Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)

1878-05-16 / 113. szám

Csütörtök, 1878. május 16. 113. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athen­aeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az anya bűne. (Beszély.) Írta Harmath Luiza. (Folytatás.) A meglepett nő felsikoltott s Ebner az abla­kon gúnyos hahota közt ugrott ki. Akkor lépett be a férj. A jelenet pokoli szerencsével volt rendezve, úgy­hogy mentségnek helye sem maradt. A nő megpróbálta küzdeni végzete ellen, de a férj, a­ki megcsalatott­nak hitte magát, lángoló arccal szórta rá szemrehá­nyásait. — Isten a tanúm ! — kiáltott fel kétségbeesve a szerencsétlen nő, — hogy ártatlan vagyok! — Anyád is igy esküdött, — szólt vérfagylaló hangon a gróf, — s mégis megcsalta férjét. — Anyám? — kiáltott Margit. — Az én anyám ? Hogy meri ön e szent nevet igy venni ajakára ? — Az nem lehet szent, ki lánya bűntársává al­­jasodik. A szerencsétlen nő térdre roskadt e vád hal­latára. — Igen! — folytatá a gróf vérfagylaló han­gon. — Anyád — megcsalta férjét s téged is meg­tanított a bűnre; mert jól tudom, hogy az a nő, a ki itt összehozott kedveseddel, tulajdon édes anyád! A szegény megkínozott nő szívrepesztő sikoltás­sal omlott a pallóra. XII. Bécsben vagyunk. Engelsheimné, Ízletes pon­gyolában, ép lapok olvasásával foglalkozott, midőn a belépő inas levelet nyújtott át. A levél Rómából ér­kezett s Margit kézvonásait árulta el. A bankámé örömmel nyúlt e levél után s felbontva, elmélyedt annak olvasásában. — Végre — szólt megkönnyebbülten — Margit is boldognak érzi magát, s mint írja, most már re­méli, hogy boldogsága tartós lesz. Szegény gyermek! mennyi szenvedés árán szerezte meg e boldogságot! Mily öröm lesz mindkettőnkre, ha néhány nap múlva szóval mondhatjuk el élményeinket. E gondolatok fűzését férjének belépte szakí­totta meg. Az első pillanatban feltűnt a bankáron valami ideges nyugtalanság. — Mi történt, Frigyes ? — kérdé neje. — Fel vagy in­dúlva. — Megfejthetetlen sürgönyt kaptam, mely té­ged is érdekel. S a sürgönyt átnyújtotta nejének. — Rómából! — kiáltott fel meglepetve. — Onnan. — De hisz ez érthetetlen! Mi történhetett ? Ma kaptam Margittól levelet, mely tele van boldog­sággal, s alig háromnapi különbséggel azt távírja Jascati, hogy a szerencsétlenség következtében nem nagy beteg. A holnapi vonattal indulunk Bécsbe, le­gyen orvos jelen.« — Ezt nem tudom megfejteni, — szólt elgon­dolkodva a bankár, — hogy minő betegség lehet az, mely nagy és mégis útra kelnek vele. — Én iszonyút sejtek. Néhány nap múlva e beszélgetés után, este kocsi állott meg a palota kapuja alatt. A belépő komornyik jelenté, hogy gróf Jascati és neje megérkeztek. A bankárné pár szobán keresztül sietett ba­rátnője elé, s midőn az előszobába ért, megborzadva állott meg, mintha lábai a földbe gyökereztek volna. Két férfi, a gróf és komornyikja vezettek egy sápadt nőt, ki folyton érthetetlen szavakat mormo­gott s szemét tévetegül jártatta körűl, közbe-közbe­n elnevetett s e nevetés vérfagylaló volt. A bankáré szótlanul, az iszony és részvét ve­­tyülékével szivében, bámulta e különös jelenetet. A nő hirtelen kiszakította magát kísérői kezé­ből s hadonázva kezével, a bankámé előtt állott meg. — Margit! — sikoltott Engelsheimné. — Csitt! Margit meghalt. Kétszer temette el az anyja! Gyönyörű temetés volt. Ne költsd fel, mert fölébred az anyja is! Hababa! Szívtépő volt a néhány hóval ezelőtt virágzó fiatal nőt ily megtört lelki állapotban látni. XIII. Bécstől pár órányira festői sziklától környe­zett völgyben, gyönyörű kert közepén kétemeletes ház áll. Barátságosabb, vonzóbb lakást képzelni sem lehet. Ide ültetett fenyők, mesterségesen alkotott szik­lák, vígan szökellő s egy-egy kiálló kövön megtörő csermely, a völgy virággal tarkázott szőnyege, a svájci ízléssel épült lak s az ezt környező árnyas angol park oly hivogatólag int felénk, csak az ud­vart s a lépcső bejáratát őrző kettős rácskapu kelt idegenszerű érzést keblünkben. E vonzó lakás, hol a békét és megelégedést ke­­resnek: a dr. Friedenberg­ magán­téboly háza. Itt, hol első tekintetetre minden nyugalmat, enyhet mutat, kísérlik megfejteni a titkos problémákat, melyeket emberi szenvedélyek a szív tiszta lapjára sokszor oly szörnyű betűkkel égetnek be. Egy éve már, hogy gróf Jascatiné e ház egyik szomorú lakója. Az ifjú orvos ép akkor érkezvén meg külföldi útjából, átvette atyjától az intézet vezetését, s saját tanulmányai következtében egészen új rendszert ho­nosított meg. A grófnét kigyógyítani volt főtörekvése. Az előkelő világból szintén sokan érdeklődtek a szegény betegért. Az ősz Harándi nem volt ezek közt. Neki e csapás megadta a halálos döfést. Leá­nya megőrülése után pár hétre elköltözött egy jobb házába, megtalálni a nyugalmat. Ő is látta e szomorú házat, melyet Engelsheimné és Jascati együtt válasz­tottak ki a beteg számára, remélve, hogy az ifjú tu­dós visszaadja őt ismét az életnek. A gróf néhány hóig Bécsben maradt, hogy lát­hassa nejét, kit most még szenvedélyesebben szere­tett. A bankárné társaságában majd mindennap meg­látogatta. Csak azt várta, hogy az orvos kimondja a reménység legelső szavát, s azután útra akart kelni, hogy fölkeresse azt az embert, ki gonosz kezekkel nyúlt be élete fonalába. Iszonyú volt a büntetés, me­lyet kigondolt számára, méltó a fájdalomhoz, melyet neki okozott. De hónapok teltek el, a nélkül hogy Margit lelki állapotában csak a legkisebb javulás állott volna elő. Az ifjú orvos napokat töltött be­tege mellett; órákat beszélt neki szelíd, mélyen beható hangon, de a beteg egyre csak rögeszmével tűnődött. Margit meghalt! kétszer temette el anyja. Hagyjá­tok őt aludni, mert fölébred vele anyja is. De az orvos nem csüggedt s midőn a rokonok már kétségbeestek, ő még remélt. Valami azt súgta neki, hogy a természet e re­meke nem azért jött világra, hogy igy veszszen el. Igen, valami ott benn a szívben nem engedte őt csüggedni. Egy nép sugárzó arccal jelentette a grófnak, hogy Margit jobban van. S a gróf másnap elutazott. Merre, hová?, azt senki sem tudta megmondani. Páris mellett a boulognei erdő egyik félreeső helyén hat férfi áll szemközt, kettőnek fegyver van a kezében s szemökben a gyűlölet kifejezésével várják a jelt. A párbajvivókban ismerősöket találunk: Gróf Jascatit és Ebnert. Ez utóbbi kaján, kihívó arccal áll ellenfelével szemben, míg az boszúszomjasan nézte. — Egy, kettő, három! — hangzik e percben s ; a lövés még sem dördül el. — Lőjjön! — kiált indulatosan Jascati, — öné az elsőség. — Tudom, de mielőtt lőnék, mondanivalóm volna önhöz. — Nem akarom hallani, lőjjön! — Rövid az egész. Azt kell elmondanom, hogy neje ártatlan. — Ön annál gonoszabb. — A szenvedély tett azzá. Egykor én is sze­rettem őt, talán jobban, mint ön. Mindent elkövet­tem, hogy nyerjek , de a győzelem az ön részére haj­lott. Ezért boszút, iszonyú boszút esküdtem! És áll­tam is. A gróf kábultan hallgatta e szavakat. — Midőn láttam, hogy önök boldogok, eszemet vesztem. Utánok kellett mennem, hogy e boldogságot tönkre tegyem. Nagy összeg pénzzel szöktem el, hogy azzal megvesztegessem az ön cselédeit, kik az én le­vélkéimet az ön asztalára helyezgessék. Tudtam, hogy ön féltékeny, s azt is tudtam, hogy neje félti önt az én golyómtól. Azért nem árulta­m el, hogy én közelükben vagyok. Boszúm kivitelében szolgált a szerencse. Megtaláltam azt a kis koldus­­leányt, kit én vezettem neje útjába. Nem is képzelte ő, hogy e leány az ő testvére s a nyomorult, elhagya­tott asszony pedig anyja. — Anyja? valóban anyja volt? — kiáltott föl a gróf. — Igen, anyja, ki egykor egy idegen ifjúért hagyta el férjét. Az anya e bűne könnyűvé tette já­tékomat. Csak ezt kellett bebizonyítanom ön előtt, hogy az előítélet hatása alatt elhigyje azt is, a­mit nejéről állítok. Munkámat bevégeztem, de célt nem értem. Arra számítok, hogy ha ön elhagyja nejét, én fogok az ő közelébe jutni, s ha ő látja, hogy minden rosszat csak azért tettem, mert meg akartam őt nyerni minden áron, s hogy szerencsétlenségén azért dolgoztam, mert én akarok támasza lenni: végre is megbocsát — és! A téboly keresztet vont számításo­mon. Ön elveszté őt s én nem nyerhettem meg. Nincs mért élnem s örülni fogok, ha az ön golyója szivemet fogja találni. — Lőjjön, — kiáltott a gróf dühödten. — Még van mondanivalóm. Ne higgje, hogy az anya bűntársam volt Rómában. Ő mit sem tudott arról, a mit én terveztem. Egy nap meghalt — s én elvitetem holttestét, lakását pedig földiszíttetém s ott vártam az ön nejét, ki nem hozzám, hanem a szegény asszony látogatására ment. — Nem hallgatom tovább bűn vallomásait, — kiáltá a gróf, — nincs szükségem rájok. Lőjjön! — Nincs többé érdekemben önt agyonlőni. A gróf dühvel rontott rá, de a segédek vissza­tartották. — Uram! — fordult Ebnerhez az egyik se­géd, — eleget beszélt, most már lőnie kell. — Figyelmeztessék, — jegyzé meg a gróf, — hogy jól célozzon, mert én nem fogok izgalmat is­merni iránta. Újra hangzott a segédek felszámolása: egy­­kettő-három ! A lövés eldördült. A gróf bal karján találva hátratántorodott, de ismét rögtön helyére állt s szólt: — Nem azt érdemled, hogy meghalt, hanem hogy nyomorogj. A gróf fegyvere eldördült s Ebner arccal bu­kott a földre. — Meghalt! — kiálták a segédek — — Nem hiszem, — felelte a kielégített boszú hangján a gróf. Nem is halt meg, hanem a kórházba került, szeménél mély sebbel. Egy hó múlva mind a két szeme világát elveszíté. (Vége köv.)

Next