Fővárosi Lapok 1878. április (77-99. szám)
1878-04-03 / 77. szám
Szerda, 1878. ápril 3. 77. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre....................... . Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ áprili júniusi évnegyedére felhívjuk azok figyelmét, kiknek előfizetése március végén lejárt. Vadnai Károly, a lap szerkesztője. Tóth Kálmán, a tulajdonos, elkövetnek mindent, hogy — jeles munkatársaik segélyével — folyvást oly napi közlönyt nyújtsanak, mely kielégítse, érdekelje a művelt közönséget. Az »Athenaeum« társulat pedig a »Főv. Lapok« csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cica alatt küldendők: „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapesten.“ A természet szépsége. (Topelius költeménye.) A szirten álltam A nyirfa árnyán, Lágy hab verődött A parthoz ott. Szelíd verőfény Csillant a tóra, S a lombon enyhe Szél suttogott. Oly bűvölő kép! A fényre néztem, Szemem meg ott járt A tó vizén; S a természetnek Báját csodálva, Földig borultam Hódolni én. (Svédből.) De fuvalom kelt, Enyhébb amannál, S villant sugár is Szebb fényű még : A drága lány volt; Fénylő szeméről, Lehelletéről Rá ismerek. A tó vizéről, Habról s a fényről Ez édes arcra Vetem szemem; S földig borultam A természetnek Báját csodálva Te képeden! Györy Vilmos: A kis pékeány. (Elbeszélés.) Irta Kovács Pál. (Folytatás.) Egyszer látta játszani Stuart Máriát. E nagyszerű látvány felgyújtá még egyszer Virágvölgyi Rozalinda keblében is a művészet szunyadozó lángját. Elhatározását magában, hogy ő is Stuart Máriát fogja legközelebb játszani! Ez iránt mindjárt másnap csakugyan szólt is az igazgató úrral. — Mit akar ön ? — kérdé az igazgató úr, mintha rosszul értette volna őt. — Stuart Máriát akarom játszani! — mondá határozott művészi méltósággal Rozalinda kisasszony. — Elment magának az esze ? — Már ekkor csak magázta a nagyra törekvő művésznőt a meglepett igazgató, bár egyszer »nagyságolta« is már örömében, mikor tele házat csinált neki. — Eszem még nem ment el — mondá sértett művészi büszkeséggel Rozalinda kisasszony, — vagy ha elmegy, — folytatá szellemdúsan — úgy magam is utána megyek, igen tisztelt igazgató úr, s akkor szerepeimet játszathatja majd Sürmögi Zsuzsival vagy Bojtorján Pannával, azért hát csak ide azzal a Stuart Máriával! Erre az igazgató úr mégis meghökkent, mert szó a mi szó, de Rozalinda ő nagyságában, ha nem is valami elsőrendű művésznőt, de mégis egy csinos külsejű, vonzó tagot brit társasága. Azért lejebb hangolta húrjait s egy színigazgatótól kitelhető nyájassággal akarván szelídíteni előbbi durvaságát, mondá: — Tudja, kedves kisasszony lelkem, én — megvallom, hogy önnek rutinje van . . . De erre Rozalinda sértődve pattant föl önbecse érzetében s a megszeppent igazgató ur elé állva, hévvel kiáltá: — Mit ?, nekem rútényem van ? — Nem úgy értem — akará szelíden felvilágosítani a kedves kis hárpiát a megszorult igazgató, s ha esetleg nem ül vala, bizonynyal meghátrált volna előre ijedtében. — Akárhogy érti, — folytatá a felingerelt kis művésznő, — nekem az mindegy, és ha ínyem rút is, de fogam mind szép és ép, s ami több, egy sincs köztük hamis, tudja ? Azért hát csak ide azzal a Stuart Máriával, vagy — megyek! A színigazgató is csak ember! olvasóm, s ha engednie kell is néha a kényszerűségnek, kivált egy szép művésznővel szemben, de azért hogy annak szép fogai vannak, azokkal magát megharaptatni mégsem hagyja. De még tekintélyét sem kockáztathatja a színigazgató, mert színésznőt kap, minden ujjára kettőt ; de ha tekintélyét elveszti, mást nem szerződtethet ennek helyébe! — Mindezt a mi tisztelt színigazgatónk is hirtelen átgondolva, egész tekintélyének teljes felhasználásával elébe állva a kis berzenkedő vadkaacskának, szilárd, határozott hangon így szólt hozzá: — Jól van, kedves kisasszony! Stuart Mária királynő ő felsége nálam fog maradni. — Hát így vagyunk ? hisz ez valóságos felmondás ! — Jó!, —s ezzel a szép Rozalinda úgy kipenderült az ajtón, hogy még csak azt sem mondá: szerbusz! De ha mondá vala sem hallhatta volna meg azt a tisztelt igazgató úr, úgy bevágta maga után az ajtót. Ezzel a színpadi dicsőséges pálya be lett fejezve, s a nagyra törekvő Virágvölgyi Rozalinda urhölgy, mint egyszerű Virágos Rózsi vonult ki a művészetnek kissé megkopott szentélyéből. Mit csináljon most ? ez volt a hamleti kérdés, melynek megfejtését egy nagyszerű gordiusi csomó akadályozá. Nem tartá ugyan lehetetlennek, hogy a jó igaz- ig'egyet aludván a tegnapi művészi, minden súgó történt összeszördülésre, mégis csak megneki Stuart Mária szerepét. Azonban az úr is úgy vélekedik, hogy a szépfogú a kisasszony sem lesz oly harapós, mint tegi napi rögtönzött jelenete után gondolni lehet, és aggadtabban megfontolva a dolgot, még vagy két évig be fogja érni többi szerepével; azért hát Stuart Máriát csak megtartá magánál. De mind a ketten csalódtak s igy a viszony köztük örökre felbomlott. Virágos Rózsi tehát, egészen kiábrándulva magas röptű eszméinek zűrzavarából, visszalépett a földre, mely ugyan ellátja koszttal bőségesen az ő négylábú állatait s felruházza a völgyek liliomait ünnepiesen; de már a kétlábú tollatlanokról nem gondoskodik ily édesanyailag, hanem megkívánja szigorúan tőlük a kosztpénzt, és szállásbért s fizetteti magukkal a szabókontókat is. Virágos Rózsinak is dolog után kellett látni, ha becsülettel akart megélni a földön. Szerencséjére, még színésznő korában egy divatárusnővel ismerkedett meg, (ő mint szobaleány már ügyes varró és hímző volt,) a piperemunkákhoz is értett; barátnőjéhez fordult tehát, ki őt szívesen felvevő tisztességes havi fizetésre, varróleányai közé. Mindennapi kenyere tehát így most már biztosítva lett. De más kedvezésben is részesítő őt nemsokára a sors. Gyakran látott ő a színházban egy szemüveges szöszke fiút, olyan jóságos birka arccal, mintha csak a társai által nyaldosott só után sóvárogna, melyhez ő nem bocsáttatik. S a mi fő: ez arc nem a karzatról kandikált le, hanem a földszinről gukkerezett fel a színpadra; tehát a színházi közönség honoráciorai közé tartozott. E szemüveges szöszke fiúval találkozott egyszer az utcán, ki alig várt bátorsággal, de annál rosszabb magyarsággal, igen nyájasan köszönte őt, — sőt annyira vetemedett, hogy egész illedelemmel kérdező tőle. — Hogyan érzi magát ? s mint szolgál az egészsége? — Hát csak úgy ni!, — válaszolt félvárról a szép varróleány. Ezzel azonban, úgy látszott, nem elégedett meg a szemüveges szöszke ifjú, hanem még több bátorsággal s talán még rosszabb magyarsággal azt kérdezé tőle: szabad lenne-e neki őt haza kisérnie ? Rózsika nagyot nézett a merész ifjú szemüvege alá s ott oly becsületes, nyájas szempárt fedezett föl, hogy csaknem tudtán kivűl, egy kis színpadi hók kíséretében, szalasztá ki ajkain ezt a jövő sorsát intéző három szócskát: — Ha úgy tetszik! És e nap csakugyan határozott a Rózsika sorsa felett. Az ifjú Kraxelhuber Tóbiás néhány látogatás után szerelmet vallott neki. Elmondá tőle telhető hévvel, hogy ő a szép, a bájos Rozalinda kisasszonyt még a színpadon megszerette. De eddig e hajlamát előhozni sem merő szüleinek, kik a színésznők iránt sokkal kevesebb rokonszenvvel viseltetnek, mint ő. Most azonban megtudván, hogy Rozalinda kisasszony a színpadtól megvált s tisztességes kenyérkeresetben van, végre megengedték, hogy őt nekik bemutathassa. Ez csakhamar meg is történt; az ifjú Tóbiás szüleinek megtetszett a szorgalmas, csinos varró leány — s hogy egyetlen fiuk boldogságát ne akadályozzák. Virágvölgyi Rozalindából csakhamar ifjú Kraxelhuber Tóbiásné jön. Egy kisvárosi igénytelen pékné ugyan nem Stuart Mária, de Virágos Rózsikának most már volt oly józan fölfogása, hogy jelen szerepét, a sorsnak, melytől azt nyeré, vissza ne küldje, sőt egész életét annak tanulmányozására fordítsa, hogy azt az élet színpadán, csöndes családi körében, közmegelégedésre játszhassa végig s jelen szerződését hű Tóbikája föl ne bonthassa neki soha! (Folyt. köv.) Az a r fi«!) y J o r jú. (Franca elbeszélés.) irta Charles de Bemard. (Folytatás.) — Három év óta szereti ő e nőt, — folytatá az érzékenyebb ifjú, midőn a lovat indulásra ösztönző, — de ennek az embernek nincs szive. Hej, ha mi még oly tiszta erkölcsökkel dicsekedhetnénk, mint a minek még föltalálhatok . . . — Ugyan hol, édesem ? — Magyarországban — szólt a fiatal ember — megölnék ezt a vén renegát Aubaréde-et. Athena is más imádót érdemelt volna. Ily pagodaszerű, ocsmány szörnyhöz adni ezt a leányt, mikor ő oly gyönyörű, mint egy cserkesz hölgy ! S mily szép szeme van ! Ép olyan, aminő nekem tetszik : sárgás kék. E színárnyalat az, melyet oly gyakran látunk a Fiesole és Masaccio képein . . . — Nagyon hasonlít a szeme a pálinkában ázott cseresznyéhez, — vágott közbe a másik. — Mily gasztronomikus képtelenség! Étvágyad ! bizonynyal rosz Ízlésről tanúskodik. — Folyvást védem e hasonlatomat. Ez kedvelt színárnyalata átalában a régi olasz iskolának. — S mily gyöngyfoga van! — folytatá az ifjú hévvel. — Ha minden baját elé akarod sorolni, holnapig sem leszünk vele készen. — És te nem boszankodol az ily esetek fölött? — Engem az ilyesmi nem hoz ki többé sodromból. Különben is ez a házasság még nagyon is tisztességes. — Germagny, — neked nincs melegen érző lelked. —• Azért kár a lovamat annyira megcsapkodnod az ostorral, mintha csak ez lenne a férj. Ha téged annyira elragad az érzékenykedés láza, engedd át nekem a gyeplőt. Íme már két ízben csak alig tudtad lovamat visszatartani, hogy el ne ragadjon . . .