Fővárosi Lapok 1877. december (275-297. szám)
1877-12-08 / 281. szám
Szombat, 1877. december 8. 281. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. XI. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap,FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátottere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba kindenülók. Arany lakodalom. Saját félszázados írói jubileumára irta Kovács Piti. „Nem mind arany, a mi fénylik !“ Szép szám az az ötven, de nem úgy mint pálca. Hanem bankó-képen, bár ez is csak álca. Aranyat, ezüstöt volna képviselő, S Phoedrus rókájakint, nincsen benne vele ! Már ha év az ötven, milyen nagy változás ! Elkezdődik ekkor a sok aranyozás. Nem hiányzik most már a jóból semmi se. Arany-lakodalom lesz és arany-mise. S a ki él, meg nem hal; igaz, hogy megvénül. He a jubileum arany lesz legvégül. Csakhogy a mai kor mégsem arany... Melyben aranyat lelt, a ki ébredt korán. Ma hamis a bankó, az arany meg tálmi. Ezüstöt tud minden vegyész komponálni. S bár van fény, ragyogás, előttem úgy rémlik: S igaz is, hogy nem mind arany, ami fénylik! Egy házaspár üli aranylakodalmát S piheni éltének hosszú fáradalmát. Arany reményekkel indult a pályára, S ötven éves harc lett a várt élvek ára! Most pihennek, mivel fogytán a puskapor, fegyvernyugvást kötött a két fél közt a kor. Az átélt csatáknak meg van diadalma, S ez a boldog párnak aranylakodalma. Fénylik ez, ragyog is, de ötven év alatt Hova lett az arany ? csak a füstje maradt! Harcol a katona ötven évig, végre Rövid nyugdíj jő a hosszú dicsőségre. Mellén kereszt ragyog, lábában potágra, Lőcsei naptár van fájós derekába. S végezve sokféle fényes diadalmát, Kardjával most üli arany lakodalmát. Igaz, hogy hős mellén fényes kereszt ragyog . De hova tűntek el a várt arany napok ? Egy szerény községnek buzgó, kegyes papja, Ki a rendes stólát rendetlenül kapja, Fárad és nélkülöz, szűkölködik, végre Áhitatos szemmel tekint föl az égre. Ötven évig munkált az Urnák kertjében, Örömfény ül arcán, boldogság szivében. Mit eddig tűrt, szenvedi, óh az mind semmise, Megnyílt a mennyország, itt az aranymise! Aranyat rég látott, azt sem tudja, mi a ? S jutalma utóbb is — deficiencia ! Más az, ha kitartja s alant addig guggol, Míg pártfogás utján a »Staab«-hoz berukkol. S ha itt derekán már a cingulum veres, Haja nem paróka, csak egy kicsit deres, S bár el van törülve dézma, robot, tized. De közös a kassza, a mely jócskán fizet; Már igy lehet várni az aranymisére, Mely a kegyes élet megérdemlett bére. Fény van itt már elég, de az arany hol van ? Az a tömjén füstben van széjjel oszolva. S az író, ki tollát ötven évig rágja, Ettől meg nem bízik, de megkövül májjá; Mogorva, epés lesz, megsárgul a bőre, S fanyar képpel tekint a kétes jövőre. Megcsalták a hölgyek, kik után sóvárga, Dúlt kebellel bolyg most, mint életunt árva. Müvein rágódik kritikusok foga : Ez a bosszúságnak legmagasabb foka! A kereset gyérül, mert kiadó nincsen, Ki pénzzel anyagi bajain segitsen. Hogyan éljen igy meg az iró, a kinek könyvét száz olvassa, de csak egy veszi meg ? S ím, múlik az idő, még egy tél, meg egy nyár, S a várt jubileum nem soká késik már. Haját a kor szépen meg is ezüstözte, Néhány luxus fogát immár elvesztette, A testalkat görnyedt, látás, hallás tompul, Eve száma hetven, vagy már tán azon túl. De sebaj! Hisz vére még egyszer fölpezsdül És újjászületik testestül, lelkestül, Megcsókolja tollát, mely volt diadalma, Hiszen ma lesz vele arany lakodalma! És eljő a részvét, bájos mosolyával, A barátság, meleg kézszorításával, Az elismerés, mely minden bűt felejtet, Mit kedélyén hajdan az irigység ejtett; Rokonszenv, nyájasság örömfüzért szőnek, Koszorúzására a megőszült főnek. S itt nincs ragyogó dísz, itt nem fénylik semmi: A szerény ünnepet ragyogóbbá tenni; De a költőnek ez legszebb diadalma : Ez az ő valódi arany lakodalma! Az unokaöcs. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Mit gondol, doktor? A doktor azt gondolja, hogy az az idő még nagyon sokáig eltarthat s ha Lajos urnaképen kisgyermekekhez volna kedve, nem szükséges azért Nógrádba fáradni, azt az örömet itthon is megszerezheti, csak egy derék fiatal menyasszonyt hozzon a házhoz. — Bolondság, doktor, — mormogja Lajos úr. — Az én koromban! A doktor nem lát benne semmi különöset. Igenis, abban a korban, sőt még később is. A doktor ismer sok derék úriembert, aki még később házasodott. — Hát miért nem jár elől jó példával ön ? — veti oda Lajos úr. Az öreg orvos egyet sodor ősz bajuszán. — Teringettél! Járnék én, csak járhatnék. Csak ne ryomná az a hatvanhat év a vállamat. — Hiszen nem volt mindig hatvanhat éves, — véli igen bölcsen Lajos úr. — Nem hát, de mindig azt gondoltam magamban : hallod, öreg, várj csak egy darabig, előbb szerezz egy kis pénzecskét, egy kis házacskát. Hanem átkozott lassan ment az a pénzszerzés, a ferbli mindig elvitte, ami összegyűlt. Ma sincs több a láda fiában annál a harminc forintnál, amit a múlt héten a paptól kértem kölcsön. Azzal pedig nem lehet házasodni. Az asszony sokba kerül. Hej! ne vekszált volna az az ostoba kártya ! — Örüljünk inkább, hogy ilyen szerencsésen kicsúszhattunk, — vigasztalja öreg barátját Lajos úr. — Én, én ...! sopánkodik az orvos. — hanem önt ki gátolja ? Ismerek én úri embereket, a kik még később házasodtak. — A tébolyodottak házába kellett volna azokat zárni, — véli Lajos úr. De az orvos a haragos kis urnák szemeiből kiolvassa, hogy nem érti a dolgot olyan kegyetlenül, mint mondja. — Meglehet, — mormog Lajos úr egy perc múlva, de oly halkan, mintha nem is az orvosnak, hanem önmagának felelne valami bensejében feltámadt kérdésre, — meglehet, hogy pár év előtt még megtehettem volna , de most . . . ? Eh, mondom, bolondság ! És mégis valami bohó vágyat érez családi kör után, vidám gyermekek után, kik zajongva körülveszik. Maga sem tudja, mit óhajt. Az a homályos érzés az, mely talán mindenkit megszáll, mikor az öregség küszöbéhez ér. A magány unalma az, az egyedüllét sötét árnyéka, mely reá nehezedik a jövőre s visszapillantásra kényszeríti a szemet. Amit észre nem vett a politikai élet viharos izgalmai közt, most mint, mosolygó kis sziget tűnik föl a múlt hullámai közt. Kár volt reá nem lépni. A politikai szereplés teréről leszorított nyugtalan kis ember csak most érzi, hogy talán mégsem cselekedett helyesen, mikor oly makacsan vonakodott megházasodni. Most be volna töltve ez a rémítő üresség, melyet maga körül tátongni érez. — Hám, — gondolja magában, — hátha megházasítnám Tibort? Igaz, hogy a fiú még alig huszonegy éves, hanem hiszen fiatalabb korukban is házasodtak már az emberek. Hát a paraszt legények, akik tizennyolc éves korukban megházasodnak ? — Mit gondol, doktor ? A doktor nevet rajta. Úgy is jó, ha a nagyságosult erővel öreg ember akar lenni, hát legyen. III. — Ugyan kit vétessünk el azzal a Tibor gyerekkel ? — szólt egyszer ebéd után Lajos úr. — Mit gondol, doktor? Csak ketten ültek az asztalnál: az orvos és a ház ura. Tibor szobájába húzódott, mint azt egy idő óta gyakran cselekedte, magukban hagyván a két öreg urat, kik ebéd után rendesen még sokáig elborozgattak, elpipázgattak, összekoccantak, meg kibékültek, többnyire haragosan váltak el egymástól, de másnap mindig a legbarátságosabban találkoztak újra. Az öreg orvost is az a rémítő üresség űzte ki szalmafedelű rongyos házikójából, a melyik Keselyű Lajos urat nem hagyta nyugodtan pihenni kastélyában. — Cudar élet ez az agglegény élet, — mormogta magában a vén orvos, fülére húzva báránybőr sapkáját s kifeszítve ócska esernyőjét. — Csak egyszer jobban beütne a ferblin a szerencse, teringettét! talán még most is ráadnám a fejemet. Ká az, még most is ráadta volna a fejét a házasságra. S mialatt a nagy bagaria csizmáival keményen dagasztva a sarat, a sűrűn hulló hideg őszi esőben a falu túlsó végére ballagott a kastélyba, aközben nem egyszer megfordult elméjében egy is, más is. — Az ágasegyházi rektorné kisebbik leánya csinos menyecske lenne még most is. Gondolom, nem lesi már a négylovas gavallérokat, megjött az esze. Csak az a mennydörgős szerencse beütne egyszer a ferblin! De nincs mindig ferbli kompánia, igen sokszor csak kettecskén ülnek a kastélyban, szakadatlan csurog az őszi eső, künn az utakon kerék-agyig süpped a kocsi a kátyúban, vendég nem jön. Az a gyalázatos hideg nedves levegő beveszi magát a pórusokon át az ember bőre alá s akármennyi bort önt magába az ember, nem bir egészen fölmelegedni. Könnyű Keselyű Lajos urnak beszélni, de az öreg doktor ma nagyon duzzogó részkedvében van. Bánja a tatár, akárkit vétet el Lajos ur Tiborral. Egyébbként úgyis tudja a doktor, hogy ez az egész csak haszontalan beszéd. Fog is itt valaha valaki megházasodni. — De bizony fog! — pattan föl Lajos úr. S mindjárt hányni-vetni kezdi elméjében, hogy ki volna Tibornak való leány. A Kerecsendi comtesseken kezdi, azok közül is otthonn van még egy, a legkisebbik, hanem az is lehet már huszonhat-huszonhét éves, legalább öt-hat évvel öregebb Tibornál, aztán dölyfös nép az a Kerecsendiek, talán nem is adnák oda a leányt, még most is neheztelnek Lajos úrra a régiért. Hanem itt vannak a Túryak, a Mihályiak, a Bogáthyak . . . Mind előkelő család. Különösen a Bogáthyak. Nem mágnások, de igen régi nemes família. — Maradjunk hát a Bogáthyaknál, — fejezi be a szemlét Lajos úr. — Na ott kaphatnak leányt eleget, — dörmög az öreg orvos. — Bogáthy Miskának magának is van féltucat s oda fogadták még az Elek két árváját is. Azokból vegyenek el egyet. — Úgy lehet, hogy azokból, — feleli dacosan Lajos úr. — Nem nézünk a vagyonra. Hál’ istennek nincs rá szükségünk. (Folyt. köv.)