sem egy halk lehellett mozdulatlan fényt rajt’ meg se lebbenti. Bölcsek izzadságuk érezik serkedni, És szent borzalom fut gerincükön végig Ez éjből lövellő fény előtt; s megértik : Hogy az ismeretlen, nem kétséges mégse’ ; Fénylik: hisz’ az örök hajnalnak kelése, S homályos is marad: mert hiába szárnyal A gondolat, nem ér e lebbenő árnynyal ; Vég- és feneketlen ; álma, nyugta nincsen ; De azért hogy Rejtély: — Napfény is az Isten. Szász Károly: A Barócsi kunyhója. (Elbeszélés.) Írta Abonyi Lajos. (Folytatás.) Pali szive feldobogott ennek hallatára, ő előtte egész fényben, fönséges szépségben emelkedett föl a hányt-vetett, sorsüldözött szép Polla alakja. S amit gondolt e pillanatban, semmivel sem volt kevesebb , mint hogy úgy lenne rendén, az lenne igazság a sorstól, vigasztalás is annyi szenvedésért, hogy találjon olyant, akit szíve mélyéből megszeret. Gyönyörű szeme, sugár szemöldöke, piros, mosolygó ajka elvillantak előtte képzetében, s szíve csak azt dobogta .. Miért ne lehetnék én, akit megszeret. Csuka pedig, ki eddig az egész után hallgatott, épen most találta idejét, hogy annak, akiről a szó folyt, legalább a háta megett visszafizesse a kinevetést, s kárörvendő nevetéssel beleszóljon a beszélgetésbe. — És mégis férjhez megy most a gyönyörű, olyanhoz, akit bizony nem hiszem, hogy szeretne. — Férjhez ? — kérdezte mohón Szijjártó Pali.. Csuka vigyorogva felelt : — Még pedig Forgó Mihály számadóhoz, a kővágóban, ahhoz a pipacsképű emberhez. — Az egészen más! — avatkozott hirtelen közbe Julis boszúsan, a Polla mentegetésére. — Mért lenne más? — röffent ismét Csuka. — Azért más, mert ezzel csak azt akarja megnyerni, amit egyszer már elszalasztott, hogy az apja és anyja visszafogadják szeretetökbe. Hej! négyesztendei nyomorúság, hányás-vetés megtöri az embert. Mert kész megtenni nem a becsületökért, de a szeretetökért azt, amit máskor megtagadott. Most már nem bánja, ha a szíve utána szakad is. Pali egyszerre megkapta a Julis kezét, arca lángolt, egész fel volt tüzelve. — S tudod-e, hogy én meg mit mondok erre ? — kérdé Julistól. Julis felelni sem ért rá, Pali oly gyors szenvedélyességgel folytatá. — Azt Julis, azt mondom, hogy elütöm annak a számadónak a kezéről. Julis csak elszörnyedt, összecsapta kezét. Szegény Polla! Milyen nagy szerencsétlenség következhetik ebből rája. A számadó haragja — és megint csak nem éri el szíve óhajtását, — megint csak nem békülhet ki szüleivel. S mindez megtörténik csupán azért, mert ez a tűzvérű fiatal legény eszeveszett szerelemben bolondul utána. Ha mégis azután az övé lehetne, ha feleségül vehetné. De nem lehet az. Egyetlen ponton megtörik az, amelyre ez most nem is gondol. De Szijjártó Ferenc uramnak eszébe fog jutni az a kérdés, és Polla nem tud arra megfelelni. Gondolkozott, majd csaknem fohászkodott az éghez egy jó tanácsért. Hogy és miképen lehetne mindezeket megelőzni ? S mintha meghallgatta volna az ég a kérését, egyszerre egy kis zöld kocsi zördült meg mellettök. Nyájas ismerős arc köszönte onnan a szegény Julist. — Julis felkérezkedett a kocsira s az gyorsan el is repíté magával. Csuka pedig alighogy elment Julis, oda somfordált Pali mellé s azt dunnyogta a fülébe : — Hanem egyet mégis elfelejtett megkérdezni Julistól. — Mit ? — kérdé mohón Pali. — Azt, hogy a gyermek hová lett! — felelt Csuka még a szemöldökét is felemelve. — E feleletre Palinak keblét egy pillanatnyi megdöbbenés futotta át, — de e megdöbbenésben gyorsan eszébe jutott a mi ezzel szoros összeköttetésben látszott lenni, — a miről amaz öreg asszony beszélt neki. Az üres pólya. S az öreg asszony üzenete. A Barócsi kunyhója. S Csuka sehogy sem tudta megérteni, hogy erre azt kérdezi Pali tőle: — Merre van a Barócsi kunyhója ? — Régen elhagytuk! — felelte Csuka. Azután hallgatagon ballagtak egymás mellett. Pali nagy dolgokon törhette a fejét, nagyon küzködhetett magában, mert annyira gondolkozott, hogy még a tekintetét sem emelte föl. Csuka szinte megbánta, hogy olyan nagy szeget ütött a fejébe. IV. A szép Polla még nem látott egyebet a bilincseki vásárból, csak a nagy porjelleget, melyet bégető juhfalkák, száguldó lovasok, vágtató kocsik vertek föl, díszes előfüggönyéül ama tarka színjátéknak, mely mögötte pompázott, és nem hallott még egyebet, mint azt az éktelen lármát, mely kocsik zörgése, ittas emberek ordítozása, lovak nyerítése, barmok bőgése, csengetyűs koldusok siró éneklése, komédiás kis dob, nagy dob pufogása, réztányér csörgése és hat banda rész cigány más-más nótájának eszeveszett és észveszítő kábító keveréke, — egy szóval mindazokat, mikből a bilincseki vásár rendesen állni szokott. És mégis midőn odaért a vásár szélére, arca ismét ragyogóvá derült, szive boldog reménytől dobogott, mosolygott s folyvást azzal az édes gondolattal játszott.