Fővárosi Lapok 1877. december (275-297. szám)

1877-12-01 / 275. szám

Szombat, 1877. december 1. 275. szám, Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épüle­t) a kiadóhivatalba küldendők. A kis furulya. (Elbeszélés.) Írta Ember György. (Folytatás.) — Hát mi csak azért mondjuk, édes anyám, mert Fonó Gergely azt kelepelte néhány nappal előbb, hogy valaki a »Csicseri« dombon ült, aztán olyan szépen furulyáit, mint a kelmed fia, Jancsi. No nézd! Hát csakugyan nincs itthon ? Ejnye, hogy a sátán egy bakarasznyit reszelne el annak a szó szapora asszonyembernek a nyelvéből, a mért lóvá tett ben­n­n­­nket. Hogy is jött volna már haza, mikor az isten­­teremtettét ki tudja, merre takarja az a hideg, néma föld. — Az öreg asszony nem mondott rá sem fe­héret, sem feketét, csak fejét hajtogatva gondolkozott. — Jól mondjátok, meghalt, az anyjának, meg az egész világnak; kerüli a napfényt s a rengeteg erdők sű­rűiben bujdokolva, mint a sebzett vad, ismeretlenül akar elpusztulni; v­olt, hogy az isten azt a csapodár Mariskát földönfutóvá tegye miatta. A két bojtárlegény boszúsan nézett össze, majd az öreg asszony szomorúsága felett tanakodva, egy­­pár enyhítő szóval búcsúztak el tőle. — No megállj, Fonó Gergely! beszélt magá­ban az egyik s méltatlankodva in­dult kifelé. Az öreg nő fölrettent a fenyegetésre s bántotta a gondolat, hogy Fonó Gergelynek ez a két legény erős leckét adhat. Küzdve fordult feléjök: — Ujjal se bántsátok szegényt, hátha csakugyan hallott a »Csicseri-dombon« olyas furulyát. — Hallott-e ? De hát ki a menydörgős mennykő lehet, ha nem a kelmed fia ?­­ — Én istenem, én nem tudom; gyermekeim, ne vallassatok, inkább szánjatok, mint a tél havára visz­­szamaradt gólyát, — felelte lelki szorongások közt az öreg nő — s szeméből könyeket törölt ki. A szótlanul, fejcsóválva távozott két bojtárle­gény a házikón kivűl sokat jelentő tekintetet váltott. — Pajtikám — szólt az egyik, acélbaltájának bot gyanánt szolgáló hosszú nyelét nyomásan a föl­dön kopogtatva, — bagoly huhogása legyen a bú­csúztatóm, ha értem a dolgot. Az az öreg anyó rejte­get valamit szomorú lelkében. Tán csak, oh . . . de hiszi az ördög, hisz akkor csak nem bujdokolna Jan­csi, mint az elátkozott kígyó. — Vak az apja, testvér, a­ki megértette ezt az anyámasszonyt. Hát mi oka volna bujdokolni Jancsi­nak, ha csakugyan itthon van ? Ha rosszat tett volna, kurentáltatnák. — Nem lehet az, pajtikám, egyenes, tiszta, vi­lágos volt annak a lelke, mint a napsugár. Ha csak­ugyan él, más valami lehet itt. Hidd el, én is hallot­tam a »Csicseri-domb« felől mostanában szép furu­lyaszót. Holnap pünkösd másod napja lesz, a kanász­­táncon Csorvás számadó uramnál mi is ott leszünk ; ha furulyaszót hallok a »Csicseri domb« felől, isten úgysegéljen, oda rohanok, megragadom, ha Lucifer is az apja. Keményen csaptak egymás tenyerébe, hogy a csattanás az éj csöndjében messze hallatszott s fel­­riasztá a bokrokon s fák ágai közt alvó madárkákat, és az a kanászos parola a mellett bizonyított, hogy törik-szakad, de a fogadást szentül meg fogják tar­tani. V. Egész ünnepély várt a falusiakra pünkösd má­sodik napjának estéjén. Nagy számmal sereglettek ki a nem messze eső erdő felé, hogy az urasági ka­nászok furulya- és táncversenyét megtekinthessék. Az öreg Csorvás számadó rendezte mindig ez ün­nepélyt. Megvendégelte bojtársait gazdagon ekkor. A bögrében hevenyészett paprikás gulyás, szalonna he­lyett ilyenkor nyárson sült csirke, ruca járta s boros kulacs hevert a hatalmas pásztor tűz körül. A délceg bojtárlegények e napon ifjú, »kölyökbojtárok«-ra bíz­ták a nyájat, s maguk ünnepélyesen felöltözködve, siettek az öreg Csorváshoz s pedig örömmel, mert számadó uramnak hire szárnyalt gyönyörű két leá­nya volt. Már vagy pár év óta nagy lelkesedéssel ment e napon végbe a furulya-verseny, meg a kanász-tánc. A falu szép lányai is kigyűltek ide, ki az anyjával, ki meg a párjával. A Csorvás számadó becsületes boj­társai meg már azért is vetélkedtek, hadd legyen mit nézni annak a sok szép arcú leánykának. Naplementkor már Csorvás számadó hosszan fújt a pásztor-kü­rtbe s körbe forgott, hogy hallják meg az egész környéken. A kürt szavára innen­­onnan hosszú füty, vagy másik kürtszó felelt. Csorvás számadó tekintélyesen pödölte végig fülére kanyargó fekete bajszát s megelégedetten mormogta: — Minden jól van, csak ez a két leány ne bo­­molna. Már most annak az ugrifüles Orzsikének is savanyu lett az ábrázatja. Hiában mosolyog rám, mert látom én, hogy azon az anyjafajta ragyogó szemeken néha fellegború vonul át. Az ördög vigyen el, ha mindkettőnek az eszét el nem rabolta valamelyik csillagfaló, cingár bojtárom. Már úgy van, ha mindig tagadják is, de én az arkangyalokra fogadom, hogy a­kit a lányom szeret, nyakon ragadom, s úgy meg­simogatom, hogy esze nélkül megkéri a lányomat, vagy elpusztul, ha szentül kukorikál is. Az öreg Csorvás feltette magában, hogy meg­figyeli, kikkel táncolnak majd leányai legszívesebben, s majd ahhoz képest rangba szorítja azt a két f urfit,« ha sárkánytejen nőttek is. Nagy pásztortüzet recscsentett, gondosan ra­kosgatta a tűzre a galyakat, egy pár bőrös kulacsot, melyek a tűz körül voltak, megkotyogtatott, ha teli vannak- e ? A falu felé for­dúlva látta, hogy nagy rú­don izmos kasornyákban hozza két bojtár a nyárson sülteket, utánok Mariska és Orzsike lépkedtek s a két bojtár kalapja mellé csintalanul mezei virágokat tűzdeltek. Hátrább a falu felől, egész uzsorban jött a fiatalság, dévaskodva, nyomukban egypár öreg férfi s asszony, kik fejcsóválva jegyezték meg: »milyen bo­lond ez a fiatalság, épen mint mi voltunk!« — Tessék, ecsém, tessék, Isten áldásából! kiál­totta nagy hangon Csorvás számadó s még most is szép szürkés haján végigsimítva, körülintett bojtár­sai közt; hozott Isten Palkó, Pista, bizony régen nem láttalak. No semmi, aztán a furulyaszó ki legyen cif­rázva, az a kanász-tánc meg, urfiak, úgy ki legyen te­­remtettezve, hogy a király is meghallja, hadd terjed­jen kire heted-hét országra. A bojtárok a tűz körül letelepedve, kivették bicskáikat tarisznyáikból, módossan nyelére csat­­tintva, a pengéjét oda illesztették a Mariska és Or­zsike sütötte pünkösdi kalács domború oldalához, s kellemes tompa nes­szel szeltek egy jókora kohót, a nyárson sültből jó, izmos darabokat illesztettek rá, aztán hüvelykujjaik közé szorítva, olyan kanászét­­vágygyal falatoztak, hogy az ínyenc, ha ellen kellett volna végig néznie ezt, megőrült volna bele. Mariska és Orzsike a falusi leányokkal távolabb mulattak. Mig az étkezés tartott, a legények és leá­nyok pajzánál cikáztak. Csorvás számadó már jóízűen falatozott boj­tárlegényeinek körében, Eszter anyó szívességgel kí­nálta az aprómarha-pecsenyét jobbra-balra s nem győzött szapora nyelven sápítni, hogy azt a Fonó Ger­gelyt épen a mai szent napon tudta megszállani a gonosz lélek, mikor azt sem tudja, hol a feje? — Máskor mindig a fejembe locsogott a cif­­rálkodó teremtése, itt sürgött-forgott, tegnap óta pe­dig leragadt a nyelve, szót sem szól, csak kóborol. — Szent igaz, Eszter anyó, nálunk is volt teg­nap, aztán hát . . . — Csitt te! súgta neki a másik bojtárlegény, oldalba lökve a két pofára falatozót, — nem tudod mibe fogadtunk? — Ahá, igaz lesz az! mondta a másik legény s bicskája pengéjét a nyélre csattintva, hatalmas falat­tal fogta be a száját. Mariska és Orzse egypár kulac­csal forgolód­tak a bojtárlegények körül. Egyik-másik csintalan bojtárlegény bajszát pödörve nézett a kínáló szép lány ragyogó szemei közé. — Kínálja rám, rózsám, áldom az istenét, hát jó na, ne igyék belőle, csak a kulacs száját csókolja, hadd lopom el onnét mézes ajka csókját.­­ [Csorvás szénfekete bajszán pödörítve, jó kedvűen bümmögött és tűnődve nézte, vájjon kik azok »az ur­fiak«, akik az ő szép pár leányának szivéhez férkőztek ? Azt vizsgálta, melyik előtt tekint félre Mariska, me­lyiket kerüli, melyikre néz lopvást ? Hm! Egyikre sem. De nini! Gyuri »ecsém« előtt az a kis mosolygó Orzsike lesüti a szemét, Gyuri meg oldalt néz, mintha rosz fát tett volna a tűzre ? Tudtam, ejnye, a mihaszna kölyke, ne várj! Nem csal az én szemem, majd hozzá boronállak. Hanem ez a bánatos képű Mariska, aki úgy mosolyog, mint hideg hó alól a bikirics, az félve rejt szivében valami bánatos gondolatot. Megtudom, ma kell megtudnom , ne legyek édes­apja, ha ma ki nem kérdezem! E tűnődés után felállott Csorvás, kulacsot ra­gadott a kezébe s felköszönté a mulatókat. — Áldja meg a jó isten a falu népét, amért szokás szerint mulatságunkra sereglett egybe; áldjon meg titeket is fiaim, kik hozzám gyűltetek e szent és nagy napon; az uraság javát becsületesen őrizzétek ; ne hagyjátok az igazságot, ha tűz, viz fenyeget is. Úgy legyen! Jóizűen csavart egyet hatalmas bajszán és ko­tyogó nótát húzott a kulacsból a gyülekezet egész­ségére. — Tartsa meg az isten kelmed is, egész csa­ládjával. — Kiálták a többiek. (Folyt. köv.) Hugo Károlyról. Irta Porzó. (Vége.) Barátai közül többen — ő ez irgalmas bará­tokat hű testőrségének nevezte, a mint hogy soha sem fogyott ki boldogtalan vénülését s kiáltozó sa­­nyarúságát fejedelmi epithetonokkal fölvirágozni, — tehát hű testőrei közül többen névtelen társulatot alkottak a mindenkép hanyatló öreg segélyezésére. A leggyöngédebb formában juttaták kezéhez a havi segélypénzt, mely, tekintve a viszonyokat, tetemesnek is volt mondható. Hugo gond nélkül élhetett. De egy­szerre fölébredt benne a vágy Olaszországba utazni. Oda már nagyobbacska összeg volt szükséges. Fölke­resi egyik »testőrét,a ki akkor csak bankár volt s ma csak képviselő s előadja neki szándékát. A bankár jóváhagyólag intett kerek, okos fejével. Egy kis szünet után, melyet a »testőr« sehogysem akart elérteni, a költő a financier elé áll, vállára teszi kezét s igy szól: — Barátom, kitűnő üzletet tudok önnek. — Halljuk! — Ön havonkint 20 s igy évenkint 240 forint adót fizet a költészet fejedelmének. Igaz-e ? — Igaz. S mi következik ebb­ől ? — Az, hogy ha ön egy évi adóját elkomt­rozza, elengedek önnek 25°/„-et. A bankár ezt, Hugo fölfogásával ellenkezőleg, nem tartotta jó üzletnek s nem »entrirozta.« Volt mit hallani a kőszívű pénzembernek! A haragos költő-pápa azonban nem csak élő szóval

Next