Fővárosi Lapok 1877. július (148-173. szám)
1877-07-01 / 148. szám
gonddal készült virágágyak, hűs szőllőlugasok voltak s még ezeken kívül egy furkójáték-pálya, az apródok szórakoztatása is. A túlsó oldalon álltak az istállók, az ebakol, sütőház, présház és a félszerek. Köröskörül eleven tüskebokorral övedzett zöld pázsitos legelő terült. Oly régóta békés időben éltek már az emberek, hogy a védrácsot le sem eresztették többé; az árkok is megteltek vízzel; a fecskék a lőrésekbe rakták fészkeiket ; az őr pedig, ki egész nap a középbástyán járt-kelt, mihelyt a verőfény élesen oda tűzött, bement az őrházba s úgy aludt, mint egy barát. A vár belsejében ajtó- és ablakzárak csillogóan fényesek voltak; a falakat a hideg ellen szőnyegek borították; a szekrények tömve álltak vászon- és ruhanemüekkel, a boros hordók a pincében halmozvást voltak s a tölgyfaládák szinte recsegtek a pénzes zacskók súlya alatt. A fegyvertárban, zászlók és agancsár-fejek között, minden korbeli s mindenféle nemzetek fegyvereit föl lehetett találni, az amalekiták parittyáitól s a garamantok hajítódárdáitól a saracének széles szablyáiig s a normánok páncélingeiig. A konyha pecsenyeforgató-nyársán egész tulkot meg lehetett sütni ; a kápolna oly pompás volt akár egy király imaterme. Azonkívül egy elkülönített helyen római modorú fürdőház állt; azonban a vár derék ura megvonta magától annak élvezetét, úgy vélekedvén, hogy az csak pogányoknak való. Örökösen rókatorkos bekecsben járt-keltő a ház körül, igazságot szolgáltatott jobbágyainak s helyreállító a békét a versengő szomszédok között. Tél idején a szállongó hópelyhek szemlélésével tölté el unalmas óráit, vagy pedig történetek olvasásával foglalkozott. Mihelyt a kikelet szép napjai elérkeztek, bebolyongta öszvérháton az utakat, körüljárta a zöldelő vetéseket s el-elbeszélgetett a parasztokkal, jó tanácsokkal látva őket el. Számos kalandozás után végre egy előkelő családbeli hölgyet vett nőül. Nagyon fehérbőrű, kissé büszke és komoly volt e hölgy. Hajékével az ajtók homlokfáit horzsolta, ruhájának uszálya három lépésnyire úszott utána. Háztartása úgy volt berendezve, mint valamely zárda belseje; minden reggel kiadta cselédeinek a napi foglalkozásokra vonatkozó utasításait, felügyelt a cukros sütemények és illatos balzsamok készítésére, font a kerekes rokkán, vagy pedig oltárszőnyeget himezgetett. Isten meghallgatta könyörgését s egy fiúcskával áldotta meg. Bezzeg volt ekkor nagy öröm meg olyan lakoma, mely három napon és négy éjen át tartott, fáklyafény és hárfa-szó mellett, a lombok alatt. Lehetett ott enni mindenféle ritka cukorsüteményt, aztán meg pecsenyében oly szépen fölhízott kappant, mint valamely ürü; a vendégség mulattatására egy kis törpe egy nagy pástétomból ugrott ki; a kelyhek sem voltak már elégségesek, mert a vendég egyre mindig szaporodott, úgyhogy már a sisakokból és kürtökből is kénytelenek voltak inni. A fiatal anya még az ágyat őrizvén, nem vehetett részt e lakomákban. Nyugodtan feküdt derékalján. Egy este, szenderéből fölébredve, az ablakon betörő hold világánál úgy tetszett neki, mintha valami mozgó árnyat látna. Durva gyapot-csuklyás agg férfi volt ez, oldalán rózsafa-olvasóval, vállán koldustarisznyával ■— valóságos remete-alak. Az ágy fejéhez közeledve, a nélkül hogy ajkát fölnyitotta volna, így szólt: — Örvendezzél, oh, anya! Fiadból szent ember lesz! A nő felsikoltott, de az agy a hold sugarainál fölemelkedett csöndesen a légbe s eltűnt. A mulatók dalai hovátovább zajosabbakká váltak. A nő azonban csak az angyalok énekét hallotta; feje visszahanyatlott a vánkosra, a mely fölött, karbunkulus-keretben, egy vértanúnak a csontja függött. Másnap valamennyi kikérdezett cseléd azt nyilvánítá, hogy ők színét sem látták a remetének. De lett legyen az bár álom avagy valóság, kétségkívül az égnek a kijelentése volt. Azonban mégsem beszélt az anya az egészről semmit, tartván attól, hogy kevélységgel fogják vádolni. A vendégek korán reggel szétoszottak s Julien atyja, az utasát is kikisérve a kapun, ott ácsorgott még kissé, midőn egyszerre egy koldus termett előtte, mintegy a ködből bontakozva ki. Kondor, összecsapzott szakálú cigány volt ez, mindkét kezén ezüst gyűrűvel. Szeme ragyogott. Szüntelen e szavakat dadogta egész ihletettséggel: — Oh, oh ! a te fiad! . . Sok vér! . . sok dicsőség! . . . örökké boldog! .. Fejedelmi rokonság! . . S lehajolván, hogy az oda vetett alamizsnát fölszedje, egyszer csak eltűnt a fűben. A várnak derék ura jobbra-balra tekintgetett s olyat kurjantott, a minőt csak tudott. Senki! A szél zúgott s a szürkület köde foszlani kezdett. A vár ura ezt a látományt álmatlanságtól bágyadt agyának rótta föl. — Ha én ezt elbeszélem, tréfát űznek belőlem, — gondolá magában. Azonban a fiának jósolt fényes jövő elvakítá, noha e jóslat homályos volt, sőt a fölött is töprengett, vájjon jól hallotta-e azt? A házaspár rejtegette titkát. De mind a ketten egyenlő gyöngédséggel szerették fiukat, s úgy tekintvén őt, mint isten választottját, végtelen tiszteletben tartották. Derékalja a legfinomabb pehelylyel volt megtöltve; fölötte egy galamb alakú lámpa égett folyvást: három dajka viselt rá gondot. És amint ott feküdt, jól bepólyázva, rózsapiros arcával, kék szemével, brokát köpenyével s gyöngyös főkötőjével: olyan volt, mint egy kis Jézus. Fogai megjöttek, anélkül hogy csak egyetlenegyszer is elfogta volna a sírás. Mikor hétéves lett, anyja énekelni tanította, atyja pedig, hogy bátor legyen, egy nagy lóra ültette föl. A gyermek arca ilyenkor örömtől sugárzott s nemsokára megtanulta mindazt, a mi a csatamének fölszereléséhez szükséges. Egy agg tudós szerzetes oktatta őt a szentírásban, az arab számvetésben, latin nyelvben s apró képek rajzolgatásában. Egyik toronyszobában foglalkoztak ők, hová semmi zaj nem hatott föl. Ha a tanulási óra elmúlt, lementek a kertbe, hol egymás mellett sétálgatva, a virágokat tanulmányozták. Egyszer a várból észrevették, hogy a völgyi uton egy keleties öltözetű gyalog ember egy csapat teherhordó állatot vezet. A vár ura, ki benne a kereskedőt ismerte föl, egy szolgát küldött értte. Az idegen, mi gyanúperrel sem élve, letért az útról. Bevezették a vár nagy termébe s ő bársony és selyem szöveteket szedett elő bőröndjeiből, aztán arany ékszereket meg fűszereket és különféle, a várbeliek előtt még ismeretlen célú tárgyakat. Midőn aztán a jámbor kereskedő eltávozott, szép nyereséget vitt magával, a nélkül hogy ez útja közben bármi baj történt volna vele. Más alkalommal egy csapat zarándok kopogtatott a vár kapuján. Átázott ruhájuk gőzölgött a kandalló mellett s midőn jóllaktak, beszéltek utazásaikról , a hullámzó tengeren hajójukon átélt viszontagságaikról, a forró homoksivatagokon tett gyaloglásaikról, a pogány népek vadságáról, a syriai barlangokról, az üdvözítő szülőhelyéről és a szent sírról. Majd kagylót szedtek elé köpenyük alól, a fiatal urnák kedveskedve azokkal. A vár ura gyakran megvendégelte régi bajtársait is. Iddogálás közben visszaemlékeztek ilyenkor harcaikra, az erődöknek faltörő gépekkel való megvívására s jelentékenyebb sebeikre. Julien, ki őket figyelmesen hallgatta, föl-fölkiáltott. Ekkor atyja nem kétkedett többé a fölött, hogy fiából később még hódító hős is válhatik. Este azonban, midőn Julien az »angelus«-ra menve, a szegény jobbágyok közt ballagott imakönyvével szelíden, áhítattal: anyja tökéletesen hitte, hogy megéri fiának az érsekségét. (Folyt. köv.) Emlékadatok Petőfiről. 1. Egy idő óta ismét több új, csak a kor- és iskolatársak emlékében megőrzött adat merül fel, mely a magyar nemzet kedvenc költőjének, Petőfinek életviszonyaihoz fűződött. Minden ily adat, a legparányibb is, ha hű, igazi értékkel bir, s meg vagyok győződve, hogy a magyar közönség szívesen fogadja. Különösen hiányos jeleseink élettörténete abban, hogy többnyire csak ott kezdődik, amidőn már az élet színpadán szerepelnek; pedig mily érdekes és tanulságos volna kora ifjúságuk és gyermekéveik apró eseményeit is ismernünk: meglátnék a legtöbb esetben már azt a vörös szálat, mely a jövőre a hajlam, akarat, jellem és vágyak irányát jelzi. Mint Petőfinek szintén egyik kor- és iskolatársa, bár deákkori írott naplóval nem bírok, sokra emlékezem mégis vissza elevenen és biztosan, a mi helyet foglalhat fénycsillagként fel- és eltűnt költőnk élettörténeti adatai közt. Egy része ezeknek nem új, de vagy megerősítése a mások által elmondottaknak, vagy itt-ott mások téves állításainak a legjobb szándékú helyreigazítása; egy része pedig, tudtommal legalább, elmondva, megírva még nem volt. Három évig jártam Aszódon Petőfi Sándorral egy iskolába s egy tanár elé, de egy osztálylyal alantabb ; csak később, ő Selmecen, én Pozsonyban, voltunk egyszerre rhetorok, miután én a syntaxist Szarvason egy év alatt végeztem. Nem segélyezem, mint tették többen, hogy Petőfivel mily benső barátságban állottam ; jó pajtások voltunk, mint deákok, s később is mindvégig, ha találkoztunk, szeretettel és örömmel szorítottunk kezet; 1843-ban és 44-ben pedig, mint látni fogjuk, volt olyan időszak is, amelyben én voltam vele legtöbbet és talán legközelebb is hozzá. S ezzel megkezdhetném az általam közlendő adatok elősorolását ; megelőzőleg azonban pár megjegyzést kell tennem Dömök Elek ama közleményére, mely az »Üstökös« ez évi 19-dik számában jelent meg. Nem tekintve azt, ami lehet csupán egyéni véleményem, hogy anakdotákat igen, de élettörténeti adatotokat jeleseinkről nem gúny- és élclapjaink hasábjain kell gyűjtenünk, lehetetlen a közlött adatok téves részeit helyre nem igazítanom. Hogy Petőfi, Esztergályi és Dömök jó barátok voltak Aszódon, az igaz, valamint igaz az is, hogy mint ily deáksuhancok másutt is megteszik néha, mind a hárman gyönyörrel ábrándoztak három kis növendékleánykáról, s Petőfi csakugyan a megnevezett Canerinyi Emíliának szépelgett a leánytanító öcscse által közbejuttatott leveleiben, ámde Canerinyi Emilia nem, mint Dömök mondja, kereskedő vagy gazdatiszt, hanem egy evang. lelkész özvegyének volt leánya, ma maga is evangélikus papi özvegy s életben van, mint (tudtommal) még édesanyja is. Mily múlékony volt e gyermekes ábrándozás, leginkább azzal bizonyítja Dömök Elek, hogy ő már nem is emlékezik, ki volt az ő saját Dulcineája, mert abban nagyon téved, hogy Esztergályi Miska kis leánytestvére, miután ilyen Aszódon sohasem járt iskolába. Idősb nővére Esztergályinak megfordult néha Aszódon szüleivel, de ez nem lehetett, kisebb leánytestvére pedig volt ugyan kettő, csakhogy 1836. tavaszán, amikor ez történt, ezek egyike a harmadik, másika pedig első életévében volt. Megvallom, magam is elfeledtem már, ki után sóhajtozott Dömök Elek barátom, pedig a história tragikus végére ismét emlékezem, a midőn t. i. Koreng tanárunk megtudva a dolgot, a három ábrándozót az iskola közepére egy külön padra ültette ki. Abban is tévedt Dömök Elek, hogy Esztergályi Miska a zsidóorvos leánya után eredt, mert ez egy Aszódon iskolázott penci kis leány volt, Cs. Hermin. Sajnálom, de nem hallgathatom el, hogy Dömök Elek barátunk egyebekben is téved; így például abban, hogy ő 1839-ben physicus volt, mert az csak az 1840 41-diki tanévben volt, és ismét téved, amikor a két Újházyt és Pákh Albertet Selmecen járatja iskolába, ahol a dadai vagy szabolcsi Ujházy és Pákh Albert sohasem tanultak. Azért szólok e csekélyeknek látszó adatokhoz is részletesen, mert óhajtom, hogy az utókor Petőfi élettörténetéből csak teljesen hű adatokat ismerjen. S ezzel visszatérek Aszódra, hol nekem Petőfi, hatátározott modorával, már akkor is feltűnt. Koreny István tanárunk, ki a donátust, grammatikát, syntaxist két-két osztálylyal, összesen tehát hat osztályt egymaga tanított, s kinek kiváló tanítási ügyességét és szorgalmát az evang. gymnáziumokban abban az időben első helyen említették. Petőfi határozott akaratával nem egyszer jött némi zavarba. Vezetni Koreny nem szeretett, de bezárni s térdeltetni igen. Jól emlékszem, hogy Petőfi is, csakhamar Aszódra kerülte után, valami mulasztásért a térdepelők közé került. Szokatlan lehetett neki a büntetés, de meglepte Korenyt is, amint alig térdelve néhány percig, határozott, majdnem követelő hangon köré, hogy neki bocsásson meg sereszsze helyére, mert ő többé sohasem követel el hasonló mulasztást. »Igazán nem ?« kérdé meglepetve s merően rá nézve a tanár. »Nem.« — felelt Sándor erősen. ».Tél van, kelj föl, de ne feledd a mit ígértél.« — És tudtommal többé lecke és feladvány elhanyagolásáért, Petőfi büntetve nem volt. Átalában ő Aszódon a java tanulók közé tartozott s mikint előzőleg a grammatikát, úgy az 1836/7 és 1837/8-diki tanévben a syntaxist kitűnő sikerrel végezte s az iskolán kívül is örömmel olvasgatott. Koreny tanárnak kiváló érdeme az volt, hogy tanítványait csaknem mind tevékeny és jó tanulókká tudta pár év alatt idomítani, különösen nagy súlyt fektetett a nyelvre és irályra, igen sokat dolgoztatott magyar. Folytatás a mellékleten: 720