Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-13 / 208. szám
megjelenése a szegényebb sorsúak előtt ép oly kellemetlen, mint gazdagok előtt a kéregetők alázatos arca. A Csertkoffa házi ura olyan ember volt, milyen átalában igen sok akad a Bazilnegyed tizenötödik vonalán, a szentpétervári oldalon, vagy Kolomnaváros távoli zugaiban; — olyan ember, a minő sok találkozik Oroszországban s kiknek jellemét és oly bajos meghatározni, mint egy elviselt ruhadarab eredeti szinét. Fiatal éveiben kapitány is volt, majd felhasználták városi hivatalnoknak, ügyes faragó, piperkőc, de egyszersmind nagyon ostoba; vénsége pedig mindez éles sajátságokat bizonyos komor határozatlanságba öntötte. Most nyugalmazott özvegy ember, ki már nem piperkőcködik, nem kérkedik jeles tulajdonaival és nem ingerel másokat; szeret teázni s mellette sokat fecsegni; sétálgat szobájában, minden hónap elteltével pontosan beköszönt lakóihoz a lakbér végett; kulcsokkal kezében kijárogat az utcára, hogy megnézhesse házának tetőzetét; majd kikergeti inasát a szobájából, maga pedig bebújik aludni; szóval nyugalomba lépett ember volt, kinek csupán köznapi szokásai maradtak meg. — Tessék megnézni, — mondá a háztulajdonos, a hivatalnokhoz fordulva és széttárva kezeit, — tessék intézkedni és kijelenteni neki. — Én kénytelen vagyok kijelenteni, — mondá a hivatalnok, kezét egyenruhájának zsinórjába akasztva, — hogy ön haladéktalanul tartozik lefizetni a már három hónapról hátralékban maradt lakbérilletéket. — Én szeretném lefizetni, de mit tegyek, ha egyszer nincs miből! — felelte hidegvérűen Csertkoff. — Ez esetben a háztulajdonos kénytelen lesz lefoglalni minden ingóságát a lakbértartozás erejéig, ön pedig még ma okvetlenül tartozik innét eltávozni. — Foglaljanak hát le mindent, — mondá Csertkoff hidegvérűen. — A képek nem egészen ízléstelenek, — folytatá a rendőr, kiválogatván azokat, — kár, hogy nincsenek bevégezve, a színek sem egészen élénkek. Bizonyosan a pénzhiány miatt nem vehetett magának elegendő festéket. Hát ez miféle kép itt, betakarva vászonnal ? Ezzel a rendőr minden tartózkodás nélkül a képhez lépett s leránta róla az ágytakarót, minthogy az ilyen urak mindig engednek maguknak egy kis szabadságot ott, hol teljes védtelenségre vagy szegénységre akadnak. De az arckép, úgy látszott, csodálatra ragadta őt, minthogy a szemek rendkívüli élénksége mindnyájukra egyforma hatást tett. Megnézegetvén a képet, kissé megszorította a keretet, s minthogy a rendőrtisztek kezei rendszerint nélkülözik a gyöngédséget, a keret is azonnal lezuhant, s egy deszkadarab esett a padozatra s azzal együtt egy zacskócska, tele csengő aranynyal s nehány fénylő karikácska gurult szét mindenfelé. Csertkoff sováran rohant utánok s a rendőr kezéből kiragadott nehány fölemelt aranyat. — Mit beszél hát ön, hogy nincs miből fizetni ? — jegyzé meg a rendőr nyájas mosolylyal, — holott mennyi aranya van! — E pénz szent előttem, — kiáltott fel Csertkoff. — Nekem őriznem kell azokat, mert e kincset megboldogult atyám bízta rám. Egyébiránt, hogy eleget tegyek önöknek, ime itt van a házbér. — Ezzel odadobott a háztulajdonosnak néhány aranyat. A házi ur és rendőr arckifejezése egy perc alatt megváltozott. A rendőr mentegetni kezdé magát, el akarva hitetni vele, hogy ő csupán az előírt formákat tartotta meg s hogy erről meggyőzze Csertkoffot, megkínálta burnóttal. A házi úr is azt mondta, hogy csupán tréfát akart űzni, s mindezt oly esküdözéssel és lelkiismeretlenséggel mondta, minővel a kereskedő szokta hitegetni vevőjét. A béke szent volt közöttök. A házi ur megkérte Csertkoffot, maradna meg ezután is házában, biztosítva őt, hogy soha többé ily kellemetlenség elő nem fordul köztük. Pár perc múlva a vendégek eltávoztak. Csertkofff egyedül maradt szobájában. A csodaképhez fordult s gondolkozni kezdett a szemek rendkívüli élénksége felől. Eszméi visszaszállongtak álomképeire, majd a keretben elrejtett csodálatos kincshez. Ama meggyőződésre jutott, hogy ez arckép lételével bizonyos történet áll kapcsolatban, sőt lehetséges, hogy saját tétele függ e képtől. Figyelmesen megvizsgálta a képet, s a keretben csakugyan zacskócskát talált, befedve vékonyka deszkadarabokkal, de oly mesterileg elkészítve s felülről úgy betakarva, hogy soha senki sem tudott volna létezéséről semmit, ha esetleg a rendőr durva ujjai szét nem törik a vékony deszkákat. Másnap reggel egy tisztes, de koros hölgy lépett szobájába, tizennyolc éves leány kíséretében. Gazdag egyenruhájú szolga nyitá ki előttök az ajtót s megállóit az előszobában. — Én egy kéréssel jöttem, — szólalt meg előzékeny hangon a hölgy. — Hallottam sokat beszélni az ön tehetségéről. (Csertkoff elcsodálkozott a rögtöni szerencsén.) — Szeretném, ha leányomat levenné. A leány halvány arcocskája a művészhez fordult, ki ha szívbuvár lett volna, azonnal leolvashatja róla annak nem sok kötetre terjedő történetét, gyermekies szenvedélyét a bálok iránt, unalmát ebéd előtt és után, a sóvár vágyat, részt venni a nagy mulatságokban, habár nem is divatos ruhában; a türelmetlenséget, találkozni barátnőjével s elmondani neki: »Oh, kedvesem, de sokat unatkoztam én;« vagy elbeszélni, hogy Szidler asszony hogyan ékítette a Burhölgy ruháját. Íme ez az, ami a fiatal lány halvány arcán visszatükröződött. — Szeretném, ha azonnal hozzá fogna a munkához, — folytató a hölgy, — úgy gondolom, lesz ideje rá. Csertkoff a festék és ecset után nyúlt s elővette már kész vásznát és elhelyezkedett. — Mindenelőtt figyelmeztetnem kell önt — mondá a hölgy — Anettemre vonatkozólag valamire, s ez által némileg meg is könnyítem munkáját. Az ő szemeiben, sőt minden arcvonásán némi epedés vehető észre; az én Anettem igen érzékeny s bevallom őszintén, soha sem engedek meg neki új regényeket olvasni. (A művész ezalatt Anettere pillantott, de semminemű epedést sem vett észre rajta.) Szeretném, ha ön családi körünkben venné le őt, vagy még jobb, ha egyedül a tiszta levegőben, zöld árnyalatok között, hogy ne lássék bálba készülődni. A mi báljaink — be kell vallanunk — oly unalmasak, oly kedélyesek, hogy valóban fel nem foghatom, mint lehet ott elégedetten mulatni. Pedig a fiatal leány, de sőt a tisztes hölgy arcáról is nagyon világosan le lehetett olvasni, hogy egyetlenegy bálból sem maradnak el. (Folyt, köv.) Londonitól haza. London maga egy világ. Mégpedig folyvást haladó világ, már akár a körforgás és ismétlődés megrázóan nagyszerű tana szerint, akár a Jean Paul elmélete szerint, t. i. úgy, mint a kacsa, jobbra és balra döcögve, csakhogy halad. Ki győzne lépést tartani az élet rohanásával? A mint a hangya a hordó dongáin nem veszi észre a hordó hömpölygését, a mint a parányi ember képtelen felfogni a föld forgását, és úgy képtelen az ember a Londonban naponkint eléje tóduló eseményekből kihalászni mindazt, ami rá nézve érdekes. Aztán e csodás világ, amelynek kedélyvilága, értelmi fejlődése oly másszerű, melynek nemcsak utcáin látja az ember a szerecsent, japánit, hindut, ausztráliait, indiánt, hottentottát stb., együtt, hanem a melynek nyelve is együttes tárháza mindama gondolatnak és eszmének, melyet a világ öt része megteremtett, úgy elkábítja a szemlélőt, mintha a meredekről a zúgó tengerbe nézne le. »Mindegyik hab uj világ.« Mindig uj és uj tünemények kerülnek felszínre, gyorsan váltakozva, gyorsan haladva egymásután. A jelen eltemeti a múltat és a jelen megint csak egy percet él. Más helyütt ily néptömegben (London lakossága közel jár az öt millióhoz, területe 122 négyszög mértföld, a városban a vasúti állomások száma közel háromszáz, csak egy-egy kitűnő szellem bukkan fel, és aztán az ráncigálja, (mint valami kóbor üstökös a hosszú uszályát) magával a nagy numerust; itt e közel ötmillió ember az emberiség virága, ragyogó nevek egész hosszú sora, hol az átlagos színvonal magassága minden téren oly magasra szabja a létezhetés határát, hogy csupán valódi különlegességek képesek kiemelkedni. Versenyezni Carlyle, Huxley, Darwin, Tyndall, Gladstone, Disraeli, Fawcett, Thompson, Tennyson, Stanley, Spurgeon, Parker, Boyton, Webbs vagy nem tudom kivel, kinek mindegyike a maga nemében egyetlen és első tünemény széles e világon, bizony nem könnyű dolog! És ezért ez úti tárca nem akar leszállani a londoni életbe. Fél, hogy belevész. Ott hagyja a »házi gazdálkodás« kongresszusát, pedig bizony kár, mert a mai korban, mikor mindenki csupán nagy dolgokon töri a fejét, legkevésbbé sem ártana ama végtelen fontosságú, bár apró dolgokkal foglalkozni, melyeket a házi jólét, kényelem és gazdálkodás elősegítését célzó s Anglia legkitűnőbb hölgyei által támogatott kongresszus írt zászlajára, ott hagyja a detectívek híres perét, ahol két rendőr ül a vádlottak padján és kerül onnan valószínűleg még kényelmetlenebb helyre, mert visszaélt hivatalos hatalmával, amely eljárást — mellesleg említve — nem volna jó némely országban keresztülvinni, mert sok rendőr járhatna csúful; ott hagyja a szegény vakok ünnepét, hol a felebaráti szeretet melege ünnepli diadalát; ott az evezőversenyt, és a tőzsdét; ott a sokoldalú életet, mely zajong, zsibong a tőzsdén, enyeleg a családi életben, politizál a klubokban, imádkozik vasárnap és dorbézol szombaton, mely annyiféle és mégis egész; ott hagyja napi újságait, színházait, látványosságait, kirándulásait, játékait; ott azt a fülkábító zúgást, mely egyforma tompa morajával épúgy csábítja a beletemetkezésre, a benneélésre a szemlélőt, mint ahogy incselkednek a tenger fodros hullámain úszkálóval a ringató hullámok. El e nagy légkörből. Utazunk haza. Méltóságosan közeledik a hajó a vlissingeni kikötőhöz. Szép a méltóság, csakhogy átkozottól lassú. Valami tíz perccel megérkezésünk előtt a hollandi gyorsvonat már kirobogott az indóházból, s nekiszalad a puszta, szélmalmos, csatornás hollandi sivatagoknak. Ennek természetes következménye volt az, hogy negyedfél órát ott kellett várnunk az új vonatig. Negyedfél óra hollandi tengerparton, nem valami kellemes mulatság. A mivé lenne az alföld, hogyha nem volnának rajta sem »rengő búzakalászok,« sem »ütött-kopott csárdák«, sem ménesek, sem gulyák, sem kutágas, sem délibáb, hanem csak kopár legelők, egyegy inkább bölcselkedő, semmit jóllakott tehénnel: Íme ez a hollandi tájkép. Ruysdael geniális ecsete kellett hozzá, hogy életet tudjon lehelni belé. A szigorú, tiszta utak, a szépen ápolt csatornák, az óriás gátak mind igen hasznos és utánzandó intézmények, de egyúttal nagyon unalmasak is. Hát még az emberek ! Amint az angol jelképe a humoros különcségnek, úgy a hollandi jelképe a humortalan különcségnek. Mily genialitás kellett ahhoz, hogy Teniers parasztjai kurta pipáikkal, pocakos termetekkel, szögletes arcukkal életet leheljenek. Ahogy a nap királyi lakának leírásánál Ovidius ragyogó szavakkal dicsőíti Vulkán művészetét, ki a drágakövekből készült portikust kicifrázta, azt mondván, hogy »az anyagot fölülmúlta a munka« , ezt mondhatjuk a hollandi élet minden festőjére, akik a világ legprózaibb anyagából dolgoztak. De a mai prózai korban egy nemzetgazda nem mulaszthatja el hozzátenni, hogy e csinos házakban nagyon sok pénz van, még magyar állampapír, sőt — fájdalom, nagyon jól tudjuk — keleti vasúti részvény is. Ez aztán kissé eloszlatja a durva valóság ködének nyomását. És mégis van egy szokás, mely határozottan hollandi eredetű, határozottan praktikus és határozottan világdivattá fogja kinőni magát; legalább északi Németországban már azzá lett. Ez ama csoda kitalálása, hogy lehet valakinek az ablakon kinézni anélkül , hogy meglátnák. Hölgyek javára kigondolva és nagyon célszerű minden olyan országban, hol a toilette csak délután kezdődik, vagy egész nap nem is kezdődik. Az ablak elé szögletre két kis tükröt alkalmaznak, a mivel aztán az ablak oly alakot kap, mint valami csatáros paripa; s az a két kis tükör hűségesen lephotographozza az utcát jobbról balról az ablaküvegen keresztül; s ha a bennülő hölgy szép szemei kisérni akarják az ablakvizitet, egyszerűen jobbra vagy balra néznek, a szerint a mint »0« halad el ottan. Íme az a politika, mely lát és nem láttat, menynyire homlokegyenest ellentéte a struc politikájának, és, pardon, a mi hölgyeink szokásai közelebb járnak a struc bölcseségéhez, mely nem lát, és mert nem lát, azt gondolja, hogy őt sem látják. Ha nem gondolja azt, és mégis, akkor annál roszabb rá nézve. Remélem, a negyedfélóra eltelt, vagy eltelőfélben van. A sört megittuk a terebélyes fa árnya alatt, s a vonat készülődik. Még csak egy ezred katonaság masíroz el az indóház előtt. Pompás masírozás! Mondurban és köpenyeggel augusztusi napon délben. Eszembe jut a kapitányunk. Mikor kiadták a rendeletet, hogyha nagyon nagy a forróság, nem kell a köpenyeget magunkkal vinnünk a bornyú tetején: reggel fél négykor nézte meg a hőfokot, s mivel nem találta túlságosnak a hőséget, vittük magunkkal fel a svábhegyre, rohamban futva augusztusi napon, délben, míg csak az ő lova győzte a dicsőséget, amikor aztán ily szónoklattal állította meg — tajtékzó lovára tekintve — a századot, kifejtve ebben katonai bölcsességének lényegét: »Halt! Das Pferd muss man schonen«. Halt!, tisztelt barátom, képzelő tehetség, ne Folytatás a mellékleten, com