Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)

1877-09-13 / 208. szám

megjelenése a szegényebb sorsúak előtt ép oly kelle­metlen, mint gazdagok előtt a kéregetők alázatos arca. A Csertkoffa házi ura olyan ember volt, milyen átalában igen sok akad a Bazilnegyed tizenötödik vonalán, a szentpétervári oldalon, vagy Kolomna­­város távoli zugaiban; — olyan ember, a minő sok találkozik Oroszországban s kiknek jellemét és oly bajos meghatározni, mint egy elviselt ruhadarab ere­deti szinét. Fiatal éveiben kapitány is volt, majd fel­használták városi hivatalnoknak, ügyes faragó, piper­­kőc, de egyszersmind nagyon ostoba; vénsége pedig mindez éles sajátságokat bizonyos komor határozat­lanságba öntötte. Most nyugalmazott özvegy ember, ki már nem piperkőcködik, nem kérkedik jeles tulaj­donaival és nem ingerel másokat; szeret teázni s mellette sokat fecsegni; sétálgat szobájában, minden hónap elteltével pontosan beköszönt lakóihoz a lak­bér végett; kulcsokkal kezében kijárogat az utcára, hogy megnézhesse házának tetőzetét; majd kikergeti inasát a szobájából, maga pedig bebújik aludni; szó­val nyugalomba lépett ember volt, kinek csupán köz­napi szokásai maradtak meg. — Tessék megnézni, — mondá a háztulajdonos, a hivatalnokhoz fordulva és széttárva kezeit, — tessék intézkedni és kijelenteni neki. — Én kénytelen vagyok kijelenteni, — mondá a hivatalnok, kezét egyenruhájának zsinórjába akasztva, — hogy ön haladéktalanul tartozik lefizetni a már három hónapról hátralékban maradt lakbér­­illetéket. — Én szeretném lefizetni, de mit tegyek, ha egyszer nincs miből! — felelte hidegvérűen Csertkoff. — Ez esetben a háztulajdonos kénytelen lesz lefoglalni minden ingóságát a lakbértartozás erejéig, ön pedig még ma okvetlenül tartozik innét eltávozni. — Foglaljanak hát le mindent, — mondá Csert­koff hidegvérűen. — A képek nem egészen ízléstelenek, — foly­­tatá a rendőr, kiválogatván azokat, — kár, hogy nincsenek bevégezve, a színek sem egészen élénkek. Bizonyosan a pénzhiány miatt nem vehetett magának elegendő festéket. Hát ez miféle kép itt, betakarva vászonnal ? Ezzel a rendőr minden tartózkodás nélkül a képhez lépett s leránta róla az ágytakarót, minthogy az ilyen urak mindig engednek maguknak egy kis szabadságot ott, hol teljes védtelenségre vagy sze­génységre akadnak. De az arckép, úgy látszott, cso­dálatra ragadta őt, minthogy a szemek rendkívüli élénksége mindnyájukra egyforma hatást tett. Meg­nézegetvén a képet, kissé megszorította a keretet, s minthogy a rendőrtisztek kezei rendszerint nélkülözik a gyöngédséget,­­ a keret is azonnal lezuhant, s egy deszkadarab esett a padozatra s azzal együtt egy zacskócska, tele csengő aranynyal s nehány fénylő karikácska gurult szét mindenfelé. Csertkoff sováran rohant utánok s a rendőr kezéből kiragadott nehány fölemelt aranyat. — Mit beszél hát ön, hogy nincs miből fizetni ? — jegyzé meg a rendőr nyájas mosolylyal, — holott mennyi aranya van! — E pénz szent előttem, — kiáltott fel Csert­koff. — Nekem őriznem kell azokat, mert e kincset megboldogult atyám bízta rám. Egyébiránt, hogy eleget tegyek önöknek, ime itt van a házbér. — Ezzel od­adobott a háztulajdonosnak néhány aranyat. A házi ur és rendőr arckifejezése egy perc alatt megváltozott. A rendőr mentegetni kezdé magát, el akarva hitetni vele, hogy ő csupán az előírt formákat tar­totta meg s hogy erről meggyőzze Csertkoffot, meg­kínálta burnóttal. A házi úr is azt mondta, hogy csupán tréfát akart űzni, s mindezt oly esküdözéssel és lelkiismeretlenséggel mondta, minővel a kereskedő szokta hitegetni vevőjét. A béke szent volt közöttök. A házi ur megkérte Csertkoffot, maradna meg ezután is házában, biztosítva őt, hogy soha többé ily kelle­metlenség elő nem fordul köztük. Pár perc múlva a vendégek eltávoztak. Csertkofff egyedül maradt szobájában. A csodaképhez fordult s gondolkozni kezdett a szemek rendkívüli élénksége felől. Eszméi visszaszállongtak álomképeire, majd a keretben elrej­tett csodálatos kincshez. Ama meggyőződésre jutott, hogy ez arckép lételével bizonyos történet áll kapcsolatban, sőt le­hetséges, hogy saját tétele függ e képtől. Figyelmesen megvizsgálta a képet, s a keretben csakugyan zacs­­kócskát talált, befedve vékonyka deszkadarabokkal, de oly mesterileg elkészítve s felülről úgy betakarva, hogy soha senki sem tudott volna létezéséről semmit, ha esetleg a rendőr durva ujjai szét nem törik a vé­kony deszkákat. Másnap reggel egy tisztes, de koros hölgy lépett szobájába, tizennyolc éves leány kíséretében. Gazdag egyenruhájú szolga nyitá ki előttök az ajtót s megállóit az előszobában. — Én egy kéréssel jöttem, — szólalt meg elő­zékeny hangon a hölgy. — Hallottam sokat beszélni az ön tehetségéről. (Csertkoff elcsodálkozott a rög­töni szerencsén.) — Szeretném, ha leányomat levenné. A leány halvány arcocskája a művészhez for­­dult, ki ha szívbuvár lett volna, azonnal leolvashatja róla annak nem sok kötetre terjedő történetét, gyer­­mekies szenvedélyét a bálok iránt, unalmát ebéd előtt és után, a sóvár vágyat, részt venni a nagy mu­latságokban, habár nem is divatos ruhában; a türel­metlenséget, találkozni barátnőjével s elmondani neki: »Oh, kedvesem, de sokat unatkoztam én;« vagy elbeszélni, hogy Szid­ler asszony hogyan ékítette a B­­urhölgy ruháját. Íme ez az, a­mi a fiatal lány hal­vány arcán visszatükröződött. — Szeretném, ha azonnal hozzá fogna a mun­kához, — folytató a hölgy, — úgy gondolom, lesz ideje rá. Csertkoff a festék és ecset után nyúlt s elővette már kész vásznát és elhelyezkedett. — Mindenelőtt figyelmeztetnem kell önt — mondá a hölgy — Anettemre vonatkozólag vala­mire, s ez által némileg meg is könnyítem munkáját. Az ő szemeiben, sőt minden arcvonásán némi epedés vehető észre; az én Anettem igen érzékeny s beval­lom őszintén, soha sem engedek meg neki új regénye­ket olvasni. (A művész ezalatt Anettere pillantott, de semminemű epedést sem vett észre rajta.) Szeret­ném, ha ön családi körünkben venné le őt, vagy még jobb, ha egyedül a tiszta levegőben, zöld árnyalatok között, hogy ne lássék bálba készülődni. A mi báljaink — be kell vallanunk — oly unalmasak, oly kedélyesek, hogy valóban fel nem foghatom, mint lehet ott elégedetten mulatni. Pedig a fiatal leány, de sőt a tisztes hölgy arcá­ról is nagyon világosan le lehetett olvasni, hogy egyetlenegy bálból sem maradnak el. (Folyt, köv.) Londonitól haza. London maga egy világ. Még­pedig folyvást ha­ladó világ, már akár a körforgás és ismétlődés meg­­rázóan nagyszerű tana szerint, akár a Jean Paul el­mélete szerint, t. i. úgy, mint a kacsa, jobbra és balra döcögve, csakhogy halad. Ki győzne lépést tartani az élet rohanásával? A mint a hangya a hordó dongáin nem veszi észre a hordó hömpölygését, a mint a pa­rányi ember képtelen felfogni a föld forgását, és úgy képtelen az ember a Londonban naponkint eléje tó­duló eseményekből kihalászni mindazt, a­mi rá nézve érdekes. Aztán e csodás világ, a­melynek kedély­vi­lága, értelmi fejlődése oly más­szerű, melynek nem­csak utcáin látja az ember a szerecsent, japánit, hin­dut, ausztráliait, indiánt, hottentottát stb., együtt, ha­nem a melynek nyelve is együttes tárháza mindama gon­dolatnak és eszmének, melyet a világ öt része megte­remtett, úgy elkábítja a szemlélőt, mintha a meredek­ről a zúgó tengerbe nézne le. »Mindegyik hab uj világ.« Mindig uj és uj tünemények kerülnek felszínre, gyor­san váltakozva, gyorsan haladva egymásután. A jelen eltemeti a múltat és a jelen megint csak egy percet él. Más helyütt ily néptömegben (London lakossága közel jár az öt millióhoz, területe 122 négyszög mért­föld, a városban a vasúti állomások száma közel há­romszáz,­ csak egy-egy kitűnő szellem bukkan fel, és aztán az ráncigálja, (mint valami kóbor üstökös a hosszú uszályát) magával a nagy numerust; itt e közel ötmillió ember az emberiség virága, ragyogó nevek egész hosszú sora, hol az átlagos színvonal magas­sága minden téren oly magasra szabja a létezhetés határát, hogy csupán valódi különlegességek képesek kiemelkedni. Versenyezni Carlyle, Huxley, Darwin, Tyndall, Gladstone, Disraeli, Fawcett, Thompson, Tennyson, Stanley, Spurgeon, Parker, Boy­ton, Webbs vagy nem tudom kivel, kinek mindegyike a maga nemében egyetlen és első tünemény széles e vi­lágon, bizony nem könnyű dolog! És ezért ez úti tárca nem akar leszállani a lon­doni életbe. Fél, hogy belevész. Ott hagyja a »házi gazdálkodás« kongresszusát, pedig bizony kár, mert a mai korban, mikor mindenki csupán nagy dolgokon töri a fejét, legkevésbbé sem ártana ama végtelen fon­tosságú, bár apró dolgokkal foglalkozni, melyeket a házi jólét, kényelem és gazdálkodás elősegítését célzó s Anglia legkitűnőbb hölgyei által támogatott kong­resszus írt zászlajára, ott hagyja a detectívek híres perét, a­hol két rendőr ül a vádlottak padján és ke­rül onnan valószínűleg még kényelmetlenebb helyre, mert visszaélt hivatalos hatalmával, a­mely eljárást — mellesleg említve — nem volna jó némely országban keresztülvinni, mert sok rendőr járhatna csúful; ott hagyja a szegény vakok ünnepét, hol a felebaráti szere­tet melege ünnepli diadalát; ott az evezőversenyt, és a tőzsdét; ott a sokoldalú életet, mely zajong, zsibong a tőzsdén, enyeleg a családi életben, politizál a klu­bokban, imádkozik vasárnap és dorbézol szombaton, mely annyiféle és még­is egész; ott hagyja napi újsá­gait, színházait, látványosságait, kirándulásait, játékait; ott azt a fülkábító zúgást, mely egyforma tompa mo­rajával épúgy csábítja a beletemetkezésre, a benne­­élésre a szemlélőt, mint ahogy incselkednek a tenger fodros hullámain úszkálóval a ringató hullámok. El e nagy légkörből. Ut­azunk haza. Méltóságosan közeledik a hajó a vlissingeni ki­kötőhöz. Szép a méltóság, csakhogy átkozottól lassú. Valami tíz perccel megérkezésünk előtt a hollandi gyorsvonat már kirobogott az indóházból, s nekisza­lad a puszta, szélmalmos, csatornás hollandi sivata­goknak. Ennek természetes következménye volt az, hogy negyedfél órát ott kellett várnunk az új vonatig. Negyedfél óra hollandi tengerparton, nem valami kellemes mulatság. A mivé lenne az alföld, hogyha nem volnának rajta sem »rengő búzakalászok,« sem »ütött-kopott csárdák«, sem ménesek, sem gulyák, sem kutágas, sem délibáb, hanem csak kopár legelők, egy­­egy inkább bölcselkedő, semmit jóllakott tehénnel: Íme ez a hollandi tájkép. Ruysdael geniális ecsete kellett hozzá, hogy életet tudjon lehelni belé. A szi­gorú, tiszta utak, a szépen ápolt csatornák, az óriás gátak mind igen hasznos és utánzandó intézmények, de egyúttal nagyon unalmasak is. Hát még az embe­rek ! A­mint az angol jelképe a humoros különcségnek, úgy a hollandi jelképe a humortalan különcségnek. Mily genialitás kellett ahhoz, hogy Teniers parasztjai kurta pipáikkal, pocakos termetekkel, szögletes arcuk­kal életet leheljenek. Ahogy a nap királyi lakának leírásánál Ovidius ragyogó szavakkal dicsőíti Vulkán művészetét, ki a drágakövekből készült portikust ki­cifrázta, azt mondván, hogy »az anyagot fölülmúlta a munka« , ezt mondhatjuk a hollandi élet minden fes­tőjére, a­kik a világ legprózaibb anyagából dolgoz­tak. De a mai prózai korban egy nemzetgazda nem mulaszthatja el hozzátenni, hogy e csinos házakban nagyon sok pénz van, még magyar állampapír, sőt — fájdalom­, nagyon jól tudjuk — keleti vasúti részvény is. Ez aztán kissé eloszlatja a durva valóság ködének nyomását. És mégis van egy szokás, mely határozottan hollandi eredetű, határozottan praktikus és határozot­tan világdivattá fogja kinőni magát; legalább északi Németországban már azzá lett. Ez ama csoda kitalá­lása, hogy lehet valakinek az ablakon kinézni a­nél­kül , hogy meglátnák. Hölgyek javára kigondolva és nagyon célszerű minden olyan országban, hol a toi­lette csak délután kezdődik, vagy­­ egész nap nem is kezdődik. Az ablak elé szögletre két kis tükröt al­kalmaznak, a mivel aztán az ablak oly alakot kap, mint valami csatáros paripa; s az a két kis tükör hű­ségesen lephotographozza az utcát jobbról balról az ablaküvegen keresztül; s ha a bennülő hölgy szép sze­mei kisérni akarják az ablak­vizitet, egyszerűen jobbra vagy balra néznek, a szerint a mint »0« halad el ot­tan. Íme az a politika, mely lát és nem láttat, meny­nyire homlokegyenest ellentéte a struc politikájának, és, pardon, a mi hölgyeink szokásai közelebb járnak a struc bölcseségéhez, mely nem lát, és mert nem lát, azt gondolja, hogy őt sem látják. Ha nem gondolja azt, és mégis, akkor annál roszabb rá nézve. Remélem, a negyedfélóra eltelt, vagy eltelőfél­ben van. A sört megittuk a terebélyes fa árnya alatt, s a vonat készülődik. Még csak egy ezred katonaság masíroz el az indóház előtt. Pompás masírozás! Mon­­durban és köpenyeggel augusztusi napon délben. Eszembe jut a kapitányunk. Mikor kiadták a rende­letet, hogyha nagyon nagy a forróság, nem kell a köpenyeget magunkkal vinnünk a bornyú tetején: reggel fél négykor nézte meg a hőfokot, s mivel nem találta túlságosnak a hőséget, vittük magunkkal fel a svábhegyre, rohamban futva augusztusi napon, délben, míg csak az ő lova győzte a dicsőséget, a­mikor aztán ily szónoklattal állította meg — tajtékzó lovára te­kintve — a századot, kifejtve ebben katonai bölcses­ségének lényegét: »Halt! Das Pferd muss man schonen«. Halt!, tisztelt barátom, képzelő tehetség, ne Folytatás a mellékleten,­ ­com

Next