Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)
1878-05-01 / 100. szám
Szerda, 1878. május 1. 100. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda. Budapest, szerb-utca 2. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéva mindennap.FŐVÁROSI LATOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadóhivatal. Egy fecskepár története. Egyedül jött vissza Fészkébe kis fecském, Melyben oly boldogan Éltek volt kettecskén. Az ablakom fölé Együtt raktak fészket, Együtt röpülték be A mezőt, a rétet. Együtt nevelték föl Négy kedves fiukat, Megosztva apai, Anyai gondjukat. Oly boldogok voltak ! Reggel, ha fölkeltek, Talán háladal volt: A mit énekeltek ? . . . Most csak egyedül van, Szomorún néz körül; Jönnek gyermekei, Azoknak sem örül. Egy képet lát mindig, Egy fájdalmas képet, Melyet bús szivéből Semmi ki nem téphet. . . . Tenger fölött szálltak, Az ég és viz között, Mikor a fecskeraj Hozzánk átköltözött. Hű társa kifáradt, A tengerbe esett, Egy rémes sikoltás, S szegény oda veszett! Ezt látja tán mindig, Azt a hangot hallja, Azért et már semmi Meg nem vigasztalja. Fészkében ül, mintha Valakire várna . . . Oh, de az nem jó meg, Azt hasztalan várja! Egy reggelen aztán Vége lett éltének, Szíve a bánattól Megrepedt szegénynek! Most kertemben nyugszik Egy rózsafa alatt. Oda temettem el A szegény madarat ! Puskui Lajos. A szabadkőmíves. (Beszály.) Szokoly Viktortól. (Folytatás.) A vegyész meghajtá magát s folytatá: — Szetey jó barátom. Általa jutott tegnap értésemre, hogy ön anglo-hungarianeket szándékozik eladni. Miután a papírok most alacsonyan állanak, (s azt hiszem, magasabbra nem is fognak emelkedni, mindketten jó üzletet köthetnénk: ön túladhatna kétes értékű részvényein, én pedig a banknál levő tartozásomat e papírok sokkal magasabb névleges értékével fizethetném ki. A fizetési határidő még ugyan nincs itt, de mivel hosszabb időre Münchenbe szándékozom utazni, addig is szeretném vagyonomat rendezni. — Vegyész és ennyire ért a pénzügyekhez! Hány darab papírra volna szüksége ? — Százötvenre. — Így szolgálhatok, mert szerencsémre épen csak ennyivel bírok azokból. Kreutzer úr kinyitá hatalmas Wertheimját, nagy csomag részvényt vett ki onnan s íróasztala mellé telepedett. — Félóráig el fog tartani, mig e százötven darabot az ön nevére átforgatom, — mondá. — Ha talán tetszenék addig könyvtáramban körültekinteni? — Köszönöm, uram; Szetey úr igen magasztalta az ön gyűjteményét. Félóra múlva a tőkepénzes is belépett a könyvtárba, hol Paksi épen a »Latomia« köteteiben lapozgatott. — Uram, a papírok itt vannak, — mondá, — darabjok hét font sterling: ez a mostani agio szerint a mi bankjegyeinkre átszámítva, összesen 11.250 forintra rúg. Paksi szó nélkül vette elő duzzadozó tárcáját s a tőkepénzes elé számítva az összeget, papírjait a magával hozott veres szattyán-táskába rakta. — Most már sietek a bankba. Isten önnel, uram! — mondá, kezet nyújtva, mit Kreutzer úr barátságosan szorított meg. De a vegyész két lépés után hirtelen visszafordúlt látható tekintettel meredve a tőkepénzes szeme közé: — Ön »testvér!« — Én testvér? én? — rebegte az öreg úr. — Én szabadkőmíves — testvér ? Oh! — Ne is tagadja ! Hát mit jelentenek itt ezek a titkos folyóiratok ? És aztán .. . e pillanatban oly különös módon szorította meg kezemet. .. — Igen, mert hüvelyk- és mutatóujjam közt épen egy szippantat spanyol burnet volt. — Épen az titkos ismertető jelünk, hogy csak három ujjal szorítsunk kezet. Ön nagyon be van avatva. — Esküszöm, hogy mit sem ismerek a misztériumokból. — És ez való volna? Ön, a kitűnő, jótékony, talpig derék férfi még nem lenne kőmíves ? — Fájdalom, sohasem nyílt rá alkalmam, hogy valamely páholyba fölvétessem magamat. — Jól van tehát, én bevezetem , de elég erősnek érzi-e magát a próbákon szilárdul keresztülesni ? — Célt érek, vagy belehalok. — Még egy megjegyzést. Páholyunk nincs a kormány felügyelete alatt; mi nem a skót, hanem az olasz rítust követjük. — Annál jobb, minél titkosabb. — Mához egy hétre, éji tizenegy órakor legyen tehát készen. Önért jövök. A vegyész távozta után Kreutzer ur még sokáig állott egy helyben, amaz ajtóra bámulva, melyen át a titokteljes férfiú eltűnt. Csak egy gondolat foglalta el agyát: »a mához egykésre.« VI. Paksi a mondott órában pontosan megjelent s a tőkepénzes már felkészülve, türelmetlenül várta. — Kocsink lent vár, menjünk. A fogaton nem volt semmi feltűnő, a hintő üveges ajtajú s nincs rajta szám, tehát nem bérkocsi. Csak a kocsis lehetett volna némileg gyanús, ki nyár közepén köpönyeget viselt, melynek fölhajtott gallérja egészen eltakarta arcát. Amint beültek s még mielőtt elindultak volna, a vegyész megszólalt: — Szemét be kell kötnöm, uram, mert az utosó percben is visszaléphet, de akkor nem szabad tudnia, hogy hol volt. A tőkepénzes engedte szemét bekötni. Egy óráig haladtak s alkalmasint külvárosi utcákban, mert a kocsi kegyetlenül rázott. Az egész úton némák voltak mind a ketten. Valami távol templom órája épen éjféli tizenkettőt ütött, midőn a kocsi hirtelen megállt. Kiszálltak. — Most fogódzék karomba, uram, s kövesen. Kreutzer úr léptei alatt darab ideig porondos (út apró kavicsai zöngtek, majd lépcsőkön mented föl, majd meg azt tanusítá a kongó viszhang, hogy hosszú, de üres folyosóban, vagy tágas teremben varrnak. Azután szőnyegre jutottak, mely minden neszt elfojtott. — Más köntöst kell fölvennie, — szólalt meg a vegyész tompa hangja s Kreutzer érzé, hogy vállaira valamit vetnek s mind a két kezébe valamit adnak. — A ki célhoz akar jutni, annak mindig előre kell mennie ! — jegyzé meg ismét a fölavatandó vezetője. — Most már leveheti szemkötőjét. A tőkepénzes ezt szívesen és gyorsan megtette Látott; de a mit látott, az megdöbbentette. Alacsony, szűk, fekete posztóval bevont üregben volt, melyet szobának nem lehetett mondani, mer ablaka sehol sincs. Vezetője eltűnt. E helyen csupán valami villó szerű, ködös világosság derengett s amint köral, azután önmagát végigtekintett, borzadva vette észre saját különös öltözetét. Fehér halotti lepel hullámzott le vállairól s jobb kezében ércfeszületet, baljában viaszgyertyát tartott. Egyszerre, mintha csak varázsvessző ütésére történnék, a vele szemben levő fekete fal megnyílt és sűrű ködfelhőből elővillanó tűzbetűkben ezt olvashatta: »Introite ad aeternam lucem«, lépjetek az örök világosság elé. # A fal ismét bezárult. — A ki célhoz akar jutni előre kell mennie! — csengett még a tőkepénzes füleiben. Tehát előre lépett s a falba alkalmazva feketemázos kilincset vett észre. Bátran megnyomta s az ajtó fölpattant, de ugyanabban a pillanatban hatalmas ütést érzett karfájában, mit valamely láthatatlan erő intézett. A hely, hová most jutott, nem volt oly sötét és hasonlított kriptához. Nehéz, dohos szag szorította össze a tüdőt; a talajt fekete szőnyeg, a zöldes szürke nedves falakat kékes penészetek borították; a telepről gyöngén pislogó lámpa függött alá s a háttér homályából, ezüstfényű betűkben e mondat villogott elé : »Memento mori!« S a látvány valóban halálra emlékeztetett. A falak hosszában jobbra-balra, két sorban, fekete talapzatokon vigyorgó fehér csontvázak állottak s mindegyik talapzaton felirat, mint a szoborcsarnokokban. Az egyik váz alatt: »Divus Augustus«,— istenné lett Augustus; aztán: »Horatius immortalis« a halhatlan Horác; »Alexander Magnus« Nagy Sándor ; »Attila, flagellum Dei«, Attila isten ostora«; Philippus Pulcher« Szép Fülöp . »Mathias Justus,« Mátyás az igazságos, sat. (Folyt. köv.) Szent Ana napja. (Elbeszélés.) irta Rosenthal-Bonin. (Vége.) Antonio nehéz szívvel határozta el magát e lépésre s kész lett volna megbocsátani e balga tettét az őrjöngő leánynak; de Benigna asszony úgy tudta előtte a dolgot lefesteni, hogyha e merényletet magán hagyja száradni, mindenki mulyának fogja tartani s átalános nevetség tárgya lesz. — Petronella örökre megbélyegzett, — mondá Benigna asszony, — és most kérkedni fog vele s azt fogja mondani: nincs bátorsága egy szót is felhozni ellenem, mert rossz lelkiismerete van. — Oh, nekem teljesen mindegy, bármit mond is, — felelt Antonio; — nem sokat törődöm vele,mit fecsegnek a leányok. Petronella rám nézve egészen közömbös — de mégsem szeretném, ha elcsuknák. — Igen, te mindig a jó Antonio vagy, kinek orrán a drágalátos szomszédok kedvökre táncolhatnak, — sziszegett Benigna. — Nem, anyám, — válaszolt Antonio, — ha egy férfi tette volna ezt velem, megtanítottam volna becsületre; de egy legénynek mégsem illik egy leányt ily csekélység miatt börtönbe hurcoltatni. E gondolkozás azonban ezúttal mit sem segített Antonión. A dolgot az államügyész vette kezébe, ki az esetet szándékos orgyilkossági kísérletnek tekintette, és néhány nappal a fent ecsetelt beszélgetésre, két rendőr jelent meg Agosto házánál, hogy Petronellát a tényálladék kinyomozása végett Pízába a városi fogházba kísérjék, és nem használt Agostónak sem rimánkodása, sem egész vagyonának biztosítás végett való lekötése. Tompán, érzéketlenül engedett Petronella mindent történni magával, nyugodtan lépdelt, a falu öszszes bámészkodó gyermekeitől egészen az utósó házig kísértetve, a két rendőr őrizete alatt a város felé. A vizsgálati fogság nem sokáig tartott, az eset nagyon is világos volt: már mintegy két hét múlva az elfogatás után egy irat érkezett a faluba, mely Antoniót, Benigna asszonyt és Agosto atyját néhány szomszéddal egyetemben tárgyalás végett a városba parancsoló.*