Fővárosi Lapok 1877. július (148-173. szám)

1877-07-01 / 148. szám

gonddal készült virágágyak, hűs szőllőlugasok voltak s még ezeken kívül egy furkójáték-pálya, az apródok szórakoztatása is. A túlsó oldalon álltak az istállók, az ebakol, sütőház, présház és a félszerek. Köröskörül ele­ven tüskebokorral övedzett zöld pázsitos legelő terült. Oly régóta békés időben éltek már az emberek, hogy a védrácsot le sem eresztették többé; az árkok is megteltek vízzel; a fecskék a lőrésekbe rakták fész­keiket ; az őr pedig, ki egész nap a középbástyán járt-kelt, mihelyt a verőfény élesen oda tűzött, be­ment az őrházba s úgy aludt, mint egy barát. A vár belsejében ajtó- és ablakzárak csillogóan fényesek voltak; a falakat a hideg ellen szőnyegek borították; a szekrények tömve álltak vászon- és ru­­hanemüekkel, a boros hordók a pincében halmozvást voltak s a tölgyfaládák szinte recsegtek a pénzes zacskók súlya alatt. A fegyvertárban, zászlók és agancsár-fejek kö­zött, minden korbeli s mindenféle nemzetek fegyve­reit föl lehetett találni, az amalekiták parittyáitól s a garamantok hajítódárdáitól a saracének széles szab­­lyáiig s a normánok páncélingeiig. A konyha pecsenyeforgató-nyársán egész tul­kot meg lehetett sütni ; a kápolna oly pompás volt akár egy király imaterme. Azonkívül egy elkülönített helyen római modorú fürdőház állt; azonban a vár derék ura megvonta magától annak élvezetét, úgy vélekedvén, hogy az csak pogányoknak való. Örökösen rókatorkos bekecsben járt-kelt­ő a ház körül, igazságot szolgáltatott jobbágyainak s helyreállító a békét a versengő szomszédok között. Tél idején a szállongó hópelyhek szemlélésével tölté el unalmas óráit, vagy pedig történetek olvasásával foglalkozott. Mihelyt a kikelet szép napjai elérkeztek, bebolyongta öszvérháton az utakat, körüljárta a zöl­­delő vetéseket s el-elbeszélgetett a parasztokkal, jó tanácsokkal látva őket el. Számos kalandozás után végre egy előkelő családbeli hölgyet vett nőül. Nagyon fehérbőrű, kissé büszke és komoly volt e hölgy. Hajékével az ajtók homlokfáit horzsolta, ruhájának uszálya három lépésnyire úszott utána. Háztartása úgy volt berendezve, mint valamely zárda belseje; minden reggel kiadta cselédeinek a napi foglalkozásokra vonatkozó utasításait, felügyelt a cukros sütemények és illatos balzsamok készítésére, font a kerekes rokkán, vagy pedig oltárszőnyeget hi­­mezgetett. Isten meghallgatta könyörgését s egy fiúcs­kával áldotta meg. Bezzeg volt ekkor nagy öröm meg olyan la­koma, mely három napon és négy éjen át tartott, fák­lyafény és hárfa-szó mellett, a lombok alatt. Lehetett ott enni mindenféle ritka cukorsüteményt, aztán meg pecsenyében oly szépen fölhízott kappant, mint vala­mely ürü; a vendégség mulattatására egy kis törpe egy nagy pástétomból ugrott ki; a kelyhek sem vol­tak már elégségesek, mert a vendég egyre mindig szaporodott, úgyhogy már a sisakokból és kürtökből is kénytelenek voltak inni. A fiatal anya még az ágyat őrizvén, nem vehe­tett részt e lakomákban. Nyugodtan feküdt derék­alján. Egy este, szenderéből fölébredve, az ablakon betörő hold világánál úgy tetszett neki, mintha valami mozgó árnyat látna. Durva gyapot-csuklyás agg férfi volt ez, oldalán rózsafa-olvasóval, vállán koldustarisz­nyával ■— valóságos remete-alak. Az ágy fejéhez kö­zeledve, a nélkül hogy ajkát fölnyitotta volna, így szólt: — Örvendezzél, oh, anya! Fiadból szent ember lesz! A nő felsikoltott, de az agy a hold sugarainál fölemelkedett csöndesen a légbe s eltűnt. A mulatók dalai hovátovább zajosabbakká vál­tak. A nő azonban csak az angyalok énekét hallotta; feje visszahanyatlott a vánkosra, a mely fölött, kar­­bunkulus-keretben, egy vértanúnak a csontja függött. Másnap valamennyi kikérdezett cseléd azt nyil­­vánítá, hogy ők színét sem látták a remetének. De lett legyen az bár álom avagy valóság, kétségkívül az égnek a kijelentése volt. Azonban mégsem beszélt az anya az egészről semmit, tartván attól, hogy kevély­séggel fogják vádolni. A vendégek korán reggel szétoszottak s Julien atyja, az utasát is kikisérve a kapun, ott ácsorgott még kissé, midőn egyszerre egy koldus termett előtte, mintegy a ködből bontakozva ki. Kondor, összecsapzott szakálú cigány volt ez, mindkét kezén ezüst gyűrűvel. Szeme ragyogott. Szüntelen e szavakat dadogta egész ihletettséggel: — Oh, oh ! a te fiad! . . Sok vér! . . sok dicső­ség! . . . örökké boldog! .. Fejedelmi rokonság! . . S lehajolván, hogy az oda vetett alamizsnát föl­szedje, egyszer csak eltűnt a fűben. A várnak derék ura jobbra-balra tekintgetett s olyat kurjantott, a minőt csak tudott. Senki! A szél zúgott s a szürkület köde foszlani kezdett. A vár ura ezt a látományt álmatlanságtól bá­gyadt agyának rótta föl. — Ha én ezt elbeszélem, tréfát űznek belőlem, — gondolá magában. Azonban a fiának jósolt fényes jövő elvakítá, noha e jóslat homályos volt, sőt a fölött is töprengett, vájjon jól hallotta-e azt? A házaspár rejtegette titkát. De mind a ketten egyenlő gyöngédséggel szerették fiukat, s úgy tekint­vén őt, mint isten választottját, végtelen tiszteletben tartották. Derékalja a legfinomabb pehelylyel volt megtöltve; fölötte egy galamb alakú lámpa égett folyvást: három dajka viselt rá gondot. És a­mint ott feküdt, jól bepólyázva, rózsapiros arcával, kék szemé­vel, brokát köpenyével s gyöngyös főkötőjével: olyan volt, mint egy kis Jézus. Fogai megjöttek, a­nélkül hogy csak egyetlenegyszer is elfogta volna a sírás. Mikor hétéves lett, anyja énekelni tanította, atyja pedig, hogy bátor legyen, egy nagy lóra ültette föl. A gyermek arca ilyenkor örömtől sugárzott s nem­sokára megtanulta mindazt, a mi a csatamének föl­szereléséhez szükséges. Egy agg tudós szerzetes oktatta őt a szentírás­­ban, az arab számvetésben, latin nyelvben s apró ké­pek rajzolgatásában. Egyik toronyszobában foglal­koztak ők, hová semmi zaj nem hatott föl. Ha a tanulási óra elmúlt, lementek a kertbe, hol egymás mellett sétálgatva, a virágokat tanulmá­­nyozták. Egyszer a várból észrevették, hogy a völgyi uton egy keleties öltözetű gyalog ember egy csapat teherhordó állatot vezet. A vár ura, ki benne a kereskedőt ismerte föl, egy szolgát küldött értte. Az idegen, mi gyanúperrel sem élve, letért az útról. Bevezették a vár nagy termébe s ő bársony és selyem szöveteket szedett elő bőröndjeiből, aztán arany ékszereket meg fűszereket és különféle, a vár­beliek előtt még ismeretlen célú tárgyakat. Midőn aztán a jámbor kereskedő eltávozott, szép nyereséget vitt magával, a nélkül hogy ez útja közben bármi baj történt volna vele. Más alkalommal egy csapat zarándok kopog­tatott a vár kapuján. Átázott ruhájuk gőzölgött a kandalló mellett s midőn jóllaktak, beszéltek utazá­saikról , a hullámzó tengeren hajójukon átélt viszon­tagságaikról, a forró homoksivatagokon tett gyalog­lásaikról, a pogány népek vadságáról, a syriai bar­langokról, az üdvözítő szülőhelyéről és a szent sírról. Majd kagylót szedtek elé köpenyük alól, a fiatal ur­nák kedveskedve azokkal. A vár ura gyakran megvendégelte régi bajtár­sait is. Iddogálás közben visszaemlékeztek ilyenkor harcaikra, az erődöknek faltörő gépekkel való meg­vívására s jelentékenyebb sebeikre. Julien, ki őket figyelmesen hallgatta, föl-föl­­kiáltott. Ekkor atyja nem kétkedett többé a fölött, hogy fiából később még hódító hős is válhatik. Este azonban, midőn Julien az »angelus«-ra menve, a sze­gény jobbágyok közt ballagott imakönyvével szelíden, áhítattal: anyja tökéletesen hitte, hogy megéri fiának az érsekségét. (Folyt. köv.) Emlékadatok Petőfiről. 1. Egy idő óta ismét több új, csak a kor- és isko­latársak emlékében megőrzött adat merül fel, mely a magyar nemzet kedvenc költőjének, Petőfinek életvi­szonyaihoz fűződött. Minden ily adat, a legparányibb is, ha hű, igazi értékkel bir, s meg vagyok győződve, hogy a magyar közönség szívesen fogadja. Különösen hiányos jele­seink élettörténete abban, hogy többnyire csak ott kezdődik, a­midőn már az élet színpadán szerepelnek; pedig mily érdekes és tanulságos volna kora ifjúságuk és gyermekéveik apró eseményeit is ismernünk: meg­látnék a legtöbb esetben már azt a vörös szálat, mely a jövőre a hajlam, akarat, jellem és vágyak irá­nyát jelzi. Mint Petőfinek szintén egyik kor- és iskolatársa, bár deákkori írott naplóval nem bírok, sokra emlé­kezem mégis vissza elevenen és biztosan, a mi helyet foglalhat fénycsillagként fel- és eltűnt költőnk élet­történeti adatai közt. Egy része ezeknek nem új, de vagy megerősítése a mások által elmondottaknak, vagy itt-ott mások téves állításainak a legjobb szán­dékú helyreigazítása; egy része pedig, tudtommal legalább, elmondva, megírva még nem volt. Három évig jártam Aszódon Petőfi Sándorral egy iskolába s egy tanár elé, de egy osztálylyal alan­tabb ; csak később, ő Selmecen, én Pozsonyban, vol­tunk egyszerre rhetorok, miután én a syntaxist Szar­vason egy év alatt végeztem. Nem segélyezem, mint tették többen, hogy Petőfivel mily benső ba­rátságban állottam ; jó pajtások voltunk, mint deákok, s később is mindvégig, ha találkoztunk, szeretettel és örömmel szorítottunk kezet; 1843-ban és 44-ben pedig, mint látni fogjuk, volt olyan időszak is, a­melyben én vol­tam vele legtöbbet és talán legközelebb is hozzá. S ezzel megkezdhetném az általam közlendő­­ adatok elősorolását ; megelőzőleg azonban pár meg­­­­jegyzést kell tennem Dömök Elek ama közleményére,­­ mely az »Üstökös« ez évi 19-dik számában jelent meg. Nem tekintve azt, a­mi lehet csupán egyéni vélemé­nyem, hogy anakdotákat igen, de élettörténeti adato­tokat jeleseinkről nem gúny- és élclapjaink hasábjain kell gyűjtenünk, lehetetlen a közlött adatok téves ré­szeit helyre nem igazítanom. Hogy Petőfi, Esztergá­­lyi és Dömök jó barátok voltak Aszódon, az igaz, va­lamint igaz az is, hogy mint ily deáksuhancok másutt is megteszik néha, mind a hárman gyönyörrel ábrán­doztak három kis növendékleánykáról, s Petőfi csak­ugyan a megnevezett Canerinyi Emíliának szépelgett a leány­tanító öcscse által közbejuttatott leveleiben, ámde Canerinyi Emilia nem, mint Dömök mondja, kereskedő vagy gazdatiszt, hanem egy evang. lelkész özvegyének volt leánya, ma maga is evangélikus papi özvegy s életben van, mint (tudtommal) még édes­anyja is. Mily múlékony volt e gyermekes ábrándozás, leginkább azzal bizonyítja Dömök Elek, hogy ő már nem is emlékezik, ki volt az ő saját Dulcineája, mert abban nagyon téved, hogy Esztergályi Miska kis le­ánytestvére, miután ilyen Aszódon sohasem járt is­kolába. Idősb nővére Esztergályinak megfordult néha Aszódon szüleivel, de ez nem lehetett, kisebb leány­testvére pedig volt ugyan kettő, csakhogy 1836. tava­szán, a­mikor ez történt, ezek egyike a harmadik, má­sika pedig első életévében volt. Megvallom, magam is elfeledtem már, ki után sóhajtozott Dömök Elek barátom, pedig a história tragikus végére ismét em­lékezem, a midőn t. i. Koreng tanárunk megtudva a dolgot, a három ábrándozót az iskola közepére egy külön­ padra ültette ki. Abban is tévedt Dömök Elek, hogy Esztergályi Miska a zsidóorvos leánya után eredt, mert ez egy Aszódon iskolázott penci kis leány volt, Cs. Hermin. Sajnálom, de nem hallgathatom el, hogy Dömök Elek barátunk egyebekben is téved; így például ab­ban, hogy ő 1839-ben physicus volt, mert az csak az 1840 41-diki tanévben volt, és ismét téved, a­mikor a két Újházyt és Pákh Albertet Selmecen járatja isko­lába, a­hol a dadai vagy szabolcsi Ujházy és Pákh Albert sohasem tanultak. Azért szólok e csekélyeknek látszó adatokhoz is részletesen, mert óhajtom, hogy az utókor Petőfi élettörténetéből csak teljesen hű adatokat ismerjen. S ezzel visszatérek Aszódra, hol nekem Petőfi, h­atá­­tározott modorával, már akkor is feltűnt. Koreny Ist­ván tanárunk, ki a donátust, grammatikát, syntaxist két-két osztálylyal, összesen tehát hat osztályt egy­maga tanított, s kinek kiváló tanítási ügyességét és szorgalmát az evang. gymnáziumokban abban az idő­ben első helyen említették. Petőfi határozott akara­tával nem egyszer jött némi zavarba. Vezetni Koreny nem szeretett, de bezárni s térdeltetni igen. Jól em­lékszem, hogy Petőfi is, csakhamar Aszódra kerülte után, valami mulasztásért a térdepelők közé került. Szokatlan lehetett neki a büntetés, de meglepte Ko­­renyt is, a­mint alig térdelve néhány percig, határo­zott, majdnem követelő hangon köré, hogy neki bo­csásson meg s­ereszsze helyére, mert ő többé sohasem követel el hasonló mulasztást. »Igazán nem ?« kérdé meglepetve s merően rá nézve a tanár. »Nem.« — felelt Sándor erősen. ».Tél van, kelj föl, de ne feledd a mit ígértél.« — És tudtommal többé lecke és fel­advány elhanyagolásáért, Petőfi büntetve nem volt. Átalában ő Aszódon a java tanulók közé tartozott s mikint előzőleg a grammatikát, úgy az 1836/7 és 1837/8-diki tanévben a syntaxist kitűnő sikerrel vé­gezte s az iskolán kívül is örömmel olvasgatott. Ko­reny tanárnak kiváló érdeme az volt, hogy tanítvá­nyait csaknem mind tevékeny és jó tanulókká tudta pár év alatt idomítani, különösen nagy súlyt fektetett a nyelvre és irályra, igen sokat dolgoztatott magyar. Folytatás a mellékleten: 720

Next