Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-14 / 235. szám

235. szám Tizennegyedik évfolyam. Vasárnap, 1877. október 14 Szerkesztői iroda: Bdapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: lévregyedévre 8 fr. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A legerősebb. A szent Korán beszéli ezt: Az Úr, A megteremtett föld utalmaúl, Hegységeket állított fel körül. Angyalsereg kérdezve oda gyűl: »—• Hegynél erősb ugye mi sem lehet?— A vas, a mely megfúrja a hegyet. — S van-é a vasnál még hatalmasabb ? —• A tűz, mely megolvasztja a vasat. — S tűznél vájjon hatalmasb mi lehet ? — A viz, a mely eloltja a tüzet. — S víznél van-e kinek erősb a karja ? — A viharé a tengert is kavarja. — S van-é, ki túltesz még a szélvészén ? — Az a halandó, a ki jót teszen! Nincs lényeim közt egy sem oly erős. Senkit se bánt, mégis mindent legyőz.« Greguss Ágost: A helytartóné. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) IX. Másnap a leggyönyörűbb idő volt, s Marie szobájának ablakából nézte a vasúthoz menő kocsikat, melyek, mint Lennerné mondta neki, vendégeket hoznak. — És kik lesznek azok, — kérdé Marie ? — A'helytartó és neje C . .. bős, Spiegel báró és neje, Vernil grófné, néhány gyermek és több fiatal ur, mind jó ismerősei Alfonz grófnak. Marie elhalaványult e szavakra. — A sors üldöz engem, — gondolás szemébe könyek tolultak. — Mily halavány ön, kisasszony, — mondá a felügyelőné, — talán beteg ? — Igen roszul érzem magamat. És nem mondott igaztalan dolgot. Fejét szédülni érzé a rokonaival való találkozás gondolatára s idegei oly izgatottak voltak, hogy egész teste reszketett. Kimerülten hanyatlott egy székbe. — Feküdjék le, kisasszony, — mondá részvéttel a nő, ki igen jó indulattal volt iránta; — de most mennem kell; ha akarja, tudatom a grófokkal részullétét; a komornyik majd ellátja az öreg urat. — Nem; ne szóljon semmit, kérem, talán jobban leszek. Lennerné távozott s első dolga volt László grófot fölkeresni. — Marie kisasszony beteg, — mondá, — oly halavány, mint a halott s nem bír a lábain állani. — Szegény, — mondá részvéttel az öreg ur, — szegény, tán rostul tölté az éjszakát — ez idegen helyen. — Én azt hiszem,—folytató Lennerné, ki igen régi cseléd lévén, ily nyilatkozatokat megengedett magának, — hogy Marie kisasszony nem e helyre való . . . — És miért, Lennerné asszony ?, mi kifogása van ellene ? — Először is oly rendkívül szép, aminőt én még soha sem láttam*, aztán igen finom, érzékeny és talán beteges is, mert gyöngélkedése is arra mutat. E percben Alfonz lépett a terembe. — Jó reggelt, atyám, — mondá, — hogy érzed magadat ? — Én jól, de Marie van rostul, — mondá élénken az öreg, — várjon igazán oly nagyon szép-e ő, mint Lennerné mondja ? — És mi vonatkozással van szépsége betegségére ? — kérdé szemöldökeit sötéten összehúzva Alfonz. — Semmi, semmi, méltóságos úr, — viszonzá megijedve Lennerné, — én csak azt hiszem, ő nem ide, e helyre, ez állásra való. — Azt a jövő mutatja meg, — viszont hidegen Alfonz, — ma még semmi ítéletet nem vonhatunk fölötte. A felügyelőnő zavartan távozott. — És mi baja Mariénak ? — kérdé észrevehető nyugtalansággal az ifjú. — Azt mondja Lennerné, hogy nem tud lábain megállni, és oly sápadt, mint a halál. — Hivattad őt ma már ? — Nem, és nem is fogom, miután roszul van. — Szeretnék vele beszélni, — mondá nyugtalannál Alfonz; — tán csak nem neheztel, ha szobájában fölkeresem őt. — Próbáld meg, talán Lennerné ismét túlozott, s baja legfelebb főfájásból áll. Alfonz szokatlan élénkséggel csengetett s a komornyik által kérdezteté, beszélhetne-e a kisasszonynyal s fölkeresheti-e őt szobájában ? Néhány perc múlva Marie lépett be. Halálsápadt volt, szemén könyek nyomai látszanak, de ajkán nyájas mosoly ült. ■— Hivatott gróf úr ? — mondá halkan. — Föl akartam keresni, miért fáradt ide ? . . . nemde nyugalomra van szüksége ?, — mondá Alfonz gyöngéden . . . s óhajtana ma szobáiban maradni ? A leány arcán észrevehető öröm villant át, mialatt kezét kérőleg tette össze. — Nem bátorkodtam ezt kérni; de ha a gróf úr nélkülözhetne, — csak ma, soha többé, csak ma, — nagy köszönettel venném! . . . — Kegyed tökéletesen tetszése szerint tehet, — mondá magát meghajtva Alfonz, — én atyámnál pótolni fogom az ön helyét. — Köszönöm, gróf úr, — viszonzá halkan, egyszerűen, minden ömlengés nélkül Marie; de annyi hálát és érzékenységet fejezett ki s oly örvendezve távozott, hogy Alfonz meghatva nézett utána, aztán ajkaira mosoly ült és eszes, szellemdús tekintete elégedettséget árult el. Marie visszatérve szobáiba, most már nyugodtan állt ablakánál s várta az érkező vendégeket. E néhány kocsi mindazokat idehozta, kik éltének történetét képviselték, egy személyt kivéve. Az első kocsin a szép Thekla és Yernilné ültek két gyermekkel, a Yernilné fia s a kis Sarolta, kinek látása könyeket csalt a Marie szemébe. A másodikon Spiegel báróné, a helytartó, az államügyész s a harmadikon Spiegel báró és egy katonatiszt voltak láthatók. — Mily boldog vagyok, hogy nem kell ma megjelennem a teremben; mily rész következései lehettek volna e találkozásnak, — gondolá örvendve Marie. — Úgy látszik, e házban szerencsés vagyok, már az is mily boldoggá tesz, hogy Alfonz gróf nem ismert rám! Ezalatt a vendégek megérkeztek s a nagyterembe gyűlve élénk társalgás folyt, melyben koronkint az öreg gróf is részt vett, s melynek lelke, természetesen Alfonz volt. A helytartóné ragyogott az örömtől és eleganciában s néhányszor megkisérte Alfonz grófot egészen magáévá tenni; de ez nem sikerűlt, miután Alfonz háziúr volt s kötelességét mindenki iránt a legpontosabb előzékenységgel teljesíté. Majd Vernimét vezeté végig a pompás és régiségektől érdekes termekben, majd Theklának nyujtá karját midőn a reggelihez mentek. Spiegel bárónénak élénken magyarázó a gazdag könyvtár egyes érdekes!) és kitünőbb munkáit, mire Thekla gúnyosan mosolygott ; a gyermekeknek nagy halmaz képes könyvet adott; meghallgatta a helytartó érdekes politikáját s tervben lévő operációit a város érdekeire nézve ; került mindent, mi a társalgást az új címek vételére vezette volna Spiegel előtt, és a katonatisztnek megmutogatá szép lovait; szóval a legszeretetreméltóbb háziúr volt, a minőt csak gondolni lehet. A reggeli bevégezte után a téli kertbe ment a társaság, hová az öreg grófot fia vezeté, elutasítván a komornyikot. — Mily gyöngéd fia van önnek, gróf ur, — mondá Thekla diadalmas örömmel szemlélve Alfonzot, ki e bókra mosolyogva hajtá meg magát. — Csakhogy oly ritkán van alkalmam gyöngédségét élvezni, — viszonzá sóhajtva az öreg ur, mialatt nagy karosszékében helyet foglalt, — azonban van nekem egy igen szép társalkodó- és vezetőnőm, a bájos Marie; sajnálom, hogy ma beteg s be nem mutathatom. A helytartóné észrevehetően megdöbbent, mialatt Alfonz figyelmesen függesztő rá a szemét. — Ez valami új szerzemény, — mondá Vernilné mosolyogva, — mert eddig egy öreg úr vitte e tisztet. S nem veszedelmes-e egy ily szép társnő, kivel minden idejét, még pedig egészen magánosan töltendi ? — Épen nem, gr’ófné, — viszontá mosolyogva az öreg. — Először is vak vagyok s szépsége igy nem lehet hatással rám; másodszor oly öreg és beteg vagyok, hogyha még láthatnám sem tudnék napfényes szépségénél megmelegedni. — És mégis tudja, hogy szép ? — kérdé feszülten Thekla. — Csak mások után, mindenki beszél róla e házban, és ha jól emlékszem Alfonz is igen szépnek tartja őt, különben csak tegnap óta van itt. A helytartóné önkénytelen ijedtséggel ugrott föl s legyezőjét leejté. Mindenki csodálkozva nézett rá. — Parancsol valamit, excellenciád ? — kérdé udvariasan Alfonz. (Folyt. köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta Bentzon Th. (Folytatás.) Marie a »fehér nő«-t, e vonzó, csábító szellemet juttató az ifjúnak eszébe. A tó sokkal terjedelmesebbnek látszott, mint nappal; a hold mintha gyémántokat szórt volna a mocsárba, mely jó nagy tért fogott el; itt-ott a part szélén tejszínű köd emelkedett föl. Egy gondolat szállta most meg a Jakab agyát. Ha ő most Mariéval örökre lemerülhetne e végtelen mélységbe ! Eleinte szótlanul evezett tova. Mily rész tréfa volt az Rosinetől, hogy őt ügyetlennek tüntette föl az evezésben! Félt, hogy nevetségessé válik , annálfogva minden figyelmét az evezésre fordította. A sarka oly gyorsan siklott előre, amint kívánni lehet, hosszú, fényes habredőket hagyva maga után, míg Marie a vízben áztatta karját, mely az éji sugarak világánál alabástromnak látszott. — Mily meleg a víz! — szólalt meg Marie. — Hallja-e ön azt a zenét, amelyet a békák csapnak tiszteletünkre ? Érzi-e azt a finom vanília-illatot, amelyet a vizi liliom lehel ki ? Mily pompás virág ez ! És én soha sem láttam ilyet, míg ide nem jöttem! Hiszen én átalában oly keveset láttam még a világon ! Ha valaki azt mondta volna, hogy én nemsokára csónakázni fogok egy ily tavon, — mert az önök tava, bátyám, valódi jó, — el nem hittem volna! Pedig hát minden lehetséges ez életben, minden megtörténhetik . . . Egyszerre elhallgatott a leány, megdobbant a szive, ama nem remélt örömek jutván eszébe, melyeket Raul ígért neki. — És az emberek mégis kétségbe esnek ! — susogó azután.