Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)

1878-05-01 / 100. szám

A kopasz törvényszéki teremben, mely Viktor Em­ánuelnek gipszből készült nagy mellszobrán kivűl, mely a patkó alakú, zöld posztóval bevont asztal fe­lett egy fülkében volt felállítva, semmi más díszít­ményt nem mutatott fel, — ültek most a vádlók pad­­ján Antonio és Benigna, a tanúk padján pedig Agosto és néhány szomszéd. Egy kis, fekete posztóval bevont asztalon fe­küdt szent Antal összetört gipszalakja, mellette egy őr, fegyverrel kezében, a súlyosító gyilkos­ eszköz őrizetére. A nézőtér zsúfolásig volt megtömve s oly zsi­­bongás volt hallható, mint egy méhkosárban, csak­hamar azonban halotti csend lett, a bíró jelt adott, egy kis vasas oldalajtó nyílt meg és először egy ka­­rabélyos lépett be, kivont karddal, azután Petronella és utána még egy karabélyos. Mialatt Petronella a vádlottak padján foglalt helyet, a két őr kivont oldalfegyverrel mellette állott meg. «• Agosto, a­mint leányát m­egpillantá, zokogás­on tört ki, mi részvétteljes zúgást idézett elő a sűrűn megrakott nézőtéren. Petronella nem nézett fel a földről; mereven és érzéketlenül ült, s barna arca halvány és bána­tos volt. — Tudja-e, miről vádoltatik ? — kezdé a biró, a formaságok bevégzése után, a vádlott felé for­dulva. Petronella hallgatott s nem nézett fel a földről. — Titano Petronella, kérem kegyedet, nézzen rám s figyeljen kérdéseimre. Tudja-e, minő bűntény elkövetésével vádoltatik? — ismétlé a közvádló. Petronella meredten tekintett a szólóra. — Nem, én nem tudom, — mondá közömbösen. — Azzal vádolják kegyedet, hogy 13. és 14. június közti éjjel szomszédja, Lucca Antonio úr ellen, gyilkossági kísérletet követett el azáltal, hogy e gipszszobrot fejére dobta és ezzel rajta nehéz sebet ejtett. A szakértők kijelentése szerint a vastag szo­bor elégséges arra, hogy valakit megöljünk. Elismeri vétkesnek magát ? — Nem! — mondá Petronella hangosan és ha­tározottan. — Nem kegyed dobta a gipszszobrot az ut­cára ? — Igen, én dobtam ki az ablakból, de senkit sem akartam találni. — Ez éjfélkor történt, — folytatá a vádló, — ez különös; kegyed máskor tíz óra tájban mindig aludni ment, miért maradt­am az éjszakán oly sokáig ébren ? — Imádkoztam és vártam valamire. — Mire várt ? Petronella késett a felelettel. A vádló ismétli kérdését nyomatékosan és egyúttal inti Petronellát, hogy mindent valljon meg úgy, a­mint történt, s minden szégyent félretéve, ez csak előnyére fog válni. — Tehát kire vagy mire, kér­dem ismét, várakozott kegyed? — Antonióra. — Melyik Antonióra ? — Antonióra, a­ki ott ül. Hangok, csodálkozást kifejező mozgás a nézőté­ren, Antonio felugrik és beszélni akar, a vádló jelt ad neki, hogy üljön le s nyugodtan viselje magát. — Megígérte kegyednek Antonio, hogy el fog jönni? — véve fel ismét az államügyész a szót. — Nem. — Sőt békétlenségben éltek kegyetek a szom­szédasszonynyal és fiával, nemde ? — Igen. — Nos hát, miért várta kegyed a fiatalembert? — Mert Antal napja volt és én bizonyosnak tar­­tom, hogy el fog jönni. — Mi célra? — Hogy jegyet váltson velem. Nagy mozgás a közönségben, Benigna és An­tonio ismét ingerülten emelkedtek fel helyeikről, az öreg felkiáltott és Antonio elképedve nézett Petro­nellára. Az államügyész Antóniához: — Értésére adta-e ön valami módon a leánynak, hogy hozzá fog menni ? — Nem, — mondá Antonio hirtelen. — Nem is gondoltam a leányra, egy nyúlkelepcét akartam fel­állítani. — Vádlott nő, miért dobta ki kegyed a szobrot az utcára ? — Mivel a szent cserben hagyott. — Mivelhogy ki hagyta cserben ? — kérdé az államügyész csodálkozva. — Hát szent Antal, mivelhogy nem szerezte meg nekem Antoniót. Én mindent elkövettem, csak­nem felemésztettem magamat a sok imádkozás és kö­nyörgésben, — folytatá Petronella szenvedélyesen, — megtanultam a nevet felírni, egy arany szívet ál­doztam fel neki a templomban, mindent, de mindent tettem — de a szent semmit sem tett, s ezért haragra gyuladtam s kidobtam a szobrot az utcára. E vallomásnál valóságos zendülés támadt a nézőtéren, a legkülönbözőbb nyilatkozatok, a csodál­kozás és ámulat, a helyeslés, részvét és gúny kiáltá­­s­sal váltották fel egymást, és most, miután a csend­­ ismét helyreállott és a vádlott nő az elnöktől több íz­ben nyomatékosan felszólíttatott, hogy a dolog egész menetét kezdettől fogva minden tartózkodás nélkül beszélje el, elmondá Petronella szóról szóra, csaknem őrjöngő szerelmének egész hevével, a vádlottak padjá­ról mindazt, mit az előbbiekben ecseteltünk. A nézőtéren, a bírák asztalánál elfojtott lélek­­zettel hallgatták a történetet. A tanúk padján Agosto ámulva vakarta fejét és a vádlók padján nyugtalanul fészkelődött Antonio, majd elvéresedve, majd elhala­­ványodva, Petronellára nézett, ki földre szegzett te­kintettel s félig elnyomott, mélyen megindult hangon beszélt, és aztán mereven maga elébe nézett és ismét Petronellára, és szemei függve maradtak a leányon, míg anyja sötéten és nyugtalanul tekintett majd a bírákra, majd a leányra. Petronella bevégzé és az államügyész már az esküdtekhez akart fordulni, midőn Antonio felállt. — Biró úr, — kérdé, előbb hebegve, de csak­hamar tisztán, csengőn szólva, mialatt szemeit erősen Petronellára szegte. •C­hiró úr, a leány mindent irántam táplált szerelemből tett. Soha sem hittem volna, hogy ily szerelem létezzék. Anyám lebeszélt a leányról és én ingadoztam és elhúzódtam; ekkor lát­tam, mily ingerült lett, oly haragos,hogy mit sem dol­gozott s tányért és tálat összetört a házban. Úgy né­zett rám, hogy szinte félni kezdtem tőle s azt hivem, hogy szemében pokoli tűz lángol; ez okból mindin­kább kitértem utjából; oly leányt, gondolom magam­ban, kinek ily gonosz szíve van, nem tudnék elvenni, és úgy tetszett nekem, hogy napról-napra gonoszabb és tűrhetetlenebb lesz; abba­hagytam tehát minden gondolatot e leányra. De most, bíró úr, tudom, hogy mindez csak zabolátlan szerelem volt irántam, hogy mindez csak szívbeli fájdalom és bánatból történt. Én tehát bocsánatot kérek e leánytól, és ha most is, ama baj után, melyet vakságomban neki okoztam, férjéül akar, akkor ezt, bíró úr, azonnal írásba te­hetné. Fúriakint szökött föl erre helyéről Benigna asz­­szony, de Antonio eléggé kifejező kézmozdulattal visszanyomta őt, a­miért is nyöszörögve ült vissza helyére. — A­mit Antonio úr tőlem kiván, — szólt most az államügyész, — ez nem tartozik hivatalom körébe. A tárgyalást e közbejött esemény dacára folytatni kell; a vádanyag össze van hordva s én nem tartom szükségesnek azt összegezni, kérem azért az esküdt urakat, tanácskozás végett vonuljanak vissza. Az esküdtek elhagyták a termet. Petronella a helyzet hirtelen fordulata által megtörve, a padra hanyatlott s­pirt és zokogott az olasz nép módjára túl hangosan, miben őt néhány zöld­ségáruló asszony a nézőtéren hathatósan támogatta. Alig néhány perc múlt el s ismét megjelentek az esküdtek, ítéletek ártatlannak nyilatkoztató Petro­nellát, mire a törvényszék a hallgatók átalános he­lyeslése közt szabad lábra állítá­st és bírói ítélettel minden mocskot, a­mely ez ügyből netalán rá ta­padt volna, semmisnek, alaptalannak és tárgynélküli­­nek nyilatkoztatott, és őt egy szeplőtlen életű olasz polgárnő minden jogába visszahelyező, Antonio Petronellához ment s kezét nyujtá neki. Petronella gyorsan felugrott s karjaiba zárta kedvesét. A hallgatóság ujjongva nyilvánító tetszését, a birák mosolyogtak s erősen rázták Agosto atya kezeit, kinek csak kevéssel elébb oly siralmas arca most úgy fénylett, mint a júliusi nap déltáján; mindenki meg­elégedve hagyta el az igazságszolgáltatás helyét, ki­véve Benigna asszonyt, ki kirohant a teremből, a nél­kül hogy fiát csak egy tekintetre is méltatta volna. A kimenésnél görcsösen ragadta magához Petro­nella a gipszszobor romjait s kötényébe retté. — Miért hozod magaddal a szobrot ? — kérdé csodálkozva Antonio. — Oh, én roppant igazságtalan voltam a szent iránt, — mondá komolyan Petronella, — hisz ő mégis segített rajtam és én jövőre nagy tiszteletben fogom őt tartani. És te is igy fogsz cselekedni, Antonio, nemde? Antonio égő­ piros sebhelyét dörzsölte. — No, nem kellett volna ily komolyan csinálni a dolgot, — mormogó, szorosabban fűzve Petronella karját a magáéba, aztán kisértetve a szomszédoktól, mintegy diadalmenetben ballagtak vissza a falu felé, hová a törvényszék előtt történt csodás eset híre már eljutott volt és az emberek kíváncsian és örvendezve in corpore fogadták a jegyeseket, s e menetnél természetesen sem a tyúkok, sem a disznók nem hiány­zottak, ott lévén mindenütt, hol a legtöbb lakos gyűlt össze. Két hónappal későbben boldog pár voltak Petronella és Antonio, és a szent Antal szobra, össze­ragasztva, a Petronella ágya felett állt. Dr. Szemák István: Az aldershoti táborban. A büszke Albion végre megmozdult! Az angol leopárd kinyújtja hatalmas karmait, hogy kénysze­rítse az északi medvét könnyen szerzett zsákmányá­nak elbocsátására. A brit páncélos hajóhad már rég a márvány-tengerben horgonyoz, de hogy a küszöbön álló harc ne legyen egy cápa viadala egy tigrissel, melyben a két ellenfél gyilkoló pillantásokat vethet ugyan egymásra, nagy mérgesen fenyegetheti is egyik a másikat, de azért mégsem ronthat a gyűlölt vetély­­társra, arról Angliának kell gondoskodnia. És e kö­telességének bámulatos erőfeszítéssel siet is a sziget­királyság megfelelni. Az igen is másodrendű katonai hatalom (a szárazföldi hadsereget értve) Nagy-Brit­­tania egymaga készül a világ legnagyobb hadseregét megtámadni. »Gut Ding braucht Weile« — ez a példabe­széd rendkívül jól illik az angol hadsereg mozgó­sítására. A kapu előtt álló háború szerfölött érdekes lesz, mert azt a két államot fogjuk egymással küz­deni látni, melyeknek hadseregi mozgósítása a leg­lassúbb az összes modern katonai államok közt. Leg­lassúbb , de miért ? Az okok homlokegyenest ellen­kezők. Oroszországot óriási területi kiterjedése gá­tolja hadseregének gyors mozgósításában, s a nagy területi kiterjedése hátrányát fokozza még a gyér lakosság, a rossz utak, a zord éghajlat és a vasutak hiánya. Igen, de Anglia ez elősorolt bajok egyikét sem bírja, mert a szigetkirályság nem valami nagy­kiterjedésű; lakossága tömör; útjai kitűnően jók; éghajlata enyhe és oly vasúti hálózattal van meg­áldva, melynek vonalai az ó­ világ összes országai közt a leghosszabb sinutat nyújtják, sőt még az »aránylagosság« szempontjából is csak a pici Bel­gium szárnyalja túl. És mindezek dacára Anglia csak igen lassan képes hadseregét mozgósítani, mert e had­sereg szervezete semmikép sem felel meg a mai kor követelményeinek. Az angol szárazföldi hadsereg hasonlít egy ki­tűnő jóságú érchez, mely hibás mintába lett öntve; a mintából kikerült szobor anyagja ugyan kifogás nél­kül cseng, ha megkopogtatjuk, de azért mégis elégü­­letlenül fogunk a szobortól elfordulni, mert annak hi­bás idomai sértik a szemünket. Mily nagy különbség, mily megmérhetetlen tá­volság van Anglia szárazföldi és tengeri had­ereje közt. Az egyik oldalon az elmaradottság, a másikon a legnagyobb előrehaladás, a szárazon tömérdek hiány, a tengeren páratlan tökély. Egyébiránt ez utóbbi körülmény fő oka annak, hogy a brit hadsereg minden tekintetben elmaradt a többi európai hadsereg mögött. Az angol hadsereg kitűnő jó anyag fölött ren­delkezik, azonban ez anyag harcászati kiképeztetése , a betanított csapatok vezénylete, szervezete és beosz­tása gyarló. Anglia ez irányban alig tanult valamit az elmúlt tizenkét év alatt, de miért ? mert nem volt biztonsága soha sem veszélyeztetve, hiszen a sziget­­ország nyugalma biztosítva volt páratlan jóságú ha­­jórajai által. Az aldershoti állandó tábor azonban élénk képet nyújt. A délelőtt hadi gyakorlatokkal telik el, a dél­utánt az oskolák, az elméleti kiképeztetés, tornászat, vívás, fegyvergyakorlatok és céllövészet veszik igény­be; az este mulatságnak, vigalomnak van szentelve. Nemcsak az angol tiszt, hanem kivált az altiszt és a közlegény is sokkal jobban van fizetve és a két utóbbi sokkal jobban is élelmezve, mint bárhol. Pénz tehát kerül a zsebbe s a tábori mulatságok első kel­léke megvan. A célszerűtlen, sőt hátrányos angol egyenruha jól mutat a táborban. A rikító vörösszínű fzakok, a kényelmetlen, óriási nagyságú medvebőr-csákók, a huszárok zsinórral túlterhelt, sötétkék dolmányai, a tüzérek díszkalpagja, a Horse­ Guards nehézkes vért­jei,­­ a highlanderek »kill«-je (skót öltöny), a dra­­gonyosok vörös kabátja és a vadászok sötét-zöld egyenruhája élénk, színgazdag és változatos képet tár elénk. Az alakok kivétel nélkül kifogástalanok. De hiszen ez természetes is. Nagy-Britaniában tör­vény kötelez ugyan mindenkit a hadi szolgálatra, de nem a sorhadnál. A sorhad »toborzás« útján egészíti ki magát. Nagy fejpénz és jó napi fizetés mellett, melyhez kitűnő ellátás járul, évenként nem kevesebb mint harmincezer önkény­­est toborzanak az angol száraz­földi hadsereg részére. A zászlók alá tódulók száma nagyobb lévén, mint a szükségelt állomány, igen ter­mészetes, hogy a jelentkezőknek csak a javát soroz­zák be. A nagy felpénz ugyan a szükségleten felül állítja a toborozók elé a legszebb alakokat, de más­részről meg azt eszközli, hogy az angol szárazföldi hadseregnél az évenkénti katonaszökevények száma rendesen valami ötezer. Ötezer szökevény! Vájjon le­hetséges-e az ? Igen, úgy van, évenkint ötezer szökevény, több lehet, de kevesebb eddig még nem igen volt. A nagy­számú szökések oka, miként említem, a nagy fejpénz és második sorban a rossz szervezet. 488

Next