Fővárosi Lapok 1877. június (124-147. szám)
1877-06-26 / 144. szám
Kedd, 1877. június 20. 144. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 B Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési följalílás a „FŐVÁROSI LAPOK“ július-decemberi folyamára. Tizennegyedfél éven át szépirodalmi napilapunk sokkal ismeretesebbé vált a hazai művelt közönség körében, semhogy szóvirágokhoz, ígéretekhez kellene folyamodnunk, midőn olvasóinkat a »Fővárosi Lapok« további támogatására hívjuk fel. Jeles írók nagy köre, melyből sem a régibb erők, sem az újabb nemzedékek tehetséges tagjai nem hiányoznak, gyarapítván folyvást a lap tartalmát: a szerkesztőségnek bizonyára sikerülni fog nemcsak megtartani, hanem fokozni is ama nagymérvű pártolást, minőben eddig még a magyar szépirodalom egyetlen közlönye sem részesült. E pártolás nagy kötelességet ró a szerkesztőségre, mely azt folyvást kitartó munka, a jó szellem és ízlés terjesztése által kívánta és kívánja ezentúl is teljesíteni. Tóti Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az »Athenaeum« társulat, mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, a mi legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető. Alapára: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A felírandó címez: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« Az elpusztult család. (Novella.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Attól kezdve napról-napra elmélázóbb lett s mindinkább neki adta magát az ivásnak. Még mindig nyájasan beszédbe ereszkedett minden a bolt előtt elmenő ismerőssel, még mindig szívesen látta ebédre a vendégeket, de bizonyos szórakozottságot lehetett rajta észrevenni, a hanyatlás, a gyors öregedés határozott jelét , gyakran visszásan felelt, ha valamit kérdeztek tőle, mély ráncok támadtak a szemei körül s arcbőré petyhüdtté vált. Leköszönt a kereskedői testület elnökségéről, mely tisztséget már évek hosszú sora óta viselte, ritkán ment el a kaszinóba, nyolc-tíz nap is elmúlt, míg egyszer borotválkozott s ha felesége nem néz utána, lyukas könyökű kabátban ment volna ki az utcára. Nagyon elhagyta magát. Úgy látszott, sok dolog nyomja a szívét, de nem szólt senkinek. Nem tett szemrehányást Zsófinak a pazarlás miatt, ami a háznál folyt. Örökös dáridóban éltek, a sütésfőzésnek soha sem szakadt vége, Zsófika traktálta az egész világot. Ahány vándorszínész-csapat Vámosdra került, az mind ott dőzsölt a Kamuka bácsi asztalánál, az írnokok a vármegyeházáról, az ingyenélő Kaficz fiskális, a szüntelen szomjas torkú Holubek zongoramester, aztán egy lengyel hazafi, akiről az a közhit élt Vámosdon, hogy gróf és roppant domíniumok ura valahol messze Varsó körül, de addig is, míg visszajuthat uradalmainak birtokába, nemcsak a jó vacsorát, hanem az ócska nadrágot is elfogadta, ezek és több hasonló fajta urak lettek a Kamuka bácsi mindennapos vendégei. A régi vendégek lassan kint elmaradoztak. A vándorszínészek, ha leitták magukat, veszekedett zajt csaptak s olyan harsogó kardalokat énekeltek, hogy majd leszakadt a boltozat, a zongoramester Holubek a két öklével dobolt hozzá az asztalon, Kaficz fiskális a kedves ténsasszony egésségére ürítgette a poharakat s a mocskos lengyel gróf összecsókolta Kamuka bácsit és mindig zsebre tette a maradék sajtot. Dibdáb korhely nép tanyája lett a derék, tisztes Kamuka bácsi háza. Néha már a nyelvén forgott az öreg úrnak, hogy megmondja Zsófinak, nem tűri tovább ezeket a vendégeket, hanem aztán a házi békesség kedvéért megint csak abbahagyta. Bödönökkel szállították el a háztól a zsírt, nagy ládákkal a mandulát, mazsolaszőllőt, kávét és mindenféle fűszert, egész cukorsüvegeket. Annyi rokona támadt egyszerre Zsófikának s annyi hízelgő szájat kellett bedugdosni, hogy néha-néha úgy kiürült a bolt, mintha kirabolták volna. A két régi segéd közül az egyik nem nézhette tovább ezt a gazdálkodást s fölmondott. A másiknak volt esze, hogy nem távozott el erről a helyről, ahol oly vígan lehetett élni s ahol, mióta az öreg úr mindinkább belemerült a vörös borba és a melancholiába, senki sem nézett az embernek a kezére, vájjon becsúsztatja-e a pudli lyukán a pénzt. Kamuka bácsi bizony nemcsak azt, de még egyebet sem látott, amit a cselédek már régóta láttak, valamennyi szomszéd látott, az írnokok is láttak, Kasicz fiskális is látott s amire.e praktikus gondolkozásos férfi bölcsészi nyugalommal csak annyit jegyzett meg:• Hja, mit tegyen a tüzesvérű menyecske, ha öreg a férje ? Bizonyos, hogy a segéd legalább harminc évvel fiatalabb volt a principálisnál, a mellett az is tagadhatlan, hogy pörge kis bajuszával, göndör fekete hajával, karcsú termetével csinos fiúnak lehetett mondani ; de hát az a nagy vörösorrú, duzzadtképű, pislogó savószemű színész-direktor, akit egy este rajtaért a csókolózáson a fiatal segéd, csak nem tartozott a csinos fiúk közé ! Sőt a pletyka azt a mindig mosdatlan és mindig szennyes ingben járó lengyel grófot is emlegette, ami egyébként nem igen hihető, mert az a falánk emberi állat az evésen iváson kivűl soha életében nem gondolt egyébre. A két Sólyom kisasszony a szomszédban fejét csóválta s az öregebb hosszú sovány mutatóujját fölemelve, igy szólt: — Nem lesz jó vége, Szandi. És Szandi, a fiatalabb, összekulcsolta nemkevésbbé sovány, száraz ujjait, egy pillantást vetett fölfelé, aztán le a földre s halkan ismétlé: — Nem lesz jó vége. A városban már többet is beszéltek az emberek. Azt suttogták, hogy Kamuka Ferenc a bukás szélén áll. A szilárd, a komoly, becsületes Kamuka Ferenc. Zsófika meghallotta, hogy mit suttognak az emberek, de nem hitte. Pletyka az egész, semmi más, irigylik tőlük a jó életet. Igaz, hogy az öreg úr is elejtett néha egy-egy efféle figyelmeztető szót, mintha valami közelgő veszedelemtől félne, hanem Zsófika arra is csak azt gondolta, az öreg fukarkodni akar ; ilyen az öregek természete. Ez az asszony semmi fogalommal sem birt férje vagyoni állapotáról. Mindig azt hallotta, hogy Kamuka Ferenc gazdag ember s azt értette ezalatt, hogy zsák számra áll nála a pénz és ha igazán el is költetenék azt a sok pénzt, a bolt jövedelme majd megint behozza. Az öreg úr fohászkodva vállat vonított és hallgatott. Ennyiből állt az öreg Kamuka Ferenc felelete akkor is, mikor egyik régi ismerőse és hajdan gyakori vendége, a megyei főorvos, elmondta neki a szállingózó híreket s óvatosságra és takarékosságra intette őt. — Az ilyen öreg fickók, mint mi vagyunk, kedves barátom, nem könnyen szerezhetnek újra vagyont, gondolja meg, — szólt a főorvos. Az öreg Kamuka Ferenc csak tompán bámult régi ismerősére, mintha nem értené jól, hogy mit akar mondani. Az orvos úrnak úgy látszott, hogy egy idő óta nagyon meggyöngültek a Kamuka bácsi elmemebeli tehetségei s az orvos igazán nem tudta, ne hagyja-e abba ezt az egész beszélgetést, mely az egyik részről csak néma fejbólintással és vállvonogatással folytatódott ? Nem is mondott aztán többet, csak még annyit, hogy: — Nem kell ám az asszonykát se egészen szabadjára bocsátni. Arra Kamuka bácsi felelni akart valamit, de csak dadogott s nem lehetett egyebet érteni a beszédéből mint azt, hogy köszöni a doktor úr szívességét és akármi történjék, ilyen öreg embernek jól esnék, ha úgy végezhetné be az életét, mint becsületes ember. — Ej, istenem, hisz arról még nincs szó, — vigasztalta a főorvos, — amilyen izmos, erős, még huszonöt évig is elélhet, kedves barátom. Kamuka bácsi fejét rázta. — Nagyon sokszor álmodom a boldogult első feleségemmel, — mormogó tompán. A bolt ajtajában folyt ez a beszélgetés. A kapun épen akkor jött ki a két legnagyobb lány. — Ejnye, ejnye, hogy megnőttek a gyerekek! — szólt a főorvos, Kamuka bácsinak vállára veregetve. — Na, akinek két ilyen szép nagy leánya van, annak csak most kezdődik igazán az élet. Hanem attól a komor kifejezéstől, mely most tükröződött az öreg Kamuka Ferenc arcán, szinte megrémült a főorvos. — A gyerekek ? — mormogta Kamuka bácsi. — A boldogult első feleségem gyerekei! Tarka keszkenőjével erősen törülgette izzadó homlokát. — Nagyon meleg van, doktor úr, nagyon meleg. Késő, szeptember vége felé járt az idős csípős hideg szél fújt. Az orvos bámulva tekintett öreg ismerősére s azzal a meggyőződéssel távozott, hogy Kamuka bácsinak már nincs tökéletesen rendén az elméje. Mások is észrevették, hogy tompa zsibbadság nehezedik mindinkább az öreg Kamuka bácsira. Ritkán állt már ki a boltajtóba, nem nevetett a Kaficz fiskális tréfáira s néha enni is majd elfelejtett. Úgy látszik, tűnődik valamin, de nehezen megy már neki a gondolkozás. Behúzódott az udvaron a hátulsó szo■ bába, ahol azelőtt a segédek laktak, míg Zsófika világosabb és csinosabb szobát nem adott nekik odafönt az emeleten. Most csak arra használták már ezt a szobát, hogy az ócska, töredezett bútorokat oda hányták. Kamuka bácsi elüldögélhetett ott egész nap is. Zsófika csak délben küldte le értte a szolgálót vagy valamelyik kisebb gyereket. — Én nem tudom, mi lette, ma olyan különös a téni ur, — szólt egyszer a szolgáló, a mint feljött. (Folyt. köv.) Mateo Falcone. (Beszély.) Mérimée Prospertel. (Folytatás.) — Ma reggel átment itt a lelkész ur, megállott házunk előtt, Piero lovával, s kérdezte, hol van apám, azt feleltem neki — — Teringettél, milyen együgyűnek teszed magadat, te semmi bázi! Mondd hamar, merre tűnt el Gianetto, őt keressük, és bizonyos vagyok abban, hogy ezen az ösvényen ment. — Ki tudja ? — Ki tudja ? Én tudom, hogy láttad. — Kit lát az ember, mikor alszik ? — Nem aludtál te, haszontalan! A puskalövések fölkelthettek. — Azt hiszi bátya, hogy az önök puskái oly nagy zajt csapnak ? Az atyámé sokkal nagyobbat szól. — Vigyen el az ördög! Bizonyos vagyok benne, hogy láttad Gianetto-t. Talán el is rejtetted? Nos fiúk, menjetek be a házba s keressétek meg azt az embert. Csak egy lábon sántikált és több esze van, semhogy ily állapotban a bozótig igyekezett volna jutni. Különben is a vérfoltok itt megszűnnek. — Mit fog mondani, édesapám, — kiálta fel Fortunato dacosan, — ha megtudja, hogy távolléte alatt bementek a házába ?