Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)
1877-11-01 / 250. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 250-dik számához: kanás se legyen az egész országban. »Összeszedném ezt a fővárosban lézengő néhány irkafirkászt s leküldeném Péterváradra.« Miután a rendőrség még ártatlan összejöveteleinket is szemmel tartotta, nem volt semmi nyilvános találkozási központunk. Ha egy egy kedélyes estét akartunk együtt eltölteni, követtük a vándorgyűlésező tudósok példáját, összejövetelünk helyéül mindig más-más helyet tűztünk ki, hogy a szemfüles rendőrség figyelmét kijátszhassuk. Ez estében aztán sokszor még az idősebbek is, mint Vörösmarty, Erdélyi János, megjelentek. Vahot Imre volt az atyamesterünk, ő rendezte az összejöveteleket, ő szemelte ki az új alkalmas helyiségeket. A belváros nem esett összejövetelünk vajonjába, itt könnyen szemet szúrt volna az; rendesen a külvárosok legféreesőbb helyein gyűltünk össze. Udvari zenészünk Kecskeméti Józsi volt; ügyes, ambiciózus zenész, ki büszke volt arra, hogy ily műértő hallgatók előtt játszhatott. Előre tudattuk vele, hogy mikor s hol jövünk össze s ő aztán nehányadmagával, köpenyeik alá rejtett hangszereikkel, egyenkint szállingózva, kilopódzott az »Angyaliba, vagy más ilyen, Bádeckerben föl nem található külvárosi vendéglőbe. Ez az »Angyal«-hoz címzett kurta korcsma — hogy igazi nevén nevezzük — ott volt valahol a Ferencvárosban, az üllői kaszárnya háta mögött; apró, földszinti ház, csinos kis kerttel; a derék német csapláros hátulsó, kertre nyíló szobáját engedte át s biztosított, hogy ott ugyan sem »zsandár«, sem »polkcáj« nem fog háborgatni, — ő mindenről jót áll... szóval, hogy szabadon mulathatunk. Egy ily estén az »Angyal«-ban szokatlan szép számmal voltunk együtt. Az asztalfőn, ünnepelt öregünk, a nemzeti nagy csapás alatt csaknem összeroskadt költő Vörösmarty ült, ki falusi visszavonultságából csak nagyritkán jött be a fővárosba; mellette Reöck István, ki még a régi »Nemzeti kör«-ből igen kedves embere volt az öregnek, s Erdélyi János. Jelen volt Kuthy Lajos is, ki még akkor nem adott alkalmat Erdélyinek amaz ismert rigmusára, mely igy hangzott: »Kuthy Lajos német akar lenni, Nem akarják németnek bevenni . . . sat.« Ott volt Freyreych Imre, a mi kedves angolunk, ki népdalainkba annyira bele volt bőszülve, hogy kiállhatatlan angol akcentusa dacára magyar népdalénekes akart lenni, — különben ügyes journalista, ki Kemény Zsigmond »Forradalom után« című röpiratára egy figyelmet keltő ellenröpiratot irt. — Sütkei Károly, ki ekkor történetesen szabad lábon volt; történetesen — mondom — mert szegény fejét oly gyakran befogták meg kieresztették, hogy már azt kelle hinnünk: csak azért viszik be, nehogy az »Új épület«-nek valamely kiüresült kamarája lakó nélkül maradjon; az efféle kalamitást egyébiránt már annyira megszoktuk, hogy fel sem tűnt, ha valaki szokásos összejövetelünkből kimaradt, biztosra vehettük, hogy gondos őrizet alá került. Ekkor épen Dobsán volt a sor, kit a szomszédomban volt lakásáról az e napot megelőzött éjjel vittek el szuronyok közt. S ha már fölvett tárgyamtól eltérve, ennyire belemerültem visszaemlékezéseimbe, ez emlékezetes napok illusztrációjául hadd álljon itt Dobsának akkor hozzám, rajzomnal itt, következő levélkéje is: »Barátom Károly! Édesem, én idebenn vagyok , mennyi időre csuktak be, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a mai éjt itt töltöm, a holnap isten kezében van . . . Légy szives, küldd el a törökpipámat, dohányomat, elkezdett vígjátékomat, tiszta papírt, tollakat, kevés fehérneműt s ágybelimet; itt ugyanis ágy dolgában nyomorultul állunk ! A fiúkat üdvözlöm mind; igyatok egyet az egészségemért, majd én is iszom a tiétekért. . . Már kihallgattak, azt gondoltam, hazaeresztenek, azonban ... Sebaj! Úgy beszélom meg magamat, hogy fogságom ideje alatt vígjátékokat írok. — A jég egyet, Bozt küldd be kérlek, ott hever az asztalon, Székely tegnap hozta el, legalább lesz mit olvasnom. — Lakásom: Neugebäude, 5-ik pavilion, Nr. I. Barátod Dobsa Lajos.« Dobsának csakugyan nemcsak jó humora, de jó csomó ideje is volt benn a vigjátékiráshoz. Hónapokig benn tartóztatták s ezalatt feltételéhez híven vigjátékokat irt; az »Öcsém házasodjál« cimű talpraesett vígjátéka is az »Újépület« félelmes falai közt született. Ha megemlítem még a jelenvolt Lévay Józsefet, Urházy Györgyöt, Székelyt, Yahotot, Fekete Mihályt (Kopasz László,) nemcsak az ott egybegyűlt társaságot, de kevés kivétellel az akkori fővárosi írói kört is bemutattam. Hátra van még, hogy ez est hősét is bemutassam. Kecskeméti Józsi belefáradván már a hegedülésbe, primási hegedűjét egy, a bandájával jött, de addig tétlenül vesztegelt sápadt, kissé előre hajlott derekú fiúnak a kezébe nyomja s egyszersmind fölkéri a társaságot, hogy ezt az ő pajtását is legyünk szívesek meghallgatni, aki a maga módja szerint szintén ért a hegedűhöz. Az pedig előlép, egy pár biztos, erélyes fogással fölhangolja hegedűjét, s egy másodhegedűs s bőgős kíséretében a legcsöndesebb tempóval egy antik hallgató nótát kezd, melynek már első akkordjai annyira lekötik figyelmünket, hogy mindenki abba hagyja a társalgást s az átalános, ünnepélyes csöndben csak ama megragadó hangokra hallgat, melyeket a mindinkább nekihevülő zenész a legmélyebb bensőséggel, ritka szabatossággal s erővel varázsol elő hegedűjéből. Látszik, hogy nemcsak érti, de egész lelkével át is érzi azt, amit játszik, halvány arca kipirosodik, szeme lángol, egész alakja a szenvedély izgatottságától remeg, hajlong s föl-fölmagasodik, teste-lelke mintha egygyé olvadna hegedűjével szóval Patikárus Ferkó állt előttünk a maga eredeti minőségében, úgy a mint őt később a nagyközönség is megismerte. Meg voltunk lepetve, elragadtatva. Az átalános meghatottság zajos tetszés-nyilatkozatokban tört ki. Körülfogtuk a játéka után ismét szerényen visszavonuló zenészt s elhalmoztuk kérdéseinkkel. Erdélyi megölelte s az elismerés legmelegebb szavait intézte hozzá. Vörösmarty egészen el volt érzékenyülve, szemében a meghatottság kényei ragyogtak. Neki ugyan volt már alkalma Patikárus játékában Baracskán, ahol Budapestre jövetele előtt gyakran megfordult — gyönyörködhetni s valószínű, hogy hírhedt költeménye: »A vén cigány« is Patikárus ódon zamatú zenéjének hatása alatt született. Az est többi részét Patikárus remek hegedűjátéka töltötte be. Sorra játszotta legkedveltebb népdalainkat, melyek idealizálásában ő oly nagy mester volt, közbe-közbe Csermák, Lavota, Rózsavölgyi s Bihari-féle hallgató nótákat vegyítve, melyekből kifogyhatlan repertoárral birt. Szegény Kecskeméti Józsiban már fölébredt a féltékenység, hogy ez az uj jövevény egészen háttérbe szorítja; egész este szóhoz sem juthatott többé; érdekeltségünk, figyelmünk csakis a Patikárus játéka iránt volt már. * Erdélyi János másnapra az »Arany Sas«-ba hívta meg Patikárust, hogy bemuttassa annak a szemenszedett magyar publikumnak, milyen akkor a fővárosban egyedül csak a »Sas«-ban volt található. Itt aztán megalapítá hírnevét, de országos hírre csak akkor kezdett emelkedni, mikor már prímási trónját a »Komló« emelvényén elfoglaló. A »Komló« — mint tudva van — az egész Bach-korszak alatt, nevezetes helyiség volt a fővárosban. Itt minduntalan jó magyar világ volt még. S ebben legfőbb érdeme annak a jó magyar zenének volt, mely itt állandó tanyára lelt, s melynek tán sohasem volt olyan jó kelete, mint e szomorú napokban. Az előzékeny vendéglős egy nagy kerek asztalt tartott fönn számunkra, mely az »Írók asztala« elnevezés alatt volt ismeretes. Esténkint rendes találkozási helye, Kemény Zsigmondtól kezdve a legifjabb írói nemzedékig, annak a bátor, lelkes kis csapatnak, mely az átalános elcsüggedés s tétlenség közepette a lefegyverzett honvédség helyére lépve, fenyegetett nemzetiségünk védelmében legalább tollat forgatott! A vidéki ember, idegen tourista, a fővárosban vendégszereplő külföldi művészek, egyaránt ellátogattak a »Komló«-ba, hogy abban a német világban egy kis pezsgő magyar életet láthassanak s jó magyar zenében gyönyörködhessenek. Maga a döblingi remete is tudomással birt arról, hogy abban a veszett, nemzetgyilkoló áramlatban, mely akkor az egész országot elborította, a »Komló« egy kis zöld szigetet képezett s Budapestre irt leveleiben nem egyszer tudakozódott, hogy: hát a »Komló«-ban milyen az élet, a hangulat ? A »Patikárus testvérek« zenekara mindinkább kivítta az egri nevet. A két idősb testvér, János és Károly szintén jeles zenészek voltak s folyvást együttműködtek legifjabb testvérükkel; később Imre, a kitűnő gordonkás is hazajött Londonból s hozzájuk csatlakozott. A nemzeti levertség felcsüggedése napjai dicsőséget és pénzt bőven termettek számukra. A százas félbankóról szóló adoma, melynek egyik felét első találkozáskor, másikát később adta át a komlóbeli vendég, nem költemény. De egészben is kaptak eleget. Az elismerés, a dicsőség oroszlánrésze azonban kiválóan a Ferkó játékát illette. Nemcsak zeneítészeink, mint Mosonyi, Bartalus, Ábrányi nyilatkoztak többször elismeréssel e nagy naturalista remek játékáról, de világhírű művészek is, mint Joachim, Liszt, Reményi sat. A Joachim tiszteletére 1861 tavaszán adott művészi estén Patikárus játéka annyira meghatotta az ünnepelt művészt, hogy saját nyilatkozata szerint: »kedélyét egy zenei előadás sem hozta ily hullámzásba soha, mint ez.« A költők megénekelték: Sárosy, Tóth Kálmán, Lisznyai, Vecsey Sándor, ékes verseket írtak hozzá; Vahot Imre »Éji zene« című színdarabot írt számára, melyben a nemzeti színház közönsége előtt is több ízben föllépett; végre fölemlítem még, hogy a párisi világkiállítás alkalmával a külföldieket is elragadta játékával s Párisban nem egy kitüntetésben részesült. Mikor a csinos Boka Rózsikát Debrecenből nőül vette, nem csupán derék, jó feleségre tett szert, hanem apósában a hires Boka Károlyban oly mesterre is talált, kitől sokat tanúit s elsajátított. * E töredékes vázlatok némi kiegészítéséül fölemlítem még, hogy Fejér megyében Gárdonyban született 1827-ben; atyja Dudás János nevet viselt, kinek fiai azonban mind a Patikárus nevet vették fel s ez alatt is lettek ismertekké. Valamennyien az anyatermészettől tehetséggel megáldott fiúk, de mint a népmesékben mindig a legifjabb királyfi a legderekabb, úgy népzenénknek e derék bajnokai közt is a legifjabb, Ferkó, volt a leggeniálisabb, ki a Bihariak, Bokák, Dombi Marcik sat., díszes névkoszorújába vítta föl a család nevét. A hatvanas évek vége felé, különben is gyönge testalkata mellett, egészsége is, mint szerencsecsillaga, hanyatlóban volt. Testvérei időközönként mind elhaltak, a banda régi jobb erőiben megfogyatkozva, a közönség érdekeltsége is apadóban s más irányba terelve. Azok a régi háladatos hallgatók szintén kihaltak, vagy elzüllöttek a világ négy része felé. Ami helyébe jött, nem azt kereste többé a zenében, mi annak a réginek lelkét fölemelte; egy kis szórakozást, egyebet semmit —s erre nézve már a »Rothe, Rothe« is elég jónak bizonyult. Kinek kellett volna már akkor a Bihari, Lavota vagy Boka-féle hallgató nóta! Szegény Ferkón meglátszott az elkeseredettség, még hallgatagabb lett, mint volt az előtt is. De azért kedves hegedűjét soha sem pihenteté; ha a fővárosban nem talált hálás közönséget, elment a vidékre, csakhogy muzsikálhasson! Még a halál is úgy lepte meg, mint a csatasíkon a katonát: a »Két pisztoly«-ban, fegyverével, hegedűjével kezében halt meg. * Egyszerű sírja ott van a kerepesi út melletti temetőben, a Deák Ferenc kápolnájától néhány lépésnyire. Halottak napján, a kegyeletes megemlékezések e szép ünnepén ne feledkezzetek meg ez egyszerű sírról se; s az elhúnyt jelesek sírjaira szánt koszorúkból juttassatok az ő sírjára is ; a népzene hősét, a magyar kedélynek a haza legszomorúbb napjaiban felvidámítóját, szintén megilleti e napon egy koszorú! Berecz Károly, 1197 Fővárosi hírek. * Halottak estéjét ünnepli ma a keresztyén világ. Kegyelettel és gyászszal keressük föl a temetőt, megállunk az omlatag hantok fölött, melyek alatt azok nyugszanak, némán, csöndesen, kik egykor szintén szerettek, mosolyogtak, sírtak, és hintünk a hervadó gyöpre »könyet és virágot.« A kerepesi sirkertben, mint minden évben, ma is megélénkülnek a »hallgatag város« utcái. Az egyetemek ifjúsága gyászlobogó alatt vonul ki s fölkeresi a nemzet halottjai sírjait. A fiatalon elvérzett Forinyák Géza, a Batthyány, Deák Ferenc, Vörösmarty s a vértanúk sírjait megkoszorúzzák, a szózatot s a hymnuszt éneklik és gyászbeszédeket tartanak fölöttük. Tegnap délután leplezték le a Székács József síremlékét, melyet hálás egyháza emelt számára, s Győry Vilmos beszélt e kegyeletes ünnepélyen. A Woroniczky-emlék csak két hét múlva lesz kész s igy csak az egyszerű, régi kis keresztet s az emlék talapzatát koszorúzhatják meg. Alkonyatkor ki fognak gyűlni a lámpák, gyertyák, mécsek ezrei s a temető hagyományos fényben fog úszni. A nemzeti színházban a Verdi requiemét, e megható gyászművet adják elő, a népszínházban pedig »A molnár és gyermeke« kerül színre. * A „váci temető,“ az t. i. mely a váci út végén, az osztrák állami pályaudvar szomszédjában van, már alig emlékeztet hajdani rendeltetésére. A sírgödrökbe omló föld már-már egy színvonalra töltögeti a mellette levő szántóföldekkel. A körülre zajló élet, a tüsszögő mozdonyok, a tülkös közvasút, a széles országúton csörömpölő társzekerek, az élénk forgalom ezer meg ezer nyilatkozata, maholnap egészen az életbe tereli át ez elhagyott sírkertet. Mégis bánatos séta esik benne. Egy kihalt temető ! Fonáknak látszó valóság. A kegyelet és a rendőrség soká viaskodtak egymással e sirkert megnéptelenítése iránt, mig végre utóbbi győzött. A fejlődő városnak útját állta a sok halom, mig a düledező kripták üregében veszedelmes csavargók ütöttek éji tanyát, szenynyel, bűnnel fertőztetve a szent helyet. A kegyelet, átalánosan vett értelemben, csak gyönge ellenállást mutatott e temető föloszlatása iránt, mert — ha szabad e kifejezéssel élnünk — a tüzetes kegyelet már nem is nyilatkozhatott. Hiszen mindazok, akik e sírokhoz ellátogattak volna a szerető emlékezet virágos jeleivel, a gyászolás forró kényeivel, azok már maguk is a földben porladoznak. A gyermek s az unoka még emlékezik — de a harmadik nemzedék nemcsak felejt, de még tudomása is alig van felőle : a szülők melyik síron áldoztak egy jó nagyapa, egy kedves öreganya porai fölött ? S jövőre ? A mi csontjainkat is kiszedegetik egyszer nyugvó helyükből s egy nagy közös gödörbe eresztik. A föltartóztathatatlan élet kérlelhetetlenségén még inkább összeszorul szivünk, mint az ellenállhatatlan halálén. Talán ez az érzés fogja megegyengetni a kremáció, a holttest elégetésének útját, melytől annyian borzadozunk most. Hiszen máris mekkora engedményeket csikart ki tőlünk a je*