Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)

1878-05-19 / 116. szám

Vasárnap, 1878. május 19. 116. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 írt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintugy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Felsőhajtás. Csak lett volna mégis végre Oly csöpp, melynek nem volt mérge, Csak egy jó nap, mely boldog volt, Kötelék, mely föl nem bomlott. Csak lett volna egy kis bála, Szív, mely nekem volt kitárva, Remény magvát hintem folyvást, S mit arattam ? csak lemondást! Csak lenne egy kicsi vánkos, Melyre fejem hajthatnám most, E­gy kis nyugpont, enyhe emlék, Melyen én is pihenhetnék ! Tóth Kálmán: Az ördög története vagy élete és működése a társadalomban, irta Wertheimer Ede. A legnagyobbszerű újkori költemények egyike, mely minden nyelvre lefordíttatván, majdnem meg­szűnt nemzeti vagyon lenni: Goethe, »Faust«-ja az ördög és tevékenysége iránti hitnek remek emléket emelt. Míg Goethe arra használta Mephistophelest, hogy Faust lelkét megrontsa, más­részt Le Sage »Le diable boiteux« (a sánta ördög) című regényében az alvilág urát, Goethe szerint: »den herrn der Rat­ten und der Mäuse, der Fliegen, Frösche, Wanzen,« akként szerepelteti, hogy egy tanulónak kalandjainál vezetőül szolgáljon, ki előtt magát szokott szeretetre­méltó modorában mint nevetséges házasságok szerzője s egyúttal mint olyan mutatja be, ki a fényűzést, a szerencsejátékokat s az alchémiát behozta, valamint a carousselt, a táncot, a zenét, a színházat és minden új francia divatot feltalált. Hogyha ily módon kitűnő szellemek az ördög­ben való hitet alkotásaik számára kiaknázták, úgy a mint Shakspeare az ő drámáiban az egész kísérteties világot szolgájává teszi, ugyan a hitet a korábbi idők­ben nem mint költői képzeletet, hanem akként látjuk elterjedve, hogy minden néposztály körében hiszik annak valóságos hatalmát és teljes tevékenységét. Csupán azokat a mondákat s csak a babona számos nemeit, melyek a nép felfogásait jelzik, kell megpen­díteni s mindgyárt meggyőződünk arról, hogy az ör­dögben való hit egykor hatalmas volt s még most sem halt ki egészen. Talán szabad állítanom, a­nélkül hogy ezzel bárkit sérteni akarnék, még ma is nem egy találkozik, a­ki majd visszaemlékezve azokra, a­miket itt hallott, elalvás előtt bizonyos borzongást fog érezni, azt mondván: bárcsak ne festette volna az ördögöt a falra, végre talán még el is jöhet. Olyan képzeletek, melyek évszázadokon át uralkodtak, vajmi nehezen vesztik el hatásuk erejét. Az ördög iránti hit valóban ma is meglehető­sen el van terjedve. A művelt egyén ugyan nem hisz benne, vagy legalább szégyenli magát benne hinni; de lessük meg csak a népet s meg fogjuk hallani, hogy a sátán még ugyancsak háborog körében; sőt lessük meg önmagunkat különféle szólásmódjaink­ban, s valóban, nem egynek képies értelme az ördög egykori uralmára fog mutatni. Sokáig azt vélték, hogy Machiavelli csak az ördög támogatásával és segítségével írhatta meg »Il principe« című, a »fejedelemről« szóló könyvét. Egész Németországban hitték, hogy a szabadkőmí­­vesek az ördöggel állanak szövetségben, hogy az őket pénzzel segíti s hogy János napján ünnepélyt tarta­nak, melynél az ördög is jelen van fekete kutya alakjában. Bizonyára érdekes, hogy Attila és hunjairól valaha az a hit élt, hogy elűzött varázslónőktől és gonosz szellemektől származtak. Luther Mártonról pedig állították, hogy fia az ördögnek, ki egykor utazó ékszerész álarca alatt egy wittenbergi polgár házába járatos lett s ott az egyetlen­egy lányka szerelmét megnyerte. Luther még maga is hallotta éjjel, a mint a sátán egy zsák mogyoróval borzasztó zajt ütött. A wittenbergi kolostorban Lut­her, míg tanulmányaival foglalkozott, hallotta az ör­dögöt oly erősen zajongani, s ez őt oly sokáig zavarta, hogy könyvecskéjét betette és ágyba ment. Azután boszankodott, hogy nem dacolt a bohóccal. Egyéb­­iránt számtalan ördögöt különböztetett meg: orszá­gos ördögöket, fejedelmieket, jogászi és iheologiai ördögöket. Egyszersmind a tűz keletkezését illetőleg igen kényelmes elmélettel birt:­­a hol egy tűz fello­bog, — mondá ő — ott mindenkor egy kis ördög ül mögötte s belefúj a lángba. Még a múlt században azt a szerződést, melyet Luxembourg hercege, mint orániai Vilmos ellenfele, az ördöggel kötött, kimerítően s minden paragraphu­­sával együtt közölték a közönséggel. A herceg elég szépészeti érzéket mutatott, midőn magától az ör­dögtől is kikötötte magának, hogy előtte soha sem szabad az ő borzasztóan rút külsejében, hanem csak kellemes alakban megjelennie. Liguori Alphonz, kit a pápa egyháztanári méltóságra emelt, a gyóntató atyáknak ezt a tanácsot adja: előforduló esetekben a varázslókat és boszorkányokat kényszerítsék, hogy az ördöggel kötött szerződésüket, mely írásba van foglalva, kiadják és elégessék; ha pedig csak is az ördög birtokában lenne a szerződés, akkor nem szük­séges ennek kiadását erőszakolni, mert ugyanaz, a töre­­delmesség által elegendő módon föl lesz oldva. Midőn a vasutak életbe léptek, a parasztok azt­ beszélték egymás között, hogy a sátán találmánya, miért jutalom gyanánt minden vonattól egy lelket el­rabol. Tyrolban az a vélemény uralkodott, hogy ha valaki húsvét-éjszaka tizenegy és tizenkét óra között valamely keresztútra fekszik, s ha minden nevetséges és borzadalmas jelenéssel dacolva, se nem nevet, se nem sír, se nem imádkozik, se nem beszél, akkor el­jön az ördög egy vadász képében s győzelmet és megsebezhetlenséget, a kocka- és kártyajátéknál pe­dig szerencsét ígér. Csehországban azt hiszik, a gonosz lelket arról lehet megismerni, hogy valamely kereszt megpillan­tásakor erősen prüsszentenie kell. Németország kü­lönféle vidékein a vadászok állítólag szövetségre lép­nek az ördöggel, hogy a soha sem tévesztő lövéssel bírhassanak. Az eljárás ennél igen csodálatos. A va­dász az úr vacsorájánál a szent ostyát szájában el­rejtve megtartja, azután valamely fára tapasztja s keresztüllövi. A lövésre az ostyából vércsöppek hul­lanak, melyeket egy alája terített fehér kendőn fel­fognak és ezzel együtt egy cserépfazékban elégetnek; ezután a hamut a golyóöntéshez felolvasztott ólom közé vegyítik. Ekkor a vadász azt mondja: »Komm, Teufel, halte mir das Thier, ich gebe dir meine Seele dafür« (Der ördög, tartsd ez állatot, neked adom értte lelkemet.) Elég erre a bűvös vadászról szóló elterje­­dett mondára hivatkoznom. Magyar mondák is megtanítanak arra, hogy minő fontos szerepet játszott az ördög a kincsásások­nál és várépítéseknél. Mennyi szólásmód utal rá! El­lentétben azzal, hogy »isten hozta, isten fogadja,« azt mondják: »ördög vigye,«­­ »vén bába ördögök hadnagya,« »ki ördöggel cimborál, annak ördöggé kell lennie,« »ördögöt fest a falra,« »ördög adta te­remtette.« Nem messze Gyalutól, a hideg Szamos közelé­ben, az ördögnek egy felségesen szép kertje volt, mely a néphit szerint még ma is létezik, s melyet a költői képzelet eleven színekkel fest. E szerint ez a kert négyszögű sziklabarlang fenekén fekszik, oly mé­lyen, hogy a­ki bele akarna menni, annak előbb po­koli sötétségen kellene keresztülhatolni, mielőtt azután nappalodnék. Mennél mélyebben jut azonban, annál világossabbá és fényesebbé lesz körülötte. E földalatti fényben feküdt az ördög kertje, virágokkal telve, melyeket az emberi nyelv leírni nem képes. Szent Dömötör váráról, a kis Küküllő balpart­ján, egy másik magyar monda azt beszéli, hogy az ördög segélyével épült. Jutalmul azért a pokol fekete embere a vár tulajdonosait minden éjjel eke elé fogta be, rézostorral hajtotta őket s igy szántott velök egy árkot, olyan mélyet, hogy még ma is látható. A nép azóta ördög árkának nevezi s a székelyek később ál­lítólag a szántóvasat is megtalálták. Mint a magyar, úgy az oláh mondák is hódolnak az ördögnek. A Sebes partján, tátongó mélységű völgyben fekszik egy Kápolna nevű oláh falu. Hatalmas kő­sziklák tornyosulnak itt a patak partján. Csupán e sziklák egyikén van egy kis kősík, alig néhány láb­­nyi terjedelmű, hol állítólag lábnyomok kinyomata látszik. Harminc ötnyire e kőlap alatt a habzó víz­ből kimered egy idomtalan szikla, mely bálványkép alakjával bir, keresztbetett karokkal és lehajtott nyakkal. Erről a szikláról azt mondják, hogy ez a megkövült gonosz lélek s a nép ma is »piatra dra­­kului«-nak (ördög kövének) nevezi. Mert miután az ördög a szép leányokat szereti és Kápolna e tekin­tetben nagy hírnek örvend, a gonosz lélek nem akart ízlése ellen véteni, s mindjárt ama helység legszebbi­­két ragadta el, ki azonban már menyasszony volt. Midőn az ördög e zsákmányával már ép az ablakon át akart kirepülni, megérkezett a vőlegény s még jókor belekapaszkodott szép menyasszonyának lábaiba. Az ördögnek nehéz volt a teher, mert egyszer az ördögnek is nehézzé válhatik valami, s azért a kettős teherrel az említett kőlapra feküdt. Ekkor küzdelemre került a dolog, melyben a vőlegény lett a győztes. Innen a lábnyomok és az ördögnek amaz idomtalan kővé való átváltozása. Az ördög iránti összes hit a képzelet csoda­műve, mely mégis az embernél ennek teljes realitá­­sában érvényre jut, és az ijedtség és a félelem által, melyet terjesztett, megszűnik pusztán a képzelet já­téka lenni. De ha még ma is félnek némelyek az ör­dögtől, e félelem lényegesen más, mint a korábbi idők­ben volt. Az ijedelem, melyet a sátán a középkorban okozott s előidézett, oly nagy volt, hogy a szerzetesek az éj közepén fölkeltek, őröket állítottak ki s virasz­­tás és imádkozás által iparkodtak elűzni a sohasem alvó ellenséget. H­a még ma is sokan hisznek az ör­dögben, legalább nem fizetik meg ezt a hitet kíntel­jes halállal, habár közelebb Mexikóban ismét boszor­kányokat égettek meg, kik néhány ember testéből szentelt vízzel akarták az ördögöt kiűzni. Az ördögben való hitnek megvan a maga szo­morú oldala, mely mindenkor előttünk lebeg, vala­hányszor arra kell gondolnunk, mily sokaktól rabolta el nemcsak a lélek, a szív és kedély nyugalmát, hanem mily sokan lakoltak értte, borzasztó fájdalmak között, szenkint és tagonkint való megsemmisülés által a mág­lyán vesztve élteket. Csodálatraméltó, hogy a társadalomnak minden osztálya, különösen pedig az, mely az egyháznak szol­gált, e pokoli hit befolyása alatt állott. Apácák napon­kint kétszáz imát mondtak s a szerzetesek böjtöltek, hogy a sátán csábításait maguktól távol tartsák. Semmit sem használt, a gonosz lélek szolgái mégis keresztülhatottak a cellákon, s mindenféle alakok, oroszlányok, kígyók, skorpiók, farkasok, bikák, med­vék, párducok törték be a tért s össze-visszatolongva, roppant lármát ütöttek. Hogyan kellett azután egy ilyen jámbor szerzetesnek félnie! Szent Makárius Alexandriában egykor maga látta, hogy a szerzete­sek közé aethiopiai fiúk alakjában kis ördögök keve­redtek, nem azért, hogy amazoktól jámborságot tanul­janak, hanem hogy őket kínozzák és boszantsák. (Folyt. köv.)

Next