Fővárosi Lapok 1877. június (124-147. szám)
1877-06-02 / 124. szám
Szombat, 1877. jumius 2. 124. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Peress Gábor ügyvédségét elbeszéléseiből. irta Beöthy Zsolt. (Vége.) A kis kert végén egy fűzfa terpeszkedett valami mocsár szélén. A hanyatló nap sugarai már a vékony, ezüstszin leveleken szűrődtek keresztül s a közelgő est figyelmeztetett, hogy nekem még végeznivalóm van a jegyzőnél, hová Miklós is hivatalos vacsorára. Elbúcsúztam tőle és Jó Jánoskától s előre siettem. Okosan is tettem, mert a déli tanácskozásnak még hosszabb folytatása következett s kénytelen voltam arra a meggyőződésre jutni, hogy a paraszt nem kevésbé megátalkodott este, mint délben. Hja, aratás előtt vagyunk, munkaidőben! Majd talán aratás után ! Ha az ügyvédünk nem játszott volna össze a zsidókkal ! A szegény embert az ág is húzza! Majd hisz az igazságos mennybéli bíró kimondja az igazi szentenciát ! És a többi, és a többi. Egy szóval, a lehető leghosszabb csűrés-csavarás, kérés és fenyegetőzés után is semmivel sem voltam képes többet kicsikarni tőlük, mint amennyivel épen bátorságom lehetett a principálisom elé, bár szégyenszemre, beoldalogni. — Ne csodálkozzék, ügyvéd úr, — mondá a jegyző, ajtón-ablakon át kergetve ki a szobájában hagyott bunda-illatot, majd méltóságosan elém állva és jobb kezét bedugva két spanyolviaszkos gomb közé,— ne csodálkozzék e népen. Derék, becsületes, jólelkű emberek, de magammal együtt (bum) koldusok az istenadták. A mit adhatunk, azzal is éhező családunk szájából vétette ki velünk a becsület az (bum, bum) utósó falatot. Ez irtózatos dobolás után, mely valóságos dísztakarodó volt, kissé nyájasabban fordult felém : — Azonban azt hiszem, azóta meg van terítve és az enyimek várva várják kedves vendégünket azzal, a mivel szegény házunk egész időkben még szolgálni képes. Nekem még egy kis jegyeznivalóm lett volna a végzettekről, miután holnap hajnalban indulni akarok, hanem házigazdám féltette a vacsorát s arra kért, hogy inkább azután végezzem el. A család már az asztalnál várakozott ránk Miklóssal együtt. Mindenelőtt egy kövér, köpcös, őszes urnák mutattak be, kinek nevét a jegyző, mint valami herold, dobszó mellett hirdette ki. Tekintetes gyomlai Gyomlai László közbirtokos ur! Erős, piros-pozsgás kis ember volt, annyira elhízva, hogy még a mellénye és zekéje is csakúgy fénylett a zsírtól. Mindenre nevetett és ujjait egymásba fonva tartogatta. Egyformán jóízűeket nevetett arra, hogy Peress Gábornak bínok; arra, hogy karámosi ügyvéd vagyok (amiben pedig egyátalában nem hiszem, hogy lenne valami nevetséges) ; arra, hogy apát az ellenséges sors már koldusbotra juttatta és arra, hogy felesége két vármegyén a legcsinosabb menyecske. Egy szóval mindenre a világon. Apró szemeivel elégedetten mosolyogva pislogott az asszonykára (ki rózsás arcával, piros ruhájában és gránát ékszereivel mintha tetőtől talpig lángban állott volna) és fél karjával nagy erőködések közt átátkarolta. Hanem ez folyvást csak azzal a hamiskás kacsingatással válaszolt, mely annyit látszott jelenteni : jó, jó, tudom én már azt, nem újság előttem! Mire aztán Gyomlai László úr tapasztalt kis feleségével való megelégedésének újra egy jóízű nevetésben adott kifejezést. Hogy a többi jelenlevőket (egy ráncos képű és kezű fekete asszonyság, ki élénken emlékeztetett a fiatalság körében közkedvességű aszalt szilva-alakokra s egy hórihorgas kamasz, ki csupa fülből, szájból és égnek meredő sörtéből állott mellőztem, a szegény rektor az asztal végén foglalt helyet. Csöndesen, nyugodtan ült s ujságpapirosból hajót csinált egy harmadfél éves fiúnak, kit azonban sokkal élénkebben érdekelt megfakult aranyrojtos kék nyakkendője, melynek végét nagy kedvteléssel húzogatta és a gondosan újra meg újra megkötött csokrát minden percben kioldozta. A kis csemete jó kedve, melylyel kellemes időtöltését kisérte, oly élénk és folytonos volt, hogy lehetetlen vala benne bemutatás nélkül is föl nem ismernem a nagytekintetű Gyomlai-családnak legifjabb, de méltó sarjadékát. — Lássuk hát, — kiáltá a jegyző, — mi telik a mi szegény házunktól. A vacsora alatt, mely a takartos káposztától elkezdve a dorongos fánkig oly sok tál ételből állott, hogy talán inkább illeti meg a vacsora-cyklus nevezet, sok mindenféléről folyt a szó. A menyecske a karámosi bálokról kérdezősködött, melyekről — a mint csakhamar kiderült — sokkal többet tudott nálamnál s különösen az iránt óhajtott felvilágosítást, hogy várjon az előkelő kisasszonyok táncolnak-e már a katonatisztekkel? Mint ellenzéki ember, e kérdésre természetesen nemmel válaszoltam, mire az életrevaló jegyző feldördülő lelkesedéssel ütötte az enyémhez poharát s kijelentette, hogy még nem halt ki belőle a remény a haza szebb jövője iránt. Én osztoztam reményében, csak azt jegyezvén meg, hogy mindenelőtt bizonyos korhadt és férges intézményeknek kellene eltöröltetniük a föld színéről. Benne voltunk a politika kellős közepében. Össze-vissza hánytuk, forgattuk az egész világot s mondhatom, barátom által dicsért életrevalóságát nem annyira itélőtehetségének józanságában, vagy adatainak alaposságában (szerinte a világosi nap hőse hercegi címmel egy olasz tündérkastélyban pazarolja vagyonát, hogy lelkiismeret kígyóitól megszabaduljon, mint inkább rendkívüli erélyében találtam. Modorának sajátságát kellően megmagyarázta előttem az a körülmény, hogy a karámosi ifjúság lelkes vezéréről, Varjú Vince bácsiról, mint iskolatársáról, kebelbarátjairól és bálványáról emlékezett meg. A zsíros urnák egyátalán semmi mondanivalója nem volt, csak hatalmas hahotákkal kisérte valamennyi megjegyzésünket. De mikor egy-egy uj tál ételt hoztak, hörgő, borízű hangján mindannyiszor felkiáltott: — Pompás! Csak ide vele ! — s hosszan és hálásan nevetett a feleségére, kit, úgy látszik, minden jó forrásának tartott a világon. Miklós mindvégig nyugton maradt s csupán a jegyzőnek egy-egy erőteljesebb, magasabb röptű kifejezésére integetett némán, hogy: úgy van, lesz a szép gondolat. Mindenkivel szemben egyenlően tiszteletteljes, majdnem félénk volt, elkezdve a házigazdán és a zsiros uron (kinek poharába folyvást rendkívüli szolgálatkészséggel töltögette a bort) le egészen a jókedvű kis Gyomlai-csemetéig, ki a nyakkendő-kioldozás titkaiba már teljesen be lévén avatva, most a rektor bácsi füleit húzogatta, kétségkívül abból a célból, hogy ezáltal szintén kioldozzon valamit. Pipára gyújtva, figyelmeztettem a jegyzőt engedélyére, hogy néhány percre visszavonulhatok szobájába rendbe hozni jegyzéseimet. Csakis egy pár percet engedett s megfogadta, hogy visszajöttemig nem nyúlnak a pohárhoz, nehogy meg legyek rövidítve. Megköszöntem, de nem hittem. Alig foglalkoztam egy kis ideig, valami zajt hallottam odakűn az ablak alatt, mely előtt az a bizonyos íróasztalnak nevezett valami állt, mely azonban inkább volt éléskamra, pince, régiségtár vagy efféle. Kitekintek. Az ablak a kertre nézett. A telehold világa amint a sűrű akácok ágain, lombjain keresztül tündöklött, az egész kép hasonlított egy óriási ezüstös halotti lepelhez, mely a ráborított recézeten tündöklik keresztül. Nem volt jó kedvem s ilyenkor már efféle bolond gondolatok jutnak eszembe. Szegény Miklós! Beszédet hallok. Egy férfi meg egy női hangot s amint közelednek, szavaikat is kivehetem. Csitt. — Mit is szólított meg, Róza? Minek szólított meg először, hogy uraink elváltak ? Igen, ezt a férfi mondta. De hangja oly lágy, oly gyöngéd, oly fájdalommal teljes volt, hogy egy percig kételkedtem rajta. A nő sokkal élénkebben, hevesebben válaszolt: — Mért ? Mért ? Kinevetheted magadat ilyen együgyű kérdésekért, Miklós. Hát ez a vége a nagy esküdözéseknek, a nagy szeretetnek, hogy most nem kellek ? Azért máshoz mentem férjhez . . . mert több világi eszem volt, mint neked . . . mert tudtam, hogy a ránk váró nyomorúságban nagyon hamar öszszevesztünk volna . . . — Róza! — Igen, igen. Nagyon hamar összevesztünk volna és ráuntunk volna egymásra . . . és . . . — Nem úgy van, ez nem úgy van, Róza. Én az életben senkivel sem vesztem még össze és senkire sem untam rá, akit szerettem. Hanem azért a férjhezmenetelt, azt nem tette roszul. Én soha egy szóval, egy hanggal, egy gondolattal nem vádoltam érette. Mi nagyon szegények lettünk volna, de talán mégsem vesztünk volna össze. A nő türelmetlenül vágott közbe: — Volna, volna! De mi basznunk volna benne? Jobban van így, Miklós, százszor jobban van. Én jó módban vagyok és édesapám gondoskodott róla, hogy mindig jó módban legyek. — Jól tette. Tudom, hogy csak atyai szeretetből tette. Az isten meg is fogja áldani érette. — Nohát. Ugye, hogy jól tette, okosan tette? Az uram öreg és iszákos. Ki tudja, mi történik, ha ma nem, hát holnap. Azt akarom, Miklós, hogy szeress és várj rám, míg a feleséged lehetek. Sohasem ismertem szegény barátomnak azt a hangját, melyen ezekre a szavakra felelt. Mintha mérges kígyó csípte volna meg, de nem kívül a testén, hanem benn, benn, mindjárt a szívén, olyan mély, hörgő, halálos rémülettel kiáltott: —Ne, ezt ne említsd, Róza. Százszor mondtam már, hogy nem akarom hallani. Ne mondd, ne írd, hagyd elfelejtenem! Többet nem hallottam. Csak még a kertajtó csapódását. A toll kiesett kezemből és végtelen szánalom szorongatta szívemet. Egy élet rejtegetett titka nyílt meg előttem. Tudom már, szerencsétlen barátom, mi a legnagyobb teher lelkedlen. Egy nemtelen gondolat férkezett szivedhez — az első, utósó, egyetlen — és hatalmába kerített. Megveted magadat érette, de nem tudod voltmennyasszonyodat szeretni és bár tagadod, mégis eszedbe jut sokszor-sokszor, hogy a ki közted és közte áll, az már vén ember. E kétség emészt, öl, és fog téged eltemetni. Összekapkodtam írásaimat és visszamentem a borozókhoz. Milyen erős, életteljes alak ez a nevető bölcs itt mellettem, és milyen hervadt és roskatag amaz ott! Vájjon eljön-e a perc, mely Miklós lelkét feloldozza bilincséből, vagy csak az lesz ez a perc, mely minden földi láncot széttör? És a kettő között hogyan mosolyog, édeskedik, hízeleg a pompás kis menyecske ! Menjünk, menjünk. A falu néma, kihalt utcáján csöndesen ballagtunk egymás mellett Miklóssal. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Egyszer megfogtam a kezét és éreztem, hogy reszket. De nem tudtam, mit mondani neki s ő egy szavával sem hatalmazott fel, hogy beszéljek. Otthon a kis süketnéma mécsvilágnál várakozott ránk. Lihegve szaladt apja elé és átkarolta térdeit. Szemei, melyekből vékony kis ujjacskáival még törülte ki az álmot, ragyogtak az örömtől, hogy látja. De az sem tudott szólni. Miklós lehajolt hozzá és megcsókolta. A mécs sugara épen arcára esett. Szemében köny csillogott.