Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-16 / 111. szám

Szerda, 1877. május 16. 111. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizeté­sek (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatal­ba küldendők. Egy Deliláról. 1. Szemeidben ragyog két vakító gyémánt, Arcodon a nappal és az éj egygyé vált, Termeted cédrusé, járásod a nádszál, Ezerszer jaj annak, kinek szeme rád száll! Bölcsödnél kimondá az anyatermészet, Hogy minden szépsége legyen a te részed; Szép vagy, de csupán szép! Lelkedet feledéd, S minden démon reá jegyezte bélyegét. Zuhogó förgeteg, szélvihar a lényed, Kit örvényedbe csalsz, elgyötröd, emészted, Leigézed szóval, megrontod szemeddel, — Te, öldöklő angyal, szivemet ereszd el! Árnyékként suhantam egykoron utánad, Vihar verte, tépte arcomat, ruhámat, De mosolyod intett és én mentem bátran, Éji lepke voltam a lobogó lángban. A gyehenna tüze égette csontomat, Értted hevűlt bennem szív, érzés, gondolat; Jég­tengerbe dobtál s égtem annál jobban, Soha el nem múló, örök fájdalomban. S midőn így epedtem pokolbeli vágyban, Bársony kezeiddel simogattál lágyan, Lassú mérget öntél reszkető testembe, — Mint a hulló csillag, fényesen estem le! Te ott fen maradtál rózsaszínű ködben, Tündéri alakod nevetve száll, röppen, S diadalmad utján követnek más árnyak, — Mikor majd ezek is mind pokolra szállnak ! Én élet­e halál közt tusakodom itt lent, S még meg sem átkozlak ; csak kérem az istent: Oltalmazza, védje az eget, a földet, S őrizzen meg minden érző szivet tőled ! II. S­ó­r­é­k völgye fénylik, minden berke zöldül, Szivárványban ragyog a sugárözöntűl, Minden bokor dagad, hogy bimbót fakaszszon . .. Onnan jöttél elém, te szép, gonosz asszony! Sugárzó tavasznak hervadás a vége! Sőrék völgye, lánya, erre lessz ítélve! Hasztalan hajtod le fejedet a búnak, Arcodon a rózsák redőkké torzulnak. Izzó szenvedélyed parázsa elhamvad, Érthetlen mese lesz mostani hatalmad ; Mi másnak tisztesség: a fehér hajszálak, Töviskorona lesz, elleniddé válnak. Tetszésedért most a fák is szebben nőnek ; De nem parancsolhatsz a futó időnek: A merre az hajtja hullámait, vizét, Mi ellentállni mer, rongyokká tépi szét. Sziklák omolnak le, trónok dőlnek össze, Ledönti a tornyot, hogy sárba füröszsze, Irgalmat nem ismer megfagyott szivével... Mosolygó Delila, te lennél kivétel ? Múló lidérc-fény lesz szemeidnek lángja, Síma homlokodat barázdákra szántja, Sugár, deli tested felényire görnyed, És kerülni fognak, mint lelketlen szörnyet. Nem az a virág lesz, mely hímporát vesztve, Drága emlék marad, gyémántos keretbe’ , Katáng-kóró leszel, napfényen elúszva, Vihar játékáúl a szemétbe’, gazda’. Éjféli kísértet, múlt idők csontváza, Elhagyott, árva lessz, a földig alázva, S melynek egykor élted legjavát szenteled, Meg fogod átkozni, ki tükröt tart eléd. S kit egykor a szépség, dicsőség ringatott, És játszva élveztél minden fényt, illatot, Akárhol keresed a kimentő utat: Kósza szél kinevet, kóbor eb megugat. Szász Gera. A szép csángó leány. (Elbeszélés.) Írta Harmath Luiza. (Folytatás.) —­ Nemde, szép? — kérdé a báró. — Nagyon szép! s ez az illattal telt levegő! Csak te volnál vidámabb! Valami bajod van, a­mit titkolsz. — Titkolnom kell, édesem! — Mit? — Azt, hogy nem lett volna szabad téged nőül vennem! — Miért? — kiálta fel a marquise ijedten. — Mert családunkon átok van. A szép nő megdöbbenve nézett férjére és suttogó hangon szólt: — Lajos, tudni akarok mindent! A báró szenvedélyesen szorította magához nejét s köny csillogott szemében. — Kívántad Clementine, elmondok tehát min­dent, bár jól tudom, hogy te ezentúl félni fogsz tőlem. — Szeretlek! — susog a neje. — Szerencsétlen család ivadéka vagyok, kedve­sem. Fölöttünk sötét átok lebeg, melytől nemzedéke­ken keresztül hiába akartunk menekülni. Családunk tagjai többnyire tébolyodtan haltak el! A nő felsikoltott s a báró részvéttel nézett rá. — Szépapám ki akarva kerülni a végzet osto­rát, kiment Amerikába s ott egy kreol hölgyet vett nőül, azt hivén, hogy az idegen nő gyermeke meg­menekül a végzetes átoktól. De nem, még az sem. Atyám születésétől fogva Olaszországban élt, kecseg­tetve magát az éghajlat befolyásával, de ő is csaló­dott ! Mint elmezavar­tat hozták vissza. Alig lehettem akkor tízéves, de emlékezem jól, mikor egy nap a tengerparton kitört a tébolya. Minket sem ismert meg többé. Néhány hó múlva meghalt s anyám nemsokára utána. Gyermek valék, ki még semmit sem tudtam a végzet felől, melyet születésemmel örököltem. Gazdag valék, nevelők vettek körül s én jókedvvel fogtam a tanuláshoz, de mikor fölserdültem, mindig szánakozó arcokkal találkoztam. A nők néha kényes szemmel néztek rám. Nem tudtam, miért. Csak midőn téged már eljegyeztelek, akkor mondta el volt­ nevelőm elő­deim balvégzetes sorsát. Nem képzeled, mily küzdel­membe került, hogy elhallgatom azt előtted. De a remény kecsegtetett, hogy szerelmem lángja megtöri a vassors végzetét. Elhallgattam, a mit el kellett volna mondanom. Megbocsátasz-e nekem ? — Megvédelek! — monda nemes hévvel és mély sóhajjal a báróné. A báró nagy lélekzetet véve, remegő hangon válaszolt. — Én is abban bíztam, hogy a te szerelmed megvéd. De hazaérve, újra fölmerült előttem a balsors árnya. Elgondoltam, hogy nem szabad lett volna megnősülnöm. Én vagyok utósó sarja a családnak s az én koporsómnál kellett volna felfordítni nemzetsé­günk címerét. De nem tudtam ellenállni a szerelem­nek s vágytam e boldogság után. S íme, most e bol­dogságba a szemrehányás vegyül, hogy sorsomhoz fűzöm a tiedet! A báró eltakarta arcát s hallgatott, de egy bársonypuha kéz ragadta meg az övét, s egy édes hang szólalt meg: — Most még jobban szeretlek, s nem engedem, hogy félj! Egymásra borultak. III. A kastélyban mindenki tudta már, hogy az Attádi-családnak folytatása lesz. A báróné örült neki, a báró félt tőle. De nem mondta el aggodalmait, sőt viseletében is megválto­zott. Néha bízni is mert, s az a mogorva vonás, mely szép arcát elszomorítá, csaknem egészen eltűnt. Ha nejével együtt volt, mosolygott. Egy nap igy szólt hozzá neje: — Holnap mehetsz, Lajos ! S másnap este a báró egy tisztes öreg asszony­nyal tért vissza. Ez a báró dajkája volt. Sok történt néhány nap alatt. Született egy egésséges, ép kis fiú, a kinek örültek, de a kit csakhamar siratniok kellett, mert meghalt,­­ eltemették s egy nappal előbb az öreg dajka is eltávozott a kastélyból, hol egyhangú lett az élet. A báró és neje koronkint utaztak szórakozásból, egy-két hóra távoljártak, s megint csak visszatértek a vén kastély falai közé. Elmentek olykor Tatrangra is, a barcasági kis faluba, hol az öreg dajka lakott. Megkérdezték, hogy foly a dolga. Elég jól folyt. Egy kedves kis fiú deríté fel öreg napját. — Az én kedves unokám ! — monda a bárónak — Marosszéken lakó leányom fiacskája. Nekik van sok az isten áldásából. Ezt az egyet ide adták nekem-Az öreg asszonynak volt miből tartania — a báró­ család ellátta mindennel. A kis fiúcska pedig nőtt szépen és épen, évről-évre pirosabb fickó lett belőle és senki sem nézhette mosoly nélkül, olyan an­gyalarca volt. Megnézni ezt a szép gyermeket a báróék is sokat eljártak. A marquise néha az ölébe vette s megcsókolta. — Hogy szereti az a nagyúri nő is ezt a ked­ves porontyot! — suttogtak a szomszédasszonyok. IV. Vissza kell térnünk ama szomorú képhez, midőn egy ifjú legény lépett be a tatrangi nyomorult vis­kóba, hol egy szegény lányka sírva fogta át édes­any­jának holttestét. Az ifjú láttára a leány fölsikoltott: — Öh­ istenem! azt hittem, egészen el vagyok hagyatva. — Azt hittem, egyedül állok a világon! — Melletted vagyok, — szólt részvéttel az ifjú. — Csak ezelőtt pár órával érkeztem meg s ahogy nagyanyámmal kibeszéltem magamat, siettem téged fölkeresni. Nem hittem, hogy igy talállak. Mi történt veletek a félév alatt, mióta elmentem ? — Azt tudja, — felelé a lány, — hogy mióta atyám meghalt, kis nyugpénzből éltünk. Két év óta elvonták azt tőlünk s szegény anyám is elbetegesedett. Dolgoztunk, a mennyit lehetett s a jó szomszédok is segítettek rajtunk. De négy hó óta ágyban fekvő beteg lett anyám, s mindent el kellett adnunk, a mi fölöslegünk volt. Nyomorba jutottunk. Még a gyűrűt is oda kellett adnom ujjamról. — Visszahoztam azt, — szólt az ifjú. — Még jókor jöttem, hogy azt megmentsem. —­ Köszönöm Lajos, köszönöm! Higgye meg, nagyon fájt, attól megválnom. — Hiszem, Erzsi! De jól tetted, nem kárhozta­tom tettedet s mit fogsz most tenni ? — Nem tudom. Tán szolgálni megyek.­­— Szolgálni ? Nincsenek rokonaid ? — Közeli rokonom nincs, s úgy gondolom, hogy jobb is lesz, ha magam keresem a kenyeremet, mint ha mások terhére várnám. — Igazad van, a munka nem aláz meg. — Elmegyek Brassóba, ott legkönnyebb helyet kapni. — S ott találkozunk is gyakran. — Igen, — szólt a leányka reszkető hangon, —• ha nem restél egy cseléddel szóba állani. — Nekem te mindig kedves játszó­társam ma­r­­adsz, s te nem fogsz mindig cseléd lenni. Én a báró bőkezűségéből tanulok s érzem, hogy lehet belőlem valami. S ha lesz, akkor neked sem kell majd szolgál­nod. Csak tartsuk meg fogadásunkat. Maradjunk jók és hívek. (Folyt. köv.)

Next