Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)
1878-05-16 / 113. szám
Csütörtök, 1878. május 16. 113. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az anya bűne. (Beszély.) Írta Harmath Luiza. (Folytatás.) A meglepett nő felsikoltott s Ebner az ablakon gúnyos hahota közt ugrott ki. Akkor lépett be a férj. A jelenet pokoli szerencsével volt rendezve, úgyhogy mentségnek helye sem maradt. A nő megpróbálta küzdeni végzete ellen, de a férj, aki megcsalatottnak hitte magát, lángoló arccal szórta rá szemrehányásait. — Isten a tanúm ! — kiáltott fel kétségbeesve a szerencsétlen nő, — hogy ártatlan vagyok! — Anyád is igy esküdött, — szólt vérfagylaló hangon a gróf, — s mégis megcsalta férjét. — Anyám? — kiáltott Margit. — Az én anyám ? Hogy meri ön e szent nevet igy venni ajakára ? — Az nem lehet szent, ki lánya bűntársává aljasodik. A szerencsétlen nő térdre roskadt e vád hallatára. — Igen! — folytatá a gróf vérfagylaló hangon. — Anyád — megcsalta férjét s téged is megtanított a bűnre; mert jól tudom, hogy az a nő, a ki itt összehozott kedveseddel, tulajdon édes anyád! A szegény megkínozott nő szívrepesztő sikoltással omlott a pallóra. XII. Bécsben vagyunk. Engelsheimné, Ízletes pongyolában, ép lapok olvasásával foglalkozott, midőn a belépő inas levelet nyújtott át. A levél Rómából érkezett s Margit kézvonásait árulta el. A bankámé örömmel nyúlt e levél után s felbontva, elmélyedt annak olvasásában. — Végre — szólt megkönnyebbülten — Margit is boldognak érzi magát, s mint írja, most már reméli, hogy boldogsága tartós lesz. Szegény gyermek! mennyi szenvedés árán szerezte meg e boldogságot! Mily öröm lesz mindkettőnkre, ha néhány nap múlva szóval mondhatjuk el élményeinket. E gondolatok fűzését férjének belépte szakította meg. Az első pillanatban feltűnt a bankáron valami ideges nyugtalanság. — Mi történt, Frigyes ? — kérdé neje. — Fel vagy indúlva. — Megfejthetetlen sürgönyt kaptam, mely téged is érdekel. S a sürgönyt átnyújtotta nejének. — Rómából! — kiáltott fel meglepetve. — Onnan. — De hisz ez érthetetlen! Mi történhetett ? Ma kaptam Margittól levelet, mely tele van boldogsággal, s alig háromnapi különbséggel azt távírja Jascati, hogy a szerencsétlenség következtében nem nagy beteg. A holnapi vonattal indulunk Bécsbe, legyen orvos jelen.« — Ezt nem tudom megfejteni, — szólt elgondolkodva a bankár, — hogy minő betegség lehet az, mely nagy és mégis útra kelnek vele. — Én iszonyút sejtek. Néhány nap múlva e beszélgetés után, este kocsi állott meg a palota kapuja alatt. A belépő komornyik jelenté, hogy gróf Jascati és neje megérkeztek. A bankárné pár szobán keresztül sietett barátnője elé, s midőn az előszobába ért, megborzadva állott meg, mintha lábai a földbe gyökereztek volna. Két férfi, a gróf és komornyikja vezettek egy sápadt nőt, ki folyton érthetetlen szavakat mormogott s szemét tévetegül jártatta körűl, közbe-közben elnevetett s e nevetés vérfagylaló volt. A bankáré szótlanul, az iszony és részvét vetyülékével szivében, bámulta e különös jelenetet. A nő hirtelen kiszakította magát kísérői kezéből s hadonázva kezével, a bankámé előtt állott meg. — Margit! — sikoltott Engelsheimné. — Csitt! Margit meghalt. Kétszer temette el az anyja! Gyönyörű temetés volt. Ne költsd fel, mert fölébred az anyja is! Hababa! Szívtépő volt a néhány hóval ezelőtt virágzó fiatal nőt ily megtört lelki állapotban látni. XIII. Bécstől pár órányira festői sziklától környezett völgyben, gyönyörű kert közepén kétemeletes ház áll. Barátságosabb, vonzóbb lakást képzelni sem lehet. Ide ültetett fenyők, mesterségesen alkotott sziklák, vígan szökellő s egy-egy kiálló kövön megtörő csermely, a völgy virággal tarkázott szőnyege, a svájci ízléssel épült lak s az ezt környező árnyas angol park oly hivogatólag int felénk, csak az udvart s a lépcső bejáratát őrző kettős rácskapu kelt idegenszerű érzést keblünkben. E vonzó lakás, hol a békét és megelégedést keresnek: a dr. Friedenberg magántéboly háza. Itt, hol első tekintetetre minden nyugalmat, enyhet mutat, kísérlik megfejteni a titkos problémákat, melyeket emberi szenvedélyek a szív tiszta lapjára sokszor oly szörnyű betűkkel égetnek be. Egy éve már, hogy gróf Jascatiné e ház egyik szomorú lakója. Az ifjú orvos ép akkor érkezvén meg külföldi útjából, átvette atyjától az intézet vezetését, s saját tanulmányai következtében egészen új rendszert honosított meg. A grófnét kigyógyítani volt főtörekvése. Az előkelő világból szintén sokan érdeklődtek a szegény betegért. Az ősz Harándi nem volt ezek közt. Neki e csapás megadta a halálos döfést. Leánya megőrülése után pár hétre elköltözött egy jobb házába, megtalálni a nyugalmat. Ő is látta e szomorú házat, melyet Engelsheimné és Jascati együtt választottak ki a beteg számára, remélve, hogy az ifjú tudós visszaadja őt ismét az életnek. A gróf néhány hóig Bécsben maradt, hogy láthassa nejét, kit most még szenvedélyesebben szeretett. A bankárné társaságában majd mindennap meglátogatta. Csak azt várta, hogy az orvos kimondja a reménység legelső szavát, s azután útra akart kelni, hogy fölkeresse azt az embert, ki gonosz kezekkel nyúlt be élete fonalába. Iszonyú volt a büntetés, melyet kigondolt számára, méltó a fájdalomhoz, melyet neki okozott. De hónapok teltek el, a nélkül hogy Margit lelki állapotában csak a legkisebb javulás állott volna elő. Az ifjú orvos napokat töltött betege mellett; órákat beszélt neki szelíd, mélyen beható hangon, de a beteg egyre csak rögeszmével tűnődött. Margit meghalt! kétszer temette el anyja. Hagyjátok őt aludni, mert fölébred vele anyja is. De az orvos nem csüggedt s midőn a rokonok már kétségbeestek, ő még remélt. Valami azt súgta neki, hogy a természet e remeke nem azért jött világra, hogy igy veszszen el. Igen, valami ott benn a szívben nem engedte őt csüggedni. Egy nép sugárzó arccal jelentette a grófnak, hogy Margit jobban van. S a gróf másnap elutazott. Merre, hová?, azt senki sem tudta megmondani. Páris mellett a boulognei erdő egyik félreeső helyén hat férfi áll szemközt, kettőnek fegyver van a kezében s szemökben a gyűlölet kifejezésével várják a jelt. A párbajvivókban ismerősöket találunk: Gróf Jascatit és Ebnert. Ez utóbbi kaján, kihívó arccal áll ellenfelével szemben, míg az boszúszomjasan nézte. — Egy, kettő, három! — hangzik e percben s ; a lövés még sem dördül el. — Lőjjön! — kiált indulatosan Jascati, — öné az elsőség. — Tudom, de mielőtt lőnék, mondanivalóm volna önhöz. — Nem akarom hallani, lőjjön! — Rövid az egész. Azt kell elmondanom, hogy neje ártatlan. — Ön annál gonoszabb. — A szenvedély tett azzá. Egykor én is szerettem őt, talán jobban, mint ön. Mindent elkövettem, hogy nyerjek , de a győzelem az ön részére hajlott. Ezért boszút, iszonyú boszút esküdtem! És álltam is. A gróf kábultan hallgatta e szavakat. — Midőn láttam, hogy önök boldogok, eszemet vesztem. Utánok kellett mennem, hogy e boldogságot tönkre tegyem. Nagy összeg pénzzel szöktem el, hogy azzal megvesztegessem az ön cselédeit, kik az én levélkéimet az ön asztalára helyezgessék. Tudtam, hogy ön féltékeny, s azt is tudtam, hogy neje félti önt az én golyómtól. Azért nem árultam el, hogy én közelükben vagyok. Boszúm kivitelében szolgált a szerencse. Megtaláltam azt a kis koldusleányt, kit én vezettem neje útjába. Nem is képzelte ő, hogy e leány az ő testvére s a nyomorult, elhagyatott asszony pedig anyja. — Anyja? valóban anyja volt? — kiáltott föl a gróf. — Igen, anyja, ki egykor egy idegen ifjúért hagyta el férjét. Az anya e bűne könnyűvé tette játékomat. Csak ezt kellett bebizonyítanom ön előtt, hogy az előítélet hatása alatt elhigyje azt is, amit nejéről állítok. Munkámat bevégeztem, de célt nem értem. Arra számítok, hogy ha ön elhagyja nejét, én fogok az ő közelébe jutni, s ha ő látja, hogy minden rosszat csak azért tettem, mert meg akartam őt nyerni minden áron, s hogy szerencsétlenségén azért dolgoztam, mert én akarok támasza lenni: végre is megbocsát — és! A téboly keresztet vont számításomon. Ön elveszté őt s én nem nyerhettem meg. Nincs mért élnem s örülni fogok, ha az ön golyója szivemet fogja találni. — Lőjjön, — kiáltott a gróf dühödten. — Még van mondanivalóm. Ne higgje, hogy az anya bűntársam volt Rómában. Ő mit sem tudott arról, a mit én terveztem. Egy nap meghalt — s én elvitetem holttestét, lakását pedig földiszíttetém s ott vártam az ön nejét, ki nem hozzám, hanem a szegény asszony látogatására ment. — Nem hallgatom tovább bűn vallomásait, — kiáltá a gróf, — nincs szükségem rájok. Lőjjön! — Nincs többé érdekemben önt agyonlőni. A gróf dühvel rontott rá, de a segédek visszatartották. — Uram! — fordult Ebnerhez az egyik segéd, — eleget beszélt, most már lőnie kell. — Figyelmeztessék, — jegyzé meg a gróf, — hogy jól célozzon, mert én nem fogok izgalmat ismerni iránta. Újra hangzott a segédek felszámolása: egykettő-három ! A lövés eldördült. A gróf bal karján találva hátratántorodott, de ismét rögtön helyére állt s szólt: — Nem azt érdemled, hogy meghalt, hanem hogy nyomorogj. A gróf fegyvere eldördült s Ebner arccal bukott a földre. — Meghalt! — kiálták a segédek — — Nem hiszem, — felelte a kielégített boszú hangján a gróf. Nem is halt meg, hanem a kórházba került, szeménél mély sebbel. Egy hó múlva mind a két szeme világát elveszíté. (Vége köv.)