Fővárosi Lapok 1877. július (148-173. szám)

1877-07-03 / 149. szám

Mindenféle madárka járt a kertbe magvakat szedni eleségül. Julien eltökélte magában, hogy ki­fúrt ná­dat borsószemmel tölt meg. Mikor aztán hal­lotta a madárkákat egy fán csicseregni, szép csönde­sen közeledett az alá s fölemelve szélpuskáját, tele pofával fújt bele. A kis madarak oly bőségben hul­lottak alá a vállára, hogy ő nem tudta kacagását visszatartani, boldognak érezve magát az elkövetett­ csíny sikere fölött. Egy reggel, midőn a középsáncon át a várba visszatért, az erőd ormán egy nagy galambot látott turbékolni. Julien megállott, hogy jobban szemügyre vehesse azt. A falon ama helyen egy repedés volt s ő kifeszített abból egy darab követ ujjaival. Aztán föl­emelve karját, leüté a kővel a galambot, mely az árokba zuhant alá. Julien lekúszott utána, bár megsérülve a tövis­bokrokban, de ügyesen, mint valamely fiatal vizsla. A törtszárnyú galamb, egy fagyal­ ágon fön­­akadva vergődött. E madár szívóssága fölingerelte a gyermeket. Elkezdte fojtogatni s vonaglását látva, vad örömtől dobogott a szive. Az utósó erőködésnél szinte kime­rültnek érzé magát. Este, vacsora fölött, atyja szóba hozta, hogy Juliennek ily korban már a vadászatban is gyako­rolnia kellene magát s előkeresett egy beirott ócska pergamen-tekercset, mely kérdések és feleletekben a vadászat titkait tárgyalta. Egy erdész aztán megtaní­totta őt a vadászebek idomítására, sólymok betanítá­sára, tervezésre, meg arra, hogy miként lehet a szarvast és rókát nyomaik után fölismerni, a farkasok vackait fölfedezni, hangjuk után e vadakat megkülönböztetni; mikép lehet azokat elejteni vagy menhelyeiket fölku­tatni, s melyek a legkedvezőbb szelek; végre megis­mertette őt a vadak hangjaival s a vadászati átalános szabályokkal. Midőn aztán Julien mindezeket könyv nélkül tudta, atyja egész ebfalkát állított a számára össze. Először is huszonnégy bér­­erfajú agarat szer­zett be, melyek gyorsabbak mint a gazellák, csakhogy nagyon torkos állatok, majd tizenhét pár vörös-fehér­­pettyes bretagnei kutyát, e megbízható, erős szügyű, hatalmasan csaholó s kitűnően betanítható ebfajt. A­­ vadkan és a szorultságában szembeszálló veszélyes­­ szarvas üldözésére negyven bozontos komondor állott­­ rendelkezésére. A tatárországi vörösszőrű, szamár­­- nagyságú erős, csontos juhászkutyáknak a bölény - f­ütés volt a hivatásuk. A fü­rjészőebek szálas fekete szőre ragyogott, akár az atlasz, a csaholó rókakopók­­ versenyt énekeltek a nyúlkopókkal. Egy külön ud­varban mormogva zörgették láncaikat s mérgesen forgatták szemüket az angol szelindekek, szám szerint nyolcvanan; rettenetes­ állatok, melyek vadászat közben uraik mellett szökdécselnek s nem rettennek vissza az oroszlántól sem. Valamennyit buzakenyéren tartották, kővályú­­ból itatták s hangzatos névvel látták el. A sólyomfalka talán még az ebfalkát is fölül­múlta. A derék várúr drága pénzen hozatta meg a kaukázi vadász­sólymot , a babyloni kéklábút , a németországi kerecsent, a vándor­sólymokat, melyeket meredek szík­eken, tengerpartok szélein s távol orszá­gokban fogdostak össze. Zsúppal födött félszerben laktak ezek, nagyságuk szerint mindegyik a saját ülő­­rúdjához láncolva; előttök moh volt fölhalmozva. Időn­­kint ki-kivitték őket, nehogy a hosszas tétlenségben elnehezedjenek. Táskákat, horgokat, csapótőröket s mindenféle szerszámot rendeltek meg s szereztek be. Gyakran kijártak fürjezni a mezőre ebekkel, melyek csakhamar szimatot leltek. Ilyenkor a falka­vezetők lépésről-lépésre követték az ebeket, eközben terjedelmes cérnahálóikat nagy óvatosan lecsavarván derekukról. Aztán, adott jelre, az ebek elkezdtek csa­holni ; a fürjek fölrepültek, s a környék asszonyságai, kik férjeikkel a vadászat elveiben osztoztak, meg a gyermekek és szolgák, szóval valamennyien a kik csak jelen voltak, ráveték magukat a hálóra s könnyedén összefogdoshatták a madarakat. Máskor a nyulak fölverésére dobot vertek; a rókákat veremmel fogták, vagy pedig csapótőrt alkal­maztak, mely egy-egy farkast is megcsípett a lábánál fogva. De Julien megveté az efféle kényelmes mód­szert ; jobb szeretett ő a messze világba elbarangolni paripáján, a sólymával. Csaknem mindig egy nagy hó­fehér scythiai sólyommal tette ő ily vadászati kirán­­í­dulásait. E madár bőrkámzsája tollal volt földiszítve, kék lábain arany csengettyűk rezegtek s midőn ura sebesen vágtatott lován, szilárdúl tartotta magát fiá­nak karján. Julien leoldva sólyma lábáról a szíjat, egy­szerre tovarepült az, egyenesen a jégbe emelkedve föl, gyorsan suhanva mint a nyíl. Látható volt aztán két egyenetlen nagyságú pont, a mint keringett, egy­beolvadt s aztán a kék magasságban eltűnt. A sólyom nem késett alászállani, mihelyt valamely madárra­ lecsaphatott; aztán újra helyet foglalt a gazdája lo­­vagkertyűs karján, mindkét szárnyát rezegtetve. Ily módon vadászgatott Julien kócsagra, hé­jára, varjúra és ölyűre. Egész kedvteléssel fújt vadászkürtjébe, követve ebeit, melyek összevissza futkostak a halmok oldalain, átugrálták a patakokat s bemélyedtek az erdőbe. Ha aztán egy-egy szarvas elkezdett nyögni az ebek hara­pásai miatt, leszúrta azt rögtön s aztán gyönyörködve szemlélte a falkát, a mint ez áldozatát fojtogatta s tépdeste gőzölgő bőrét. Ködös napokban a mocsara­s helyeket kereste föl, vadludakra, vidrákra és vadkacsákra leselkedve. Három fegyverhordó szolga már hajnal előtt ott várakozott a lépcsőház alján. Az öreg szerzetes, ablakán kihajolva, váltig integetett a fiatal urnak hogy őt visszahívja. De Juliennek esze ágában sem volt a visszatérés. Mit bánta ő, akár forrón sütött a nap, akár esett avagy dühöngött a vihar! Tenyeréből szürcsölte a forrásvizet, menetközben ette a vackort s ha elfárolt, leheveredett valamelyik cserfa alá. Ren­desen éjféltájban vetődött haza, véresen, sárosan, összecsapzott hajában bojtorjánnal, vadállatok szagá­tól bű­zlő ruhában. Ép olyanná is vált ő, mint a vad­állatok. Ha anyja megölelte, ő hidegen fogadta a gyöngéd szeretet e kifejezését s úgy látszott, mintha mélyen elmerült volna gondolataiba. Julien a medvéket késsel döfte le; a bölényt baltával, a vadkant dárdával ejtette el, sőt egy ízben nem lévén nála egyéb egy botnál, ezzel védelmezte magát a farkasok ellen, melyek ép vadpecsenyén la­­komáztak. (Folyt. köv.) Emlékadatok Petőfiről. is. Nem lehet szándékom a Petőfi Pestre jutása előtti öt év eseményeit költőnk életéből felsorolni és festeni. A lehető legrövidebben érintek meg csak egyetmást. 1839. szeptember havában már Sopronban látjuk Petőfit, újra mint deákot, de már ugyanazon őszszel felcsapott »zöldhajtókás, sárgapitykés közle­­gény«-nek. A katona-élettel igen hamar megtelt egész az undorig, már 1840 elején, mikor Pozsonyban volt pár napra, panaszkodott, hogy épen a volt­ deákok iránt a legdurvábbak a miveletlen káplárok, s mennyire örül, hogy csak hat évre állott be. Mikor 1841. tavaszán már mint obsitos jött Pozsonyba, hol több napig Csörföly L., Dihányi Zs. és Esztergályi Miska szállásán lakott, sokat beszélt és sokat eltelt katonáskodásáról, de felettébb örült a megszabadu­lásnak. Itt mondta a többi közt, hogy a legroszab­­bul esett neki, ha vesszőznie kellett, s alig volt képes a már felszakgatott házat sújtani. Szakadatlan szí­­nészszé lenni akarása dacára rávettük, hogy menjen haza szüleihez s béküljön ki atyjával, már csak édes anyjának nyugalma s megvigasztalása végett is. Mikor ezt megígérte, egy szép reggel többen elkísértük őt nagy gyalog­ utjára egy jó órányira, s itt nyújtottuk neki át az elváláskor, levélkébe pecsételve, azt a szerény útravalót, mit jó pajtásai adtak össze. Féltünk, hogy nem fogadja el, azért kértük, hogy a levelet csak a pihenő állomáson bontsa fel. Eszter­gályi Miskának volt egy kis tere, s ezt Petőfi még Pozsonyban kérte tőle, de mert deákos magas röptű képzelmünk még attól is félt, nem fogná-e egy rész órájában azt maga ellen fordítani ?, — nem adta oda neki; most hirtelen azt jelentette ki Petőfi, hogy a zárt levelet csak úgy veszi át, ha a tőrt is megkapja; tehát megkapta azt is. Petőfinek Szeberényi Lajoshoz írt leveleiből is tudjuk, hogy ekkor valóban haza ment s két hónapot szüleinél töltött, azután Pápán az 1841/2-diki tan­évben elvégezte a logikát, de a következő tanévben nem lévén képes magát anyagilag ott fentartani, újra s ez­úttal végleg megvált az iskolától és szinészszé lett. Mint ilyen ment az 1843-dik évi nyár elején Pozsonyba, hogy Fekete Gábornak az országgyűlés alatt ott működött magyar színtársulatába lépjen. Ez nem sikerülvén, Dohányi és Neuman régi barátjai szállásán időzött egy ideig, majd a Vachot Sándor által gyűjtött harminc forinttal Pestre jött Nagy Ignác meghívására, a »Korps hölgy,« és »Robin Hood« regényeket fordítani. Én ekkor Pesten tanul­tam s Vankó Dániel porcellán-kereskedőnél laktam a dorottya-utcai, akkor még Rupp-féle házban, mint gyermek-instruktor. Egy este betoppan hozzám ken­dőbe kötött kis csomaggal Petőfi s elmondja, miért jött Pestre, míg tehát körültekint, szállást kér. Két évet töltött nálam. Vankóék kérdőre is vonták, hogy miféle embert fogadtam szállásra s együtt hálásra, de megnyugtattam, hogy az magyar író, a­ki nem so­kára híres költő lesz. Ezután Fekete Lajoshoz költözött a magyar­utcába rendes lakótársal, de július végén Fekete Po­zsonyba ment »Absentium ablegatusnak.« Petőfi pedig maga bérelt egy hónapos szobát az országúton az utcára, a múzeum felé nyíló két ablakkal. Sass István orvosnövendéken és kívülem akkor Pesten alig volt régibb ismerőse, de csakhamar kötött új barátságokat s Pálffy Albert és Lanka Gusztáv mindennaposak lettek nála. Én is ellátogattam csaknem mindennap hozzá, megnézni, mennyire halad a munkával, s csak­hamar vettem észre, hogy a munka lassan halad, a nervus rerum meg gyorsan fogy. Petőfi sohasem ha­ragudott, ha én őt számoltattam. Elmondta mindig őszintén, hogy jó pajtások közt volt, mulattak, többet költött, meg nála is voltak s igy nem dolgozhatott. Csak négyszáz váltóforintot remélt a két regényért s kétszázat már elköltött, holott »Robin Hood«-ból még alig volt valami készen. Sürgettem a munkát és a gazdálkodást. »Barátaimat csak el nem küldhetem,« — szólt ő. — »De megmondhatod nekik, — mondám — hogy dolgod van, s ők megkímélnek.« »Azt nem teszem,« volt a válasz. — »Hát ha megmondanám nekik én?« kérdém. »Azt nem engedem, — mondá ő, — pedig belátom, hogy igazad van.« Tanácskoz­tunk tehát, s megállapodtunk, hogy falura megy for­dítani. Cinkota és Gödöllő jöttek szóba s ő az utóbbit választotta, de ehhez ő azt a föltételt kötötte, hogy Nagy Ignáctól a még szükséges pénzt én kérjem ki neki. Elmentem tehát rögtön Nagy Ignáchoz, a­ki engem soha sem látott azelőtt. Elmondtam, hogy Petőfi gyöngélkedik, s most nem jöhet ki, és száz forintra még szüksége volna. Nevemet nem is kérdezte Nagy Ignác, csak azt, hogy talán nincs komolyabb baja Petőfinek, és hogy mennyire van a fordítással ? Megnyugtató válaszomra szó nélkül kiolvasta a negy­ven pengő forintot. Ezzel ment ki Petőfi Gödöllőre, s ott ugyancsak nekifeküdt a munkának, mert alig hittem neki, mi­kor a kész fordítással visszatért. Nagy Ignác pedig azzal lepte őt meg, hogy a még várt negyedik száz forint helyett adott neki kétszázat, s így összesen a két regényért kapott ötszáz váltó vagyis kétszáz ezüst forintot. Lett tehát nagy öröm, azután megállapodás, hogy Erdélybe megy, név szerint Tordára, Magyar­­országba és Pestre pedig csak akkor tér vissza, ha már híres színészszé lett. E szándékáról őt lebeszélni nem lehetett, megtettük tehát együtt a nagy bevá­sárlást, vettünk két trikót, egyet feketére festve, egy attilát, egy frakot és egy fekete nadrágot, hogy mint színész ne szoruljon mindenért másra. Azután meghatároztuk az indulást és pedig Mező-Berény felé, hol néhány napot Gidainál kívánt tölteni. Búcsúzóul még néhány pajtással a város­ligetbe ment csónakázni és mulatni, mulattak rala pedig reggelig, s másnap szomorúan vallotta be Pe­tőfi, hogy csehül áll az erszény. A búzapiacon minden hetivásáron lehetett akkor békésmegyei, haza üresen menő fuvarosokat találni; ez volt akkoriban a fiatal­ság rendszerinti s legolcsóbb utazásmódja, így in­dult s ment el Petőfi is néhány fenmaradt váltó fo­rintjával Mező-Berénybe. A szüretet ott töltötte, onnan pedig Debrecennek vette útját, de tovább nem is mehetett már, mert betegsége és üres erszénye lebilincselék. Ott állott tehát a színészekhez, de aligha léphetett fel már, mert egéssége meg volt törve; betegségéhez szegődött aztán a nyomor is, s igy lett rá nézve oly emlékezetes az 1843/4-di­­ki tél. Pákh Albert nemeskeblű barátsága volt az, mely őt jóformán, megmenté. Ő biztatta, ő kezeskedett értté s ő vette rá 1844 elején, hogy szedje össze köl­teményeit s menjen föl Pestre kiadót keresni; így kerekedett tehát újra Debrecenből 1844 februárban s egyszer csak váratlanúl betoppant újra hozzám, kopottan, nyűtt ruhában, lábának felsőszára feléig alig érő kopott, kis, szürke gallérköpenyben. Rögtön mentünk Sass Istvánhoz, kinek jövedelmezőbb neve­lői állása lévén, öltönynyel bővebben el volt látva, hogy neki a nélkülözhetlent kölcsönözze. Elbeszélte ekkor Petőfi átélt debreceni nyomorúságát és most végzett nagy utazását; lelkesülten dicsérte az egri kispapokat, kikhez beszállva s nevét megmondva, a legmelegebben fogadták. Ezt bizonyítja »Egri han­gok« című költeménye is. E lelkes ifjaknál kipihente 726

Next