Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)
1878-01-01 / 1. szám
Bécsi tárca. tagok világából. —— Legdrágább az olcsó legyező. — Beci kar mint vértanú. — A hét bűn bűnös hete. — Wagner ''madója.— A színpad tilosából.— Közigazgatási jótanács. A községi forradalom vége. — Jeges, ködös dolgok. Karácsonytól újévig: ez a csomagok hete. A napokban az emberiség minden értelmét is egyetemes nyelve valamennyi nemzetiségtársadalom legkülönfélébb viszonyai mind azon jelentőséges jelvényben testesülnek meg s tv kukorica-papiros egy méternyi madzaggal egyetemben pár napig a leghatalmasabb kötelékek, melyek az emberiséget összeabroncsolják. Azonban fájdalom, a csomagügy pár év óta szomorú pangásban sintődik. A csomag már-már kihalni készül és ha még néhány évig így hanyatlik, a csomagolás művészete bizony alighanem egészen feledésbe fog merülni. Annyi tény, hogy egy nappal karácsony előtt az utcán ismerősökkel találkoztam, kik udvariasan kalapot tudtak emelni, mert legalább egyik kezök egészen szabad volt az ilyen hiábavaló műveletre. Este pedig köztudomású férjeket láttam, kik mit sem cipeltek hónuk alatt, saját törvényes hitestársukon kívűl, akit pedig, bármennyire össze legyen zsingelve a csípő-szorongató divat által, csomagnak tán még sem lehet nevezni. Nem csoda, hogy a »gráben« bármely díszmókereskedőjének képe igen alkalmas volna ecetágynak, mert épen azt a kellemes, természetes savanyúságot árulja el, melyet minden jó gazdasszony meg tud becsülni. Mindazonáltal tény, hogy az ajándékos hét egynémelyik házban még mai napság is megérdemli nevét. Mutatja ezt A. lovag esete, ki egy nagy szécsi bankot igazgat s kinél ezért a takarékosság elvei teljesen vérré váltak. A. lovag tehát— a névnek csak kezdőbetűjét másítom meg, a többit mind változatlanul hagyom — meg lévén győződve, hogy a takarékossági politikánál bölcsebb és időszerűbb ez idő szerint nincsen, karácsony előtt belép egy boltba, hogy kedves neje számára valami ajándékot vásároljon. Bővebb megfontolás után talál is egy fa legyezőt, mely ízlésének nemes egyszerűsége által őt teljesen meghódítja. A legyező ára 60 krajcárra van szabva, a vevő pénzügyi gyakorlottságának azonban sikerül, tekintettel a keleti bonyodalmakra s az orosz tervek ismeretlenségére, az áhított árucikket 5 krajcár elengedésével szerezni meg. Igen elégülten viszi haza a vásárfiát, mert a takarékosság elvét ily fényesen érvényre tudta juttatni. Otthon aztán két szem közt elkezdi nézegetni a legyezőt és . . . hiába csak nagyon is egyszerűcskének találja. Elővesz tehát egy új ezres bankót s a legyező középső külsője köré hajtogatja, úgyhogy a szép piros udvara »1000« épen a fölső lapra jut. Hm, ez nem rész, gondolja magában, hiszen igy ki lehetne szépen pingálni az egész szerszámot. S kapja magát, minden egyes külsőt szépen kikárpitozva egy ezresbankóval, — tizennyolc külső volt mindössze — úgyhogy a tizennyolc piros ezres szám a legyező felső lapján szabályos félkört képez. Ezt az 55 krajcáros takaréklegyezőt aztán átadta nejének, ki férje új rendszerű takarékossági politikájával teljesen egyet értett. Leggonoszabb karácsonya az idén az udvari opera zenekarának volt. Tizennégy próbát kellett tartaniok a Goldschmidt »hét halálos bűn« című oratóriumából, és mindegyik hat óra hosszat, az első előadás pedig, mely egyszersmind utósó is volt, négy óra hosszat. Mindössze 300 forint volt e drága húsnak híg leve. A bécsi közönség most egyhangúlag azt állítja, hogy a nyolcadik halálos bűn az a zene, melyet Goldschmidt ur a hét bűnhöz írt. Szörnyű muzsika! így rakhatja Wagner Rikhárd a kótát, ha négy foga fáj egyszerre és fülnyilalása van a jobb kezében. Mert Goldschmidter Wagner ultrái közé tartozik és túlwagnerezi még a mestert is. Egy zenekarbeli vértanú az ádáz zeneszerzőt így jellemezte: az az ember nem is zeneköltő, hanem kéményseprő; a »végtelen dallam« neki egy végtelen kémény; ebbe beletámasztja a hanglajtorját és fölmászik rajta, de mihelyt a végtelen kéménybe ér, koromsötétben tapogat és csak vakar jobbra-balra végtelenül, de amit ki vakar, az csak pernye. Ezer szerencse, hogy csak a fülünkbe hull, nem a szemünkbe. Hogy minek bajlódott annyit Goldschmidt úr, azt senki sem érti. A 28 éves s a világ nyitva áll előtte, különösen minthogy édesatyja a Rothschild cég vezetője és maga is milliomos. Tavaly sikerült neki Berlinben a »hét bűnt« előadatni, ugyanakkor mikor egy porosz vasúti társaság tetemes kölcsönt kapott Rothschildtól. Akkor azt mondták Berlinben, hogy a »hét halálos bűn« előadása ama föltételek közé tartozott, melyek alatt a kölcsön megköttetett. A vasút főemberei aztán Berlin zenei köreiben kierőszakolták a dolgot és Berlin szerencsésen beleesett a hét halálos bűnbe. Meglehet hogy a bécsi előadást sem az opera, hanem tán a lóvasút igazgatójának köszönhetni, melynek dübörgése és csikorgása a kétszeresen bűnös dalműben nem csekély szerepet játszik. Hogy azonban a pénzszerző család zeneszerző fia ilyen után fog a halhatatlanság ázsiója után törekedni, az benső barátai előtt már rég nem titok. A bayreuthi esztendő előtt történt, hogy a fiatal ember egyszer Olaszországba szándékozott. De útközben oly erővel szállotta meg az apostoli ihlet, hogy hetvenhetedik halálos bűnnek tartotta volna Rigoletto és Lucia hazájába menni, hanem északnak került és egyenest Bayreuthba utazott. A mester épen nem volt jelen, az apostolnak tehát azzal kelle beérnie, hogy ama nyomokba lépjen, melyeket a mester ott hátrahagyott. Ittasan kéjelgett tehát a szent légkörben, megcsókolta a Wahnfried-ház küszöbét és megölelte a Nibelungen-színház ajtófélfáját, sőt elég szerencsés volt a mester borbélyát kifürkészni, ki őt ugyanazon tányérból, ugyanazon szappannal és ugyanazon borotvával borotválta meg, melyeket Wagner állának érintése szentelt föl. Mielőtt aztán Bayreuthot elhagyá, alkalmat talált a Wagner-színház készülő zártszékeinek egy forgácsát s a színpadi díszletekből is egy elég tetemes foszlánykát szerezni meg, melyeket gondosan becsomagolva és erős ládába zárva, egy meghitt wagnerista címe alatt Bécsbe küldött, még pedig ily bevallás mellett: »Ereklyék, értékek 100 írt.« Az »ereklyék« meg is érkeztek hiány nélkül és alkalmasint a valamikor épülendő Wagner-zsinagóga főoltárában fognak őriztetni. Elég szomorú, hogy az államügyész, Goldschmidt úr veszedelmes bűneit nem tiltotta el, ahelyett hogy egyszerre két drámai újdonságot akaszszon meg. Szegény városi színház vígjátéki pályázatot ir ki, nagyszámú cs. és kb. aranyokat ítél oda s aztán mikor már csak elő kellene adatni a pályanyertes művet, cenzúra néni azt mondja, hogy csak úgy mehet oda-Folytatils a mellékleten. 9 az a pár dauphini kegylakos, meg az a három tüzér, kik ott az előülésen együtt szorongottak, bizonyságot tehetnek róla arról, hogy tél derekán angolosan utazni az alpok nyugati lejtőjén, ama bőrrepesztő gyönyörök egyike, melyről Montaigne emlékezik. Hogy a kocsi belsejében mi történhetett, bajos lett volna kitalálni; a kocsiajtók gondosan be voltak zárva; az ablaküvegekre, melyek belől a párázattól elhomályosodtak, kivülről finom bokrétákat rajzolt a fagy, jegec-függönyöket teremtve. A jég annyira megritkult, hogy a lovak lehelete ködkint lebegett a kocsi körül, az út melletti házakban, ott ahol e jármű elrobogott, tompa rezgés nesze hallatszott, majd elenyészett e párázat, elhangzott a tompa zörej s a csaknem kihalt utcákon újra beállt ama mély, komor csönd, mely a nyugalmas vidéki városokat jellemzi. A gyorskocsiba börtönzött utasok életjelt sem adtak magukról mindaddig, míg csak a jármű meg nem állott a gyorskocsi-társaság irodája előtt egy négyszögű téren, melyet eléggé szép medencés kút díszített. A bent ülők közül egyszerre többen tolultak a kocsiablakokhoz, sürgetve felszabadíttatásukat. E pillanatban egy körülbelül harmincéves férfi, ki a tízfoknyi hideg dacára már régóta járkált föl s alá a téren, közeledett a kocsihoz, s körüljárta azt. Arcát, melyet rútnak, de nem közönségesnek lehet mondani, világos vörös haj köríté, sascsőrhöz hasonló görbe orra úgy látszott, mintha bele akarna ivgni a sörteszerű vörös bajuszba. Mélyen üregébe omló szürke, villogó szemének átható tekintete a grettenthetlenebb férfi szívét is képes lett volna elfagyasztani. E kíváncsian szemlélődő egyén, é vet sem törődve a kint ülőkkel, a zárt ablakon át igyekezett éles szemével a kocsi belsejébe hatolni, oly pillantást vetve abba, mint valamely ragadozó dér. Kémszemléjét végezve, folytatta sétáját a téren, egzen annak a végéig, hol a kút jégcsapjainak nézésébe látszott merülni. Mindamellett többé nem vesztette el szem elől a kocsit, mint nem a sólyom a kócángot, midőn fölötte kereng, á ,sisak kezdték kifogni a lovakat, a vezetnök alá, ott a felső ülésről, az ajtókat fölnyitá s a hágcsón lebocsátotta. Az utasok egymásután szálltak ki kövezetre s a felügyelőtől ki málháját, ki köpenyét, ki párnazsákját kérte. Az üvegablakos céljai azonban, talán arisztokratikus késsek mrtintt, még mindig zárva maradtak. E megmagyarázhatlan zárkózottság boszanta a vörösbajuszú kémlelőt; visszatért a kocsihoz s újra egy pillantást vetett abba az ablakon át s ezúttal egy fekete atlasz felöltő capuchonját vehette észre. E pillanatban nyita ki az átelleni ajtót egy bő utazóköpenybe burkolózott magas fiatalember, fején elegáns utazósapkával s leszállva, a legnagyobb gyöngédséggel segítette le a nőt, ki vállára nehézkedve, óhajtott lassúsággal lépdelt a kocsihágcsókon alá. A figyelmes szemlélődő a keréktalpakon át két keskeny topányt láthatott, amint egyik a másik után lépett le a hágcsóról. Az utazónő végre szilárd talajra jutott. Az utósó lépcsőről oly könnyedén lebbent alá akár a madár s útitársa karjába öltvén karját, bement vele az irodába. Egy perccel később, az a villogó, szúrótekintetű férfi, ki mozdulatlanért állt helyén, mintha a fogat által fedve akart volna maradni, látta az utazó párt visszatérni. A fiatal nő, lovagjára emelte a szemét, aki sapkáját kezében tartotta, s úgy látszott, a legbájosabb mosolylyal fejezé ki háláját amaz udvariasságért, melynek ő tárgya volt. Noha a hosszú felöltöny és ennek fölhajtott galléra csaknem elfödte egész alakját, mindenki könnyen sejthette, hogy fiatal nő. Minden mozdulata elárulta ifjúságát; egy bájos hölgy épúgy fölismerhető, mint az árnyékban rejlő rózsa. A kémlelődő férfi szemét a fiatalembernek egyetlen mozdulata sem kerülte ki, sem a nőnek egyetlen mosolya. A kocsisok leszerszámozván a lovakat, elvezették a kocsitól, s az ismeretlen nő észrevette ekkor a kémkedő férfit, megrázkódott és imbolygott a tekintettől, melylyel találkozott, mintha csak meglett volna bűvölve valamely delejes érintéstől, vagy elszédítve a kígyónak mérges pillantása által. Ha útitársa e pillanatban láthatta volna arcát, halványnak és dúltnak találja azt. A nélkül hogy figyelt vagy válaszolt a fiatalember beszédére avagy bevárta volna a szolgát, ki málháit rendezte, oly gyorsan sietett tova, hogy inkább futni, mint menni látszott s az első legközelebbi utcába fordult be. Az utazó ifjú, sapkáját még mindig kezében tartva, mindaddig kisérte szemével e nőt, mig el nem tűnt s oly bamba képet vágott, mint a vizsla, midőn nyomot veszt. Majd önbecsérzetét hívta segélyül s hogy elfojtsa boszúságát, melyet a szép utitárs e magaviselete benne előidézett, fejére csapva sapkáját, jobb fülére vonta azt; aztán egyet fordulva a sarkán, szem közt álltama férfival, kinek tekintete annyira megrémítette a fiatal nőt. A két férfi egymásra nézett. — Guerland! — kiáltott föl az utas vidám meglepetéssel; — az ég küldte önt utamba; kalauzra van szükségem s önt veszem erre nézve igénybe. Guerland egy lépést hátrált s összevonta szemöldökét ; de aztán legyőzni törekedett azt a titkos érzést, mely arcának oly fenyegető kifejezést adott s egy mosolylyal igyekezett ezt szelídíteni. — Ön, itt Grenoble-ban, kedves Barberin! — szólt tettetett nyájassággal. — Minő jó szerencse hozta önt ide ? — Valóban jó szerencse, — viszontá az utazó, — legalább én azt hiszem. Azonban sokkal fagyosabb itt künn a lég, semhogy én legott vallomást tehessek önnek az utcán, mint a Moliére szerelmesei. Vezessen ön engem valamely tűzhelyhez, ahol legalább megmelegedhetik a lábunk s azonkívül valami harapnivalót is kaphatunk. Egészen odavagyok a hidegtől és éhségtől. Melyik a legjobb vendéglő ? — Ön nem fog vendéglőbe szállani, adhatok én egy szobát rendelkezésére, — szólt a vörösbajuszú oly előzékeny hangon, mely ellentétben állott ama barátságtalan kifejezésű arccal, melyet elébb vágott. — Inasom majd elszállítja az ön málháját. Félórával később a két fiatalember vidáman lobogó tűz mellett ült a Guerland szobájában; aztán együtt étkeztek; az utas jól hozzálátott, mint ahogy utasok szoktak; a házigazda ellenben csak úgy foghegygyel evett, kétségkívül barátja iránt tartozó udvariasságból. — Ön bizonyos bizalmas vallomást ígért nekem, — szólt a házigazda, midőn látta, hogy vendégének étvágya lecsilapult. Ugyanekkor igyekezett erőt venni a lelkében lappangó komor érzelmeken, nehogy izgatottságát arca elárulja. Barberin kiürítette poharát, letette asztalkendőjét a tányér mellé, lábait fölrakta a kandalló párkányára, megsimogatta kis, fekete bajuszát, mely csinos arcának némi szilárdságot kölcsönzött s amaz enyelgő tréfás hangon kezdett beszédéhez, melyet fiatal emberek segélyezni szoktak kellemes élményeik elmondásakor. (Folyt. köv.)