Fővárosi Lapok 1877. június (124-147. szám)

1877-06-02 / 124. szám

Szombat, 1877. jumius 2. 124. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Peress Gábor ügyvédségét­ elbeszéléseiből. irta Beöthy Zsolt. (Vége.) A kis kert végén egy fűzfa terpeszkedett valami mocsár szélén. A hanyatló nap sugarai már a vékony, ezüstszin leveleken szűrődtek keresztül s a közelgő est figyelmeztetett, hogy nekem még végeznivalóm van a jegyzőnél, hová Miklós is hivatalos vacsorára. Elbúcsúztam tőle és Jó Jánoskától s előre siet­tem. Okosan is tettem, mert a déli tanácskozásnak még hosszabb folytatása következett s kénytelen vol­tam arra a meggyőződésre jutni, hogy a paraszt nem ke­­vésb­é megátalkodott este, mint délben. Hja, aratás előtt vagyunk, munkaidőben! Majd talán aratás után ! Ha az ügyvédünk nem játszott volna össze a zsidók­kal ! A szegény embert az ág is húzza! Majd hisz az igazságos mennybéli bíró kimondja az igazi szenten­ciát ! És a többi, és a többi. Egy szóval, a lehető leg­hosszabb csűrés-csavarás, kérés és fenyegetőzés után is semmivel sem voltam képes többet kicsikarni tőlük, mint a­mennyivel épen bátorságom lehetett a pr­inci­­pálisom elé, bár szégyenszemre, beoldalogni. — Ne csodálkozzék, ügyvéd úr, — mondá a jegyző, ajtón-ablakon át kergetve ki a szobájában ha­gyott bunda-illatot, majd méltóságosan elém állva és jobb kezét bedugva két spanyolviaszkos gomb közé,­­— ne csodálkozzék e népen. Derék, becsületes, jó­lelkű emberek, de magammal együtt (bum) koldusok az istenadták. A mit adhatunk, azzal is éhező csalá­dunk szájából vétette ki velünk a becsület az (bum, bum) utósó falatot. Ez irtózatos dobolás után, mely valóságos dísz­takarodó volt, kissé nyájasabban fordult felém : — Azonban azt hiszem, azóta meg van terítve és az enyimek várva várják kedves vendégünket azzal, a mivel szegény házunk e­gész időkben még szolgálni képes. Nekem még egy kis jegyeznivalóm lett volna a végzettekről, miután holnap hajnalban indulni aka­­rok, hanem házigazdám féltette a vacsorát s arra kért, hogy inkább azután végezzem el. A család már az asztalnál várakozott ránk Miklóssal együtt. Mindenelőtt egy kövér, köpcös, őszes urnák mu­tattak be, kinek nevét a jegyző, mint valami herold, dobszó mellett hirdette ki. Tekintetes gyomlai Gyomlai László közbirtokos ur! Erős, piros-pozsgás kis ember volt, annyira elhízva, hogy még a mellénye és zekéje is csakúgy fénylett a zsírtól. Mindenre neve­tett és ujjait egymásba fonva tartogatta. Egyformán jóízűeket nevetett arra, hogy Peress Gábornak bínok; arra, hogy karámosi ügyvéd vagyok (a­miben pedig egyátalában nem hiszem, hogy lenne valami nevetsé­ges) ; arra, hogy apát az ellenséges sors már koldus­botra juttatta és arra, hogy felesége két vármegyén a legcsinosabb menyecske. Egy szóval mindenre a vilá­gon. Apró szemeivel elégedetten mosolyogva pislogott az asszonykára (ki rózsás arcával, piros ruhájában és gránát ékszereivel mintha tetőtől talpig lángban állott volna) és fél­ karjával nagy erőködések közt át­átkarolta. Hanem ez folyvást csak azzal a hamiskás kacsingatással válaszolt, mely annyit látszott jelen­teni : jó, jó, tudom én már azt, nem újság előttem! Mire aztán Gyomlai László úr tapasztalt kis felesé­gével való megelégedésének újra egy jóízű nevetésben adott kifejezést. Hogy a többi jelenlevőket (egy ráncos képű és kezű fekete asszonyság, ki élénken emlékeztetett a fiatalság körében közkedvességű aszalt szilva-ala­kokra s egy hórihorgas kamasz, ki csupa fülből, száj­ból és égnek meredő sörtéből állott­ mellőztem, a szegény rektor az asztal végén foglalt helyet. Csönde­sen, nyugodtan ült s ujságpapirosból hajót csinált egy harmadfél­ éves fiúnak, kit azonban sokkal élénkebben érdekelt megfakult aranyrojtos kék nyakkendője, melynek végét nagy kedvteléssel húzogatta és a gon­dosan újra meg újra megkötött csokrát minden perc­ben kioldozta. A kis csemete jó kedve, melylyel kelle­mes időtöltését kisérte, oly élénk és folytonos volt, hogy lehetetlen vala benne bemutatás nélkül is föl nem ismernem a nagytekintetű Gyomlai-családnak legifjabb, de méltó sarjadékát. — Lássuk hát, — kiáltá a jegyző, — mi telik a mi szegény házunktól. A vacsora alatt, mely a takartos káposztától elkezdve a dorongos fánkig oly sok tál ételből állott, hogy talán inkább illeti meg a vacsora-cyklus neve­zet, sok mindenféléről folyt a szó. A menyecske a karámosi bálokról kérdezősködött, melyekről — a mint csakhamar kiderült — sokkal többet tudott nálamnál s különösen az iránt óhajtott felvilágosítást, hogy várjon az előkelő kisasszonyok táncolnak-e már a katona­tisztekkel? Mint ellenzéki ember, e kér­désre természetesen nem­mel válaszoltam, mire az életrevaló jegyző feldördülő lelkesedéssel ütötte az enyémhez poharát s kijelentette, hogy­ még nem halt ki belőle a remény a haza szebb jövője iránt. Én osz­toztam reményében, csak azt jegyezvén meg, hogy mindenelőtt bizonyos korhadt és férges intézmények­nek kellene eltöröltetniük a föld színéről. Benne vol­tunk a politika kellős közepében. Össze-vissza hány­tuk, forgattuk az egész világot s mondhatom, barátom által dicsért életrevalóságát nem annyira itélőteh­et­­ségének józanságában, vagy adatainak alaposságában (szerinte a világosi nap hőse hercegi címmel egy olasz tündérkastélyban pazarolja vagyonát, hogy lelkiis­meret kígyóitól megszabaduljon­, mint inkább rend­kívüli erélyében találtam. Modorának sajátságát kel­lő­en megmagyarázta előttem az a körülmény, hogy a karámosi ifjúság lelkes vezéréről, Varjú Vince bácsi­ról, mint iskolatársáról, kebelbarátjairól és bálványá­ról emlékezett meg. A zsíros urnák egyátalán semmi mondanivalója nem volt, csak hatalmas hahotákkal kisérte vala­mennyi megjegyzésünket. De mikor egy-egy uj tál ételt hoztak, hörgő, borízű hangján mindannyiszor felkiáltott: — Pompás! Csak ide vele ! — s hosszan és hálásan nevetett a feleségére, kit, úgy látszik, min­den jó forrásának tartott a világon. Miklós mindvégig nyugton maradt s csupán a jegyzőnek egy-egy erőteljesebb, magasabb röptű kife­jezésére integetett némán, hogy: úgy van, lesz a szép gondolat. Mindenkivel szemben egyenlően tisztelettel­jes, majdnem félénk volt, elkezdve a házigazdán és a zsiros uron (kinek poharába folyvást rendkívüli szolgálatkészséggel töltögette a bort) le egészen a jókedvű kis Gyomlai-csemetéig, ki a nyakkendő-kiol­dozás titkaiba már teljesen be lévén avatva, most a rektor bácsi füleit húzogatta, kétségkívül abból a cél­ból, hogy ezáltal szintén kioldozzon valamit. Pipára gyújtva, figyelmeztettem a jegyzőt enge­délyére, hogy néhány percre visszavonulhatok szobá­jába rendbe hozni jegyzéseimet. Csakis egy pár percet engedett s megfogadta, hogy visszajöttemig nem nyúlnak a pohárhoz, nehogy meg legyek rövidítve. Megköszöntem, de nem hittem. Alig foglalkoztam egy kis ideig, valami zajt hallottam odakűn az ablak alatt, mely előtt az a bizo­nyos íróasztalnak nevezett valami állt, mely azonban inkább volt éléskamra, pince, régiségtár vagy efféle. Kitekintek. Az ablak a kertre nézett. A tele­hold világa a­mint a sűrű akácok ágain, lombjain keresztül tündök­­lött, az egész kép hasonlított egy óriási ezüstös ha­lotti lepelhez, mely a ráborított recézeten tündöklik keresztül. Nem volt jó kedvem s ilyenkor már efféle bolond gondolatok jutnak eszembe. Szegény Miklós! Beszédet hallok. Egy férfi meg egy női hangot s a­mint közelednek, szavaikat is kivehetem. Csitt. — Mit is szólított meg, Róza? Minek szólított meg először, hogy uraink elváltak ? Igen, ezt a férfi mondta. De hangja oly lágy, oly gyöngéd, oly fájdalommal teljes volt, hogy egy percig kételkedtem rajta. A nő sokkal élénkebben, hevesebben válaszolt: — Mért ? Mért ? Kinevetheted magadat ilyen együgyű kérdésekért, Miklós. Hát ez a vége a nagy esküdözéseknek, a nagy szeretetnek, hogy most nem kellek ? A­zért máshoz mentem férjhez . . . mert több világi eszem volt, mint neked . . . mert tudtam, hogy a ránk váró nyomorúságban nagyon hamar ösz­­szevesztünk volna . . . — Róza! — Igen, igen. Nagyon hamar összevesztünk volna és ráuntunk volna egymásra . . . és . . . — Nem úgy van, ez nem úgy van, Róza. Én az életben senkivel sem vesztem még össze és senkire sem untam rá, a­kit szerettem. Hanem azért a férjhez­­menetelt, azt nem tette roszul. Én soha egy szóval, egy hanggal, egy gondolattal nem vádoltam érette. Mi nagyon szegények lettünk volna, de talán még­sem vesztünk volna össze. A nő türelmetlenül vágott közbe: — Volna, volna! De mi basznunk volna benne? Jobban van így, Miklós, százszor jobban van. Én jó módban vagyok és édes­apám gondoskodott róla, hogy mindig jó módban legyek. — Jól tette. Tudom, hogy csak atyai szeretet­­ből tette. Az isten meg is fogja áldani érette. — Nohát. Ugye, hogy jól tette, okosan tette? Az uram öreg és iszákos. Ki tudja, mi történik, ha ma nem, hát holnap. Azt akarom, Miklós, hogy sze­ress és várj rám, míg a feleséged lehetek. Sohasem ismertem szegény barátomnak azt a hangját, melyen ezekre a szavakra felelt. Mintha mérges kígyó csípte volna meg, de nem kívül a testén, hanem benn, benn, mindjárt a szívén, olyan mély, hörgő, halálos rémülettel kiáltott: —­Ne, ezt ne említsd, Róza. Százszor mondtam már, hogy nem akarom hallani. Ne mondd, ne írd, hagyd elfelejtenem! Többet nem hallottam. Csak még a kertajtó csapódását. A toll kiesett kezemből és végtelen szánalom szorongatta szívemet. Egy élet rejtegetett titka nyílt meg előttem. Tudom már, szerencsétlen barátom, mi a legnagyobb teher lelkedlen. Egy nemtelen gondolat férkezett szi­vedhez — az első, utósó, egyetlen — és hatalmába kerített. Megveted magadat érette, de nem tudod volt­­mennyasszonyodat szeretni és bár tagadod, mégis eszedbe jut sokszor-sokszor, hogy a ki közted és közte áll, az már vén ember. E kétség emészt, öl, és fog téged eltemetni. Összekapkodtam írásaimat és visszamentem a borozókhoz. Milyen erős, életteljes alak ez a nevető bölcs itt mellettem, és milyen hervadt és roskatag amaz ott! Vájjon eljön-e a perc, mely Miklós lelkét feloldozza bilincséből, vagy csak az lesz ez a perc, mely minden földi láncot széttör? És a kettő között hogyan mosolyog, édeskedik, hízeleg a pompás kis menyecske ! Menjünk, menjünk. A falu néma, kihalt utcáján csöndesen ballag­tunk egymás mellett Miklóssal. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Egyszer megfogtam a kezét és éreztem, hogy reszket. De nem tudtam, mit mondani neki s ő egy szavával sem hatalmazott fel, hogy beszéljek. Otthon a kis süketnéma mécsvilágnál várako­zott ránk. Lihegve szaladt apja elé és átkarolta tér­deit. Szemei, melyekből vékony kis ujjacskáival még törülte ki az álmot, ragyogtak az örömtől, hogy látja. De az sem tudott szólni. Miklós lehajolt hozzá és megcsókolta. A mécs sugara épen arcára esett. Szemében köny csillogott.

Next