Fővárosi Lapok 1877. június (124-147. szám)
1877-06-07 / 128. szám
Csütörtök, 1877. junius 7. 128. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik ez ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy csúnya férfi regénye. (Beszély.) irta Hajnalka. (Vége.) Szegény nagybátyám csak rágta a bajuszát, de leküzdött minden boszúságot és elég szerényen felelgetett. Egy szóval, nem tetszettek egymásnak, de legkevésbbé volt megelégedve Feriz bég; ő csak úgy dúlt-fúlt és valóban olyan volt, mint egy leláncolt oroszlán. A lépcsőn találkoztam vele, mikor lejöttem, hogy vendégeinket a kertbe kísérjem. Az első nap óta, hogy a kertben Mirzát és Hafizt szavalta nekem, sohasem láttam arcát nyájasnak, annál kevésbbé érzelmesnek; száraz és kimért volt, sokszor nyers, egész a gorombaságig. Valóban, sokszor kételkedtem benne, vájjon ő volt-e az a Feriz, ki ama pünkösti rózsák közt oly melegen és annyi bensőséggel tekintett rám, aki oly érzelmesen tudott beszélni, hogy ajkai szinte remegtek a felindulástól ? Ő volt-e ez vájjon ? . . . Szerettem volna még egyszer úgy látni, hisz úgy oly kevéssé találtam csúnyának és — gondoltam, — egy kis kacérkodás nem árt. Útját álltam tehát és kezemet karjára fűzve, egész testemmel ránehezedtem kissé, úgyhogy kibomlott fürtjeim vállait érték s míg nyájasan szemébe néztem, lassan igy szóltam hozzá: — Vezessen be, kérem, a terembe, ha nem vagyok terhére ? — Oh, nem! — felelte szárazon és röviden; azután rám tekintett és haragosan igy kiáltott fel: — De minő sok rizspor van az arcán, hozzá ne érjen kérem a kabátomhoz! Nagyon meg voltam sértve. Haragomban alig bírtam leküzdeni előtörő kényeimet. — Hagyjon el tehát, — szóltam hozzá indulatosan és elvontam tőle karomat. — Hagyjon el, ha fél tőlem. Ő azonban újra megfogta a kezemet és oly erősen megszorította, hogy egész kék vonalak támadtak rajta. .— Hagyjon el, maga vadállat! — kiáltottam rá dühösen. — Igaz, az vagyok, az szeretnék lenni, hogy eltiporjam, eltöröljem önt a föld színéről! Igen Edith, én azt hiszem, nagy könnyebbségemre volna, ha megfojthatnám önt! Szemei villámokat szórtak és valóban borzasztó volt, amint fehér fogai meg-megvillantak ajkai mögött. Egész lelkemből éreztem, hogy igazam van, mikor igy kiáltottam fel: — »Szörnyeteg!« — Azután elfutottam. Amint megszabadultam tőle, megráztam vállaimat és igy kiáltottam fel: »Minő Othelló, Brrr! Mégis csak szörnyű sors volna Dezdemonának lenni!« De azután egész nap azon járt az eszem, milyen sorsa is lett volna Dezdemonának Jágó nélkül ? És úgy találtam, hogy nem lett volna rosz dolga. Persze Othelló helyére mindig Ferizt képzeltem. Magam sem tudom, hogyan jött ez, de akaratlanul gyakran tekintgettem Feriz felé és az ő csúnya arcát oly férfiasnak, modorát oly érdekesnek találtam, hogy a püspök szenteskedő arca és öcscsének párisi divatképformája mód nélkül nevetségesnek tetszettek. Alig bírtam magamon uralkodni, hogy ne nevessek és százszor megbántam, hogy Ferizt »szörnyeteg«-nek neveztem. Elmúlt a nap s vendégeink búcsút vettek. Anyám kifáradva, nagyot sóhajtva ült le a pamlagra. Bátyám káromkodva járt le és fel a szobában. Én a zongorához ültem, de nem azért, hogy játszam, hanem hogy gondolataimat rendezhessem kissé. Ujjaim a billentyűkön jártak, de csak olykor csaltam ki egyegy hangot belőlük. Szemeim a nyitott ablakon keresztül messze, künn a kertben révedeztek. Elláttam egészen a pünkösti rózsákig, hol most Feriz állt, elmerengve, összefont karokkal és rég kialudt szivarral a szájában. — És ők határozott választ várnak, — szólt anyám, izgatott arcát bátyámhoz emelve. — Tehát mondd meg nekik határozottan, hogy nem! és nem, ezerszer nem ! Nem adom Edithet! Erre a szóra a vér arcomba szökött, szivem nagyot dobbant és úgy szerettem volna a bátyám nyakába borulni. De nem tettem, ő pedig folytatta tovább : — De hát mit is akartok ? Tudod, hogy ki nem állhatom az egész szenteskedő famíliát! S minő gőgösek, még ők tesznek kifogásokat. Nem adom a világért, hogy kikosarazhatom őket. Paff, majd le lesznek főzve ! — De Gerson, hová gondolsz, te egészen elfelejted, hogy Edith és Géza már majdnem esztendeje, hogy szeretik egymást. Hogy így boldogtalanná teszed őket, de különösen az én szegény kis árva Edithemet! Anyám már majdnem sírva fakadt, de én hirtelen melléje rohantam, átöleltem mind a két karommal és édes arcát össze-vissza csókolgattam boldogságomban. — Oh nem, anyácskám, — szóltam sírva és nevetve egyszerre, — ne sajnálj te engem, én le tudok mondani a Gerson bácsi kedvéért! És le is fogok mondani. Mondd meg nekik, hogy nem leszek a Géza felesége, nem bizony, mert mi nem akarjuk; igen, én és Gerson bácsi nem akarjuk! Mind a ketten azt hitték, hogy megháborodtam, mert hol Gerson bácsit csókoltam össze, hol anyámat, míg végtére a nagy öröm miatt lázam lett és úgy fektettek ágyba, mint egy gyermeket. Mind a ketten felváltva virasztottak mellettem egész reggelig és azt hitték, a nagy lemondásban lettem beteggé. Kétségbe voltak esve: vájjon nem fog-e a szívem beleszakadni ? Nem szakadt bele. Sőt reggel olyan derülten ébredtem fel, mint a kelő nap a legszebb májusi reggelen. Kisiettem a rózsák és liliomok közé. Még mindenki aludt, csak egy kis rigó fütyörészett a közeli fán és a fehér szegfűvirágok emelték felém kis, harmatos fejecskéiket. Felnéztem az égre s az oly tisztán, oly biztatóan mosolygott felém. Egy paripa sebes vágtatását hallottam messze, valahol az erdőben, de gyorsan mindig közelebb, közelebb. Tudtam, hogy Feriz, mert minden hajnalban kilovagol, és merész tervemmel rögtön készen voltam. Elrejtőztem a sűrű rózsabokrok mögé és midőn épen irányomba ért, egy merész ugrással a vágtató ló előtt termettem. Csak egy pillanat és el vagyok tiporva, de Periznek épen elég volt egy pillanat, hogy erős karjaival mozdulatlanná fékezze paripáját. Hanemezért elhalványodott egész az ajka széléig és én nem adtam volna sokért, hogy ijedtnek láttam bátor arcát. — Mi volt ez, Edith ?! Mért tette ezt ? — kérdezte remegve. — Mert bíztam önben! — szóltam mosolyogva. — Igen, Feriz, bíztam önben. Tudtam, hogy el nem tipor, noha azt mondta, hogy önnek nagy könnyebbségére szolgálna. Leszállt lováról és felém közeledett. Én mind a két kezemet feléje nyújtottam, és amint ismét rám sugározta delejes tekintetét, éreztem, hogy e tekintet egész lelkemig hatott, hogy mily lassan, kéjesen remegteti meg egész szivemet s hogy majdnem eszméletlenül esem karjai közé. — Minő gyermek! Istenem, ha valami baja történt volna ? Hát nem tudja, hogy azt nem élném túl? — Nos hát, akkor meghaltunk volna mind a ketten, így pedig élni fogunk, ugye Feriz, egymásért fogunk élni ? Hogy mint zárt karjai közé, hogy mily gyöngéden csókolta le kényes szemeimet, azt senki sem tenné fel erről a vademberről, ki oly végtelen szenvedéllyel és mégis oly gyöngéden tudott szeretni. Most már én is alig bírom ezt elképzelni, ha visszagondolok reá, hogy sirtunk és nevettünk ott és nevetett velünk minden: a nyíló harangvirágok, a nefelejtsek, a pünkösdi rózsák és a szegfűk, sőt ha nem csalódom, egy kis gerlnce is kacagott valahol az erdő mélyében és ebben a jókedvű, kacagó világban, mi ott ültünk a pázsiton, mint két bohó, kis pajkos mókus, és elfelejtettük az egész világot! — De ugye, többé nem teszed azt a kifogást, hogy igen szép vagyok ? — Nem, ha te nem fogod észrevenni, hogy mily kevéssé vagyok szép ! — Igaz, hogy nem vagy szép. De oh, Feriz! te nekem sokkal több vagy, mint szép ! — szóltam egész lelkem mélyéből. Egy ügy a szív. (Francia beszély.) irta Flaubert Gusztáv. (Folytatás.) Bourais úr, nehogy észrevegye őt a kajdacs, rendesen a ház fala mellett surrant el s eltakarva arcát kalapjával, lekerült a folyó felé s a kertajtón lépett be. Az a tekintet, melyet ő a madár felé vetett, épen nem volt gyöngédnek mondható. Loulou egy ízben a henteslegénytől fricskát kapott, midőn ennek kosarába benyúlt a csőrével s attól fogva Loulou, ha szerét tehette, mindig egyet csípett a henteslegénynek ingvállán. Fabu megfenyegette őt, hogy kicsavarja a nyakát, jóllehet nem volt kegyetlen természetű, tarkára tetovált karja és nagy pofaszakása dacára. Ellenkezőleg, rokonszenvet érzett a kajdacs iránt, annyira, hogy még szokott káromkodására is igyekezett őt betanítani. Félicité, kit a henteslegénye buzgalma elrémített, Loulout a konyhában helyezte el. Majd eltávolítá lábáról a láncot, hogy szabadon járhasson az egész lakban. Ha ez a lépcsőkön lement, görbe csőrével megtámaszkodott egy-egy lépcsőn s elébb a jobb, aztán a ballábát emelte föl. Félicité pedig félt, hogy e tornagyakorlatban még valami baja is történhetik kedvenc madarának. Egyszer Loulou beteg lett és sem beszélni sem enni nem tudott. Valami daganat támadt a nyelve alatt, mint ez olykor a pulykáknál is tapasztalható. Félicite meggyógyította őt, fölcsípve a bőrt a daganaton körmeivel. Máskor meg Pál úr azt az esztelenséget követte el, hogy torkára fújta szivarjának a füstjét; egy ízben pedig Lormeau asszony incselkedett vele napernyőjével, melynek vége torkát sértette meg; végre elveszett. Felicite a fűbe tévén le Loulout, hogy ott üdülést nyerhessen, egy pillanatra eltávozott mellőle s mikor visszatért — sehol sem volt a kajdacs ! Először is a bokrok közt kereste, majd a folyam partján s a padláson, a nélkül hogy hallotta volna úrnőjét, ki rákiáltott : »Ugyan mérsékelje magát; olyan ön máris, mintha megtébolyodott volna !« Majd fölkutatta Pont-l’Évêque«-nek valamennyi kertjét s kérdezősködött a járókelőktől. — »Nem látták-e valahol az én kajdacsomat?« Azok számára, kik a kajdacsot nem ismerték, részletes személyleírással is szolgált. Egyszerre úgy rémlett előtte, mintha ott a malmok mögött, a part alján valami zöld szökdécselne. De mikor a partra fölért, mit sem látott. Egy házaló nagyon erősítő, hogy ép az imént látta azt a madarat Saint-Melain-ben a Simon anyó boltjában.