Fővárosi Lapok 1878. április (77-99. szám)

1878-04-03 / 77. szám

Majd ebéd közben bebizonyítom neked, hogy nézeteid helytelenek. A cabriolet a Rivoli­ utca vendéglőjének ajtaja előtt állt meg. A két fiatal ember belépett az étkezőterembe. Mig egy pincér a terítéket rendezte s fölnyittatá az osztrigákat, Germagny igy szólt barátjához: — íme az egész történet pár szóba foglalva. Ez a nábob — ahogy az angolok mondják — ép oly vén, mint Mathuzsálem, de csaknem oly gazdag mint Salamon; százezer tallér nászajándékot ad nejének s özvegy­ségre jutása esetében tiezer livre évi járulékot. Ha e nőcske jól érti a dolgát, egy jó végrendelet még a többi vagyont is biztosíthatja számára egy fél év le­forgása alatt, a­nélkül hogy ez által az első szerelem joga az elévülés veszélyének lenne kitéve. A keze a vén férjet, szíve a fiatal imádót illeti. És ez tökélete­sen igazságos és helyes így. Ha én miniszter volnék, oly törvényjavaslatot terjesztenék elő, mely vala­mennyi szép leányt arra kötelezne, hogy agg férjhez menjen nőül. Ez oly törvényhozás lenne, mely a társaséletnek sok bájt kölcsönözne s azt lényegesen emelné. — Te kifeledted a számításból azt, a mit a menyasszony apja kapott. Athenais méltatlanul vá­sárra vitt áldozat. Hasonló az Abrahám áldozatához! Germagny gúnyosan kacagott föl. — Kedves De Préle, mai napság nem engedjük többé magunkat a vásárra hurcolni, hanem saját ma­gunk adjuk el magunkat s ha csakugyan hozunk ál­dozatot, az bizonynyal az arany borjúnak hozott ál­dozat. De Préle húsz éves volt, barátja pedig harminc. E két időszám közé egész erkölcsi század ékeli be magát, egy tapasztalatokban gyarapodott korszak. De Préle az angyalt kereste, megengedhető rajongás va­lamennyi először szerető szívnek. Midőn ő a boule­­vardon sétált: valamennyi szép hölgyet, a kivel csak tt. ábrándjainak a tengerébe merített, csak ■­­fi r-’^ánok ugorhassék a vizbe: ő úgy ment a ti­­ v ^aba, nem tud'­r v i­e m mi i műfonatban, kristály-medaillonban viselhetett; arcá- J nak finom, pelyhedző szakára sejteté, hogy még mindig hajlandósággal bir lovagias áldozatokra, könnyenhi­­vőségét még mindig ki lehet aknázni s a legmuléko­­nyabb szerelmet örömmel megvásárolná a legnagyobb szenvedések árán is. Germagny ellenben Paris me­legházaiban nőve fel, csak mosolygott barátján, mint ahogy szokott egy-egy szónoklattanuló növendék az elemi iskolába járó gyerekek abroncs- és búgócsiga­játéka fölött. Ő nála m­ár az érzelgő kedélyt a ta­pasztalás tompította, az ész pedig föléje kerekedett a szívnek; szóval ő ellentéte volt De Prélenek úgy er­kölcsi, mint fizikai tekintetben : haja kevesebb, de sza­kára több volt. De Préle szerint Monnicher ur olyan Jephta­­féle apa volt; a vő pedig ama vén, durva pasák fajá­hoz tartozott, kiket poétáink oly papucsnyaló tigrisek­nek jellemeznek, a kik pénzen vásárolják nejeiket s a legkisebb gyanúra zsákba varrva vizbe dobják. Villars és Athenais megtestesült példányképei voltak ama boldogtalan szerelmeseknek, a­kik fölött valamennyi század érzékeny lelkei keseregtek: Pyramosz és Thisbe, Romeo és Julia, Conrad és Medora, mindenkor egy­máshoz hasonló párt képeztek a kerek világ fönállása óta s egész az Ítélet napjáig újra meg újra jelenkeznek, míg az embernek ifjú kora, ábrándjai majd keservei lesznek. A­mint De Préle a normandi csigákat élvezte, még folyvást mormogott az újkori erkölcsök silány­sága miatt, melyek nem a legkellemesebben érinthetik egy férjnek a fülét és melyeket nem szegeznek föl határozat alakjában a Mária mennybe meneteléről nevezett egyház ajtajára, a hajdani szerelmesek szo­kása szerint. Germagny ellenben amaz egybekelést egyszerűen kereskedelmi szerződésnek tekintette, melynek szintúgy megvan a rendes árfolyama, mint a börzeieknek. Nagyon jól tudta ő azt, talán saját tapasztalásából, hogy egy párisi fiatal hölgy, bármily önzetlennek látszik is, biztos tudomással bír a fi­!"’ mily vastag aranyozást igényel egy­ rg.i ! ' .fii v,.t v Ifi megrozsdásodott korona, hány igényt szépsége, mennyi kasmír illeti meg a r­a­korának rózsabokrétája, s Athenais, ki hatvanezer livre évi járadékot kapott ama kincsért, mely húszéves ifjúságában rejlett, inkább ügyes alkusz színében tűnt föl Germagny előtt, semmint áldozat képében. Azt tartotta ő, hogyha a szerződött felek valamelyikének joga volt ama hitre, hogy a vásárban kissé rövidséget szenvedett, az bizonynyal az agg férj volt, és ő egész készséggel hajlott ennek a pártjához, mint Racine a szegény Holopherneséhez. A harmincéves férfi keserű tapasztalásában va­lóban több igazság rejlett, mint a bohó fiatal szerel­mesnek érzelgő rajongásában. Monnicher úr egyszerűen amaz apák közé tarto­zott, a minőket gyakran láthatni. Kissé mogorva, nagyon is számító s határtalanul önző volt, azonkívül ravasz, mint egy vén prókátor valamely szerződés fogalmazásánál, esküvési szertartásnál pedig, az ünne­pély tisztességére, könyeket is hullatgatott. Monnicher ur, ki belügyminiszteri irodai aligazgató volt s a mel­lett hatezer livre évi jövedelmet biztosító középszerű birtokkal rendelkezett, ugyanegy időben lett apává és özvegy emberré. Egy leányka ily esetben a legnagyobb mérvben zavarba ejtő ajándék, a­melylyel az ég egy férjnek a fájdalmát enyhítheti. Egy ideig Monnicher úgy volt azzal, mint Grandgousier: nem tudta váljon gyermeke születése miatt sírjon-e, avagy nejének ha­lála fölött nevessen. Első fölindulása csilapodván, a negyvenéves férfi önzése kerekedett benne felül. Gyászfátyola egészen ifjúvá látszott őt varázsolni s a szabadság iránt való érzéke nem kis mértékben för­­medt ellene ama kötelező gondnak, melyet leányának a neveltetése igényelt. Athenais a dajka gondozása alól a gouvernante keze alá, majd a nevelőintézetbe került, a­nélkül hogy atyja törődött volna vele egyéb­­ként, mint hogy a neveltetési költséget fedezte, s így csaknem idegenek voltak ők egymással szemben. Mikor a leányka tizennyolcadik évét betöltötte, végre visszatért a szülői házba; de megérkezése inkább ’ ’’ tlenséget, semmint örömet, mert hát megzavarta atyja fesztelen, ledér életmódjában, mely a.-. agglege­rek és özvegy emberek boldogságát képezi. (Folyt. köv.) A zongora Beregsiaszy Világi*:*"*ási zongorái. K­étséget nem szenvez^ ü* t­ & zongora., m közvetítő hangszer, mai nap a jegjelentékek­szel)b tért foglaljak el a zenevilágban. Kezdetleges s még töké­körül, az ö f -------------­melyet nem nélkülözhetnek a legnagyobb szabású ze­neköltők sem ; nem az énekesek, nem a zenészek, a karmesterek s nem semmiféle osztálya a zenekedvelő és művelő nagy­közönségnek, mely — tanulmányi vagy szórakozási célból — a zenét élvezni akarja vagy a zeneköltészet remekműveivel megismerkedni kíván. Innen van, hogy a más hangszerek irodalma távolról sem oly gazdag és becses, mint a zongoráé, mely egymaga több remekművet képvisel, mint a többi hangszer együttvéve. Händel, Bach Sebestyén, Haydn, Mozart, Weber, Beethoven, Schubert, Liszt, Chopin, Mendelssohn, Schumann, mind e hangszer­ben öszpontosíták lángelméjük elévülhetlen remekeit. Minden hangszer zongtertelmével rendelkezik ez s — kivéve azok eltérő hangszinezetét — mindnyájuk dal­­lamfüzését s harmóniai, poliphoniai kombinációit egyenkint és együttesen képes megérzékíteni. Az egész zeneművészeti világ és működés hűt photográfiája. A­mi a kő- és rézmetszet a festészet szobrászat és építészet remekeire, a zongora és az a zeneművészet mindennemű termékére nézve. Egy egész zenekar ön­magában. Élvezhetjük és zenészeti képzeletünk elé állíthatjuk általa a még nem hallott operákat, sym­­phoniákat, oratóriumokat, kamarai négyeseket, szó­val mindazt, a­mire a többi hangszer egyenként nem képes. Semmi sem természetesebb, mint hogy ily áta­­lános s mondhatni nélkülözhetlen világtulajdonai mellett, kezdettől vagyis első »Clavichord« alakjától fogva, úgy mechanikai, mint hangtökélyi tekintetben a legnagyobb figyelemre lett méltatva a hangszer­­készítők által s alig van világszükségleti iparcikk, mely egy század lefolyása alatt a kifejlődés bámula­tosabb tökélyfokait mutathatná fel, mint a zongora, mely ez idő szerint rop­pant forgalmi tőkét is képvi­sel a kereskedelmi világban. Magában­­ mintegy háromszáz zongoragyártó cég öö­rülbelől harmincezer zongorát állít ki; úgy hozzászámítjuk a franci­a, ném­et, olasz, orosz, osztrák ,­­ a Lobbi európai és amerikai gyárak évenkinti té­­­mákéit: bízvást felvehetjük, hogy évenkint az egyik. világon fél millió zongora kerül kereskedelmi sor-Valamint a tudomány terei: a műszerek és" az síi iii­fi­; tk­­.'kéle'f Síi*' olla fokozatosan emeli és fejleszti az exater tudományok határát: úgy van ez a művészet s főleg a zene terén is, hol a hangszerek tökéletes­ szerkezete nemcsak az előadó művészet, hanem maga a zeneköltészet hatásait is szélesbíti, új irányba tereli az eszmék, a képzelődés világát s a dynamikus hatások felhasználásával mind nagyobb hódításokat, reformokat idéz elő. Legfeltűnőbb bizonysága ennek a zongora-épí­tészet tökéletes brit stadiu­ma s ama nagy különbség, mely a régibb zongoravirtuózitást és zongorairodal­mat a maitól elválasztja. A kettőnek egymásra való kölcsönös viszhatása és befolyása ép oly félreismer­­hetlen, mint a fejlődő nyelvé és irodalomé az eszmék­kel, a költői formákkal és az aesthetikai ízléssel szemközt. A világtárlatok, melyek a mai gőz- és villany­korszakban, úgy­szólván, rohamosan követik egymást, mindenkor hű képét nyújtják ama tökélyfokozatok­nak, melyeket az ipar, tudomány és művészet termé­kei időnkint elfoglalnak a szellem világában. Ily al­kalmakkor a zeneművészet is ki szokta terjeszteni iparüzleti szárnyait és sejtetni engedi azt a magas­ságot, melyre azok segítségével fölemelkedni képes. A küszöbön levő párisi világkiállítás sem fog e rész­ben hátrább maradni korábbi társaitól s dacára an­nak, hogy a művelt nagy Németország politikai te­kintetből, több más állam pedig kedvezőtlen viszo­nyoknál fogva abban nem vehet részt, mégis bizo­nyára oly bámulatos képét fogja mutatni a szellemi s igy a művészeti fejlődésnek is, mely az emberben la­kozó isteni szikra tökéletes dűlési hatalmáról fog újab­ban is meggyőzni mindenkit. A világtárlatok egyik legérdekesebb s a nagy közönségre nézve egyik legvonzóbb osztályát rende­sen a zongorák s egyéb zeneszerek s a zenéhez tar­ta - fiam­BrisaM­BsiEHAr'­­ • mama* 'mmmmmmMBmmMaaamm'ittuvm.'imBmmm tozó eszközök Ifját része szokta képezni. El lehe­­t.ik rá készül francia, angol és az amerikai cí­m"fin­iség­ben ismét bámulatos termé-E három állam zongoragyár­­tási.naip"! .ven is oly magaslaton áll a kiál­lítási finomság s ízlés, szerkezeti szolidság, mechani­kai t­­ fi­ú jel­intetében, hogy egy állam sem fog velők vet­ifik­ai betűt. De van egy pont, mely nem annyira a mechanikai tökély és a gépek működési magaslatától, .ifi- „ inkább a szellemi észlelődés és a hangszépség felé vonzódó finomabb érzék amaz öntudatos műkö­désétől függ, mely minden gondolkodó s mélyebben megfigyelő művész előtt nyitva áll s mely nem szo­kott gyári kiváltság lenni. A közelmúlt napok alatt alkalma volt a fővá­rosi zenevilágnak tüzetesebb megfigyelés és elemzés alá venni ama két zongorát, melyet Beregszászy Lajos fog kiküldeni a párisi világtárlatra, s melyek ha egyszerű, szerény külalakjukkal nem is fogják első­sorban a látogatók figyelmét lebilincselni, de annál inkább hivatva lesznek fölkelteni a szakértők s főleg a finomabb szépészeti érzékkel biró zenészek és zon­­gorázók érdekeltségét ama ritka, meglepően szép és poetikus hangjuknál fogva, mely belőlük szétárad. E zongorák feltűnő hangszépségét Beregszászy Lajos egy újabb, gyakorlati becscsel bíró találmánya idézi elő, melyre, hogy mindeddig még nem jöttek rá a zongorakészítők, csak azt bizonyítja, hogy több­nyire csak (ha mindjárt mintaszerűen is) gépiesen dolgoznak s nagyon keveset foglalkoznak szakmájuk szellemi oldalának megfigyelésével. Ha látni fogják az uj magyar találmányt, valószínűleg a Columbus tojására fognak gondolni. Mi, magyarok, csak ör­vendhetünk rajta hogy a hazai műipar egyik érdemes, kiváló képviselője lesz az, a­ki a külföld figyelmét e részben ismét magára vonja. »A zongora­súrozatának új rend­szere.« így nevezi Beregszászy e legújabb reform­találmányát, mely eszméje gyakorlati alkalmazásának teljesen meg is felel, s melynek lényegét röviden el­mondjuk. Köztudomású, hogy az eddigi zongoraépítészeti rendszer szerint, a zongora billentyűinek háromszoros húrjai akként vonulnak keresztül a finomszerke­zetű s rendesen jól kiszárasztott, fehér lágyfából vízszi­nte­­sen alkotott hangfenéken, hogy a húrok a hangoló szögektől kezdve az összekötő végpontokig nem e­gye­­nes, hanem fölfelé hajló convex vonalt képeznek s így

Next