Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)

1877-11-01 / 250. szám

Csütörtök, 1877. november 1. 250. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések sszatugy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az apostol sírja. (A Woronieczky síremléke leleplezésére.) Mélyen boruljon itt le minden lélek, Ha szent eszmékért lelkesülni tud ! E sírt vértanú hamva szentelé meg, Szent volt a láng, mely benne kialudt ! Szent volt az eszme, mely öt lelkesítő, Szent volt az ügy, a melyért harcola , Apostol nyugszik itt e néma földben, Szabadság elvérzett apostola! Az isten, a szabadság alkotója, Minden fiának ad egy fénysugárt S ez égi szókkal tűzi homlokára : »Menj, légy szabad ! tűrj szenvedést, halált; De rabbilincset, mely lelked világát Beszennyezi, ne tűrj, ne tűrj soha !« Apostol nyugszik itt e néma földben, E szent sugárnak egy apostola. És e sugár a honfiak szivéből Egy glóriába olvad, s szerteszét Ragyogva fönséges dicsfénybe vonja Szabad hazájok nagy, dicső nevét. E glóriáért harcol minden nemzet, Mert véle a becsület vész oda . . . Apostol nyugszik itt e néma földben, E glóriának egy apostola . . Fönn éjszakán a gőgös csordák ellen Nem védheté hazáját, nemzetét. Az elveszett! Lengyelhon szép világa Hajh ! kialudt ... a rabság oly setét! S ö, árvája egy elveszett hazának, A szabadságért harcra indula! Apostol nyugszik itt e néma földben, Egy árva nemzet hű apostola. És fölkarolta lelke lánghevében A magyar szabadságharc zászlaját! Oh milyen szent ügy, mely egy más hazának Fiát is ily szent hévvel hatja át! És jön két nemzet hőse, vértanúja, Két népért, egy eszméért harcoló, Apostol nyugszik itt e néma sírban, Két hősi nemzet szent apostola! Észak hydrája büszkén megtagadná A hőstől ezt a szent emlékjelet, A mely dicső harcok emlékeképen Emelkedik a drága hamv felett; De magyar nem hagy jeltelen pihenni Hőst, kinek vére érettünk folya ! Apostol nyugszik itt e néma földben A mi ügyünknek szent apostola ! Nyugodjék békén, soha nem feledve, Nyugodjék addig, míg a nagy jövő, A népszabadság világünnepének Diadalzászlajával, erre jó! Akkor ébredjen nyugvó szellemárnya, Ha hívni fogja a szent harsona: »Ébredj ! nincs többé rab a nagy világba’, Ébredj, te nemzetek apostola !« Váradi Antal: A helytartóné. (Elbeszélés.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) XVII. Fényesen kelt föl a nap; a természet mosolygott ; illatárban úszott minden s ki a vidám madárcsevegést s a szépségben mosolygó kertet, virágos réteket s zöldkoronájú fákat látta, nem gondolta, hogy a kastély egyik termében a ház ura halva fekszik, s hogy e ragyogó élet közepette a sötét halál üté föl tanyáját. Tíz óra volt s az étteremben három személyre terített asztal állt; a mellékszobában Alfonz ült s kezére hajtott fővel gondolkozott. Léptek zaja ütté meg füleit, csodálkozva látta Mariét belépni, ki kalapban és köpenyegben állt előtte. — Isten hozzádot jöttem mondani, gróf úr, — szólt elfojtott, reszkető hangon, fél óra múlva indúl a vonat. . . Elakadt... Alfonz halálsápadt jön, mialatt elhagyva helyét, a leányhoz lépett s megragadá kezét. — Ön el akar menni, Marie, ily módon vesz búcsút s ily hideg szavakban adja tudtomra távozását, midőn az, ki sorsunkat összeköté, még ott bent fekszik s még alig sohajtá el az utósó fohászt. Marie ijedten nézett az ifjúra s arca lángpiros jön. — Hogyan, gróf úr ? Ön hihette egy percig, hogy én e kényszerített ígéret folytán ama házasságra számítok? Valóban, e gondolat fájdalmat okoz és szégyenlem, hogy ön felőlem ily véleményt táplált. — És nekem fájnak kegyednek e szavai. Azt hiszi, lehetséges ily szent ígéretet adni és venni, a nélkül hogy azzal a halottal, ki végperceiben halálküzdése alatt vette azt tőlünk, még emlékében is meg ne sértenénk, s azt hiszi, bármint szerettem is én atyámat, tettem volna neki oly igéretetet, mit meg nem szándékoztam tartani? Soha, s bármily nehezére esnék is ez áldozat, bármily ellenszenvet érezne is irántam kegyed, ha a legparányibb vallásos érzés lakik szivében, meg fogja azt tenni, mit atyámnak ígért, ki önt minden fölött szerette. Oly beszédes, kérő, rábeszélő volt Alfonznak minden szava, s szép, eszes tekintetében annyi báj volt, hogy a leány elkábulva, elkápráztatva süté le előtte szemét. Pár pillanatig némán álltak egymással szemben. — Soha, gróf úr, soha! — mondá hirtelen Marie; — ez ajánlat öntől a legnagyobb áldozatra, a legnemesebb szívre mutat, de én azt nem fogadhatom el. — Utál, gyűlöl engem ? Vagy már másnak adta szavát ? — Csodálom önt; kész volnék önért értemet adni, de neje soha sem lehetek, — mondá Marie. — Most nem mond igazat. Szavai elbájolok, de az ily kifejezést, ha igaz, nem lehet ily hideg nyugodsággal kiejteni; ez azonban semmi jelentőséggel nem bír a mi állásunkban. Hallgasson meg: ön azt hiszi, ajánlatom pusztán ígéretem következménye, — csalódik. Tudja meg, hogy én önt az első pillanat óta, midőn először láttam a cukrászboltban — szerettem. Soha még asszonyi lény oly hatást nem tett rám, mint midőn ön, ájulásából magához térve, szemét rám függeszté. Kérdem lakását, nem mondta meg, tehát midőn elment ismeretlenül, legfőbb föladatom volt lakását és nevét kifürkészni s midőn ez megtörtént, egy bokrétával akartam tudatni, hogy ismerem . . . Itt elhallgatott s megragadá Marie kezét. — E bokrétát elvették öntől, tudom; maga Lindheimné fosztotta meg figyelmem e csekély jelétől s láttam, hogy míg kegyed ama háznál marad, lehetetlen önnel összejönnöm s éreztem, hogy nem bírom az ön távollétét elviselni. Terveket szőttem; tudtam, hogy önnek roszhelyzete van rokonai között és Schlossernéra bíztam, hogy ismerkedjék meg önnel s igyekezzék megkísérlemi, ha nem volna-e hajlandó elhagyni a helytartóék házát? Mindez sikerült. Kegyed Rabenfelsre jött s én boldog voltam; de esküszöm, hogy ittlétét úgy tekintem, mintha nagy áron és fáradságos uton egy szobrot vagy képet szereztem volna meg, melyet szabad volt látnom, napfényes szépségénél melegednem, csodálnom a természet nagyságát s a művészetet benne; de soha más szándék vagy önzés nem vegyült e csodálathoz. Soha sem gondoltam a jövőre. Miért is tettem volna? Életem egyike volt mostanig a legboldogabbaknak ; munka és élvezetben osztom föl napjaimat, pályámat magam választom s a következés azt mutatá, hogy hivatással is bírtam arra; elértem mindent a mire vágytam; élveztem, mulattam; de nem töltöm hasztalanul napjaimat; hízelgek magamnak azzal, hogy éltemnek haszna is volt és soha sem jutott eszembe, hogy sorsomban valamely változás történhetnék. Egyedüli szomorúságomat az életben, atyám a szerencsétlensége okozás az, hogy pályám folytonosan távol tartott tőle; de mióta kegyed vele volt, többé ez sem nyugtalanított; láttam, hogy atyám szerencsétlenségét is feledi az ön körében, hogy boldog és engem alig nélkülöz. Tudtam, hogy Lindheimék mindent elkövetnek, hogy ön visszatérjen; tudtam a Hambell szándékát. . . Marie meglepetve rezzent össze e név hallásakor. — Rettegtem, hogy kegyed végre ráhatározza magát e házasságra és elhagy minket; de hazudnám, ha azt mondanám, hogy arra gondoltam, miként egy más házasság által tartsam önt ettől vissza. Talán hihetetlen, ily szép leánynyal szemben, de sohasem jutott eszembe, hogy önt szeretem, ez nem volna helyes elnevezése amaz érzésnek, mit éreztem; csodálat, tisztelet vagy rajongás volt, valami sokkal emelkedettebb érzés, mint az a szerelem, melyet eddig a nők iránt éreztem. Marie arca majd piros, majd halvány lön e szavak alatt s nagy megerőtetésébe került nyugodtnak látszani; egy közel álló székre ereszkedett s öntudatlanul szívta be e vallomás részegítő illatát. Midőn ön elment, állítván, hogy Lindheim Sarolta beteg, bocsásson meg, de azt hivém, nem akar őszinte lenni, okot keres, hogy mehessen s egész lelkem megrezzent e gondolatra. Bármint óhajtottam volna, nem tarthatom vissza utjától s ha emlékszik rá, azon voltam, hogy atyámat is megnyugtassam távozása miatt. De másnap tért vissza, — folytatá halk, jelentő szemrehányó hangon, a leányra függesztve tekintetét, ki élénken akart közbe vágni. — Kérem, ne szóljon; azt akarja mondani, hogy nem jöhetett; legyen meggyőződve, hogy most ebben nem is kétkedem, de akkor .. . féltem, hogy csalódtam az ön jellemében. Szegény atyám türelmetlensége leírhatatlan, volt az ön távolléte alatt. Félt, hogy kegyed beteg, hogy valamely veszély érte s ily komor, fájdalmas percekben elmondá, hogy mit szándékozik tenni, miként akarja halálát, szeretetét ön iránt leróni s legfőbb óhajtása volt biztosítani, ha ő nem lesz többé, az ön jövőjét, s kezét és vagyonának egy részét akarta ajánlani . . . Marie arcán ámulat, meglepetés és majdnem hihetlenség látszott s a másik percben sűrű könyek törtek elő szeméből és kezeibe rejtve arcát, elfojtott zokogásban tört ki. — Lássa, lássa, — mondá hozzá lépve Alfonz, — mennyire szerettük mi önt akkor, midőn ön ezt nem is gyanítá. E vallomásra elállni érzem szivemet s ekkor jutott eszembe először, hogy mily boldog volna az, ki önt magáénak mondhatná; de megijedtem a gondolatra, hogy ön, a viruló fiatal leány, mint töltené életét a szegény öreg nyomorék mellett. Kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan önzők vagyunk s én irigyeltem atyámat e gondolatért. Mily máskint lehetne minden, — gondolom — ha ez eszme az enyém volna, az én agyamban születik, most köztünk lehetne kegyed, remélem, hogy nem utasította volna vissza kérelmemet, és alig volt erőm e helyen megmaradni, nem sietni ön után, míg végre midőn nap nap múlva ön nem érkezett, C ... de siettem szerint grófnétól tudtam meg, hogy ön Hambell menyasszonya. (Folyt, köv.)