Fővárosi Lapok 1878. augusztus (175-199. szám)
1878-08-01 / 175. szám
Csütörtök, 1878. augusztus 1. 175. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre . ...................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindegnap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Lajos pap. (Történeti elbeszélés Budapest múltjából.) Írta Véka . (Folytatás.) — Tedd le a fegyvert, gonosz kis jószág! Megadom magamat. — Elvárjuk! — pajzánkodott Margit,csak lassan bocsátva le fegyverét. — Halljátok tehát áhitatos figyelemmel, mit hirdet nektek nagyérdemű tudósunk a »Regesták«ban, — szólt az atya, lapozva a kezeiben tartott füzetben. — Budapest önálló községi életének fészke nem Buda, mint költőink rajongásai folytán hiszitek, hanem az általunk említésre alig méltatott Pest. Igaz ugyan, hogy már hun atyánkfiai, midőn itthont foglalának, a mai Ó-Buda helyén hatalmas római városra akadtak. Igaz az is, hogy később, a mai Buda- Újlak környékén keletkezett egy kis városka, melyet őseink, hogy azt megkülönböztessék a már országunkba jöttükkor létezett Ó-Budától, Uj-Budának és utóbb, — midőn az Árpád nemzetségéből származott királyaink ide építtettek szemben a Margitszigettel maguknak palotát — Nagy-Budának nevezték el. De sem ő sem Új-Buda nem bírtak szabad községi szervezettel. Amaz teljesen az ottani prépost úri hatósága alá volt vetve; emebben osztoztak a hatalmon az előbb említett prépost és a királyi várnagy, az úgynevezett palotagróf. Önálló, szabadalmazott község és utóbb szabad királyi város ősidőben csak Pest volt, melyet a valószínűleg velünk rokonfajú bolgárok alapítottak. — A bolgárok rokonok ? — pattant fel Margit. — Lám, hogy ámítasz, atyus! A bolgárok a szláv népcsoporthoz számíttatnak; mi pedig, mi nem vagyunk szlávok és nem is akarunk azok lenni. Nem feledtem még el szőrül szóra betanult földiratomat. — Csendesen, hirtelenkedő gyermek! Nem a mai bolgárokról szólok én, kik követve a német eredetű frankok példáját, beolvadtak az általuk legyőzött népek közé, még nyelvüket is feledve. Ama bolgárokról regélek én, kik Taksony vezérünk korában jöttek Bilár és Bocsu kalauzolása mellett a Volga tájáról hazánkba. Sarjai voltak azok a nagy Ar nemzetségnek, mint volt ennek sarja a kazar, avar, ungar, magyar nép s több más. E bolgarok szívesen látott vendégeküt fogadtattak a magyar földön. De utóbb azért, mert Mohamed vallását követték s azt a magyarok között is terjeszteni törekedtek, izmaeliták és pesti szerencsének nevezete alatt gyakori üldözést kényszerűltek szenvedni, ugyannyira, hogy végre is pusztulva, helyeiket átengedték a folyton és mindszámosabban ide vándorló német vendégeknek. Ez utóbbiak azonban híven folytatták az élelmes bolgárok által megkezdett munkát. Amazok megteremtették, ezek terjesztették Pestet, mely már eredetileg két részből állott. Az egyik rész, a mostani Pest, a Duna bal partján épült, a másik a Duna jobb partján, a Szent-Gellért-hegyet környező, az ottani átjárásról, átkelésről, máig Kelenföldnek nevezett területen, a miért ama hegyet is majd pesti majd kelenföldi hegynek hívták. Innen Újbudáig az egész térség s igy a mai várhegy is lakatlan volt IV. Béla koráig. Ez azonban, hogy a tartárok által szintén elpusztított Pestet jövőben hasonló válságos csapásoktól megóvja, a várhegyet a templomosok oltalma alá helyezte, benépesítette, bástyákkal, védtornyokkal és más erődökkel vette körül és Pest polgári elöljáróságát is ide helyezte át a Duna bal partjáról. Ezért aztán az uj telepet újpesti hegyvárnak nevezte el, s hogy felvirágozását biztosítsa, azt és vele az ahhoz tartozó egész pesti községet is felruházta újabb szabadalmakkal, mikben határozottan kijelentetett, hogy a város lakói csak a maguk által választott felsőbbségnek, — bírónak és tanácsnak — tartoznak engedelmeskedni, és senki másnak. Szokássá vált azonban lassan kint Pesten — talán azért, hogy a pesti polgárok hathatósabb pártfogásban részesüljenek a budai királyi udvarnál, — bírónak többnyire azt választani meg, ki az ujbudai királyi várban a palotagrófi tisztséget viselte. Ebből következett, hogy a két község mindinkább egymáshoz simáll, úgyhogy Ujbuda német lakosai Pestnek még nevét is maguk számára sajátították el, lefordítva a »Pest« szót, mely nyelvemlékeink szerint magyarban egykoron kemencét jelentett, saját szójárásuknak megfelelően »Ofen«-re, mi tehát tulajdonképen Pestnek eredeti német neve, nem pedig Budáé. Viszont a magyarok is megszokták idők múltával a Budával szomszédos új telepet, kezdetben és pedig először Kun László korában csak váltakozva, utóbb állhatatosan Budavárnak nevezni. Eme látszólagos egybeolvadás ellenére is megtartotta azonban a két város különállását azontúl is. Sok, ezt bizonyító jelenségre akadunk. Jelesül Pest a váci püspöki megyéhez tartozott, ellenben Buda a veszprémihez. Továbbá a pestujvári vásárjövedelmek a nyúlszigeti apácáknak. — Elég, atyás, elég ennyi ebből! Máris szédül fejem a sok tudománytól! — csengett Margit. — Szíveskedjél inkább valamit az ott élt emberek éleményeiről elmondani. Jobban érdekelnek ezek minket. Említetted pedig, hogy dicsért könyved ezekkel is foglalkozik. — Vannak bizony abban érdekesnél érdekesebb adatok e tekintetben is. Például a Walter és Verner családok versenygése a legfőbb polgári hatalomért községükben, és kölcsönös gyűlöletük olyannyira vonzó tárgy, hogy csudáié ’ mikép nem akadt eddig még magyar Stakspearje, ki annak nyomán számotokra Romeo és Julia történetét újabb magyar kiadásban felmelegítse. De persze mi csak a külföldin kapunk! — Ah, ezt mondd el nekünk, atyám! — szólt Margit. — De ne ám olyanképen, mint ti, bölcs férfiak szoktatok hasonló tárgyakkal elbánni. Ne tehát ekképen: — ez és ez született, felnőtt, házastársat vett, vagyont szerzett, örökölt vagy pazarolt, végre pedig meghalt orvos vagy bakó segédkezése mellett. Hanem szép értelmesen, körülményesen, változó képekben, csomóba fűzve az elágazó vagy megszakadozott szálakat és hogy érdekünket kellőleg felkeltsed, emberileg hozva közelebb sziveinkhez hőseidet. Különben nem kezeskedem, hogy gyönyörűségesnél gyönyörűebb adataid mellett-------el nem alszunk. — Nehéz dolog, gyermekem, — töprengett az atya. — Költő kellene ehhez. Tudjátok pedig, hogy az egekig szárnyaló költészet nem megszokott mesterségem. Azonban bevallom töredelmesen és bűnbánólag, hogy vétkeztem és megkisérlettem az előbb nevezett családok történelmileg igazolt éleményeinek némely érdekes mozzanatát nem ugyan versbe foglalni, mihez egyátalán nem értek, de szabadabb kalandozást és pongyolább kezelést engedő alakban számotokra feldolgozni. Szokatlan és nehéz munka volt ez nekem és ez okból, — mint magam is belátom, — nem igen sikerülhetett. Mindamellett, ha kívánjátok, kész vagyok kontárművemet veletek közölni. Csak egy feltételt szabok. Te Margit olvasni fogod dolgozatomat hangosan, ti többien pedig (te is anyjuk!) figyelmesen hallgatjátok végig a felolvasást, ásítozás és megszakítás nélkül. Aztán szabad a szigorú bírálat szőrszálhasogatásig. Addig csitt! — Elfogadjuk a feltételt, —hangzott az ajkakról, nevetve és egyhangúan. — Jól van! Hozzátok elő a papírcsomagot, mely íróasztalomon hever. Az ifjak egyike távozott a mellékterembe és visszatért a füzettel kezében. Margit elébe, bárba felhőtlen nap déli fényével versenyző világosságot árasztott a hatalmas csillár, még két égő gyertyát tettek ; a mama letette kötését; az ifjak, az engedély megnyerése után, az atyával együtt szivarra gyújtottak és Margit megkezdette a felolvasást. Figyelmesen hallgatta mindenki. Látszólag legfigyelmesebben ama szőke ifjú, ki a pamlag szomszédjába helyezett támlányból meresztette szemét legállhatatosabban az olvasás közben kipirult fiatal hölgyre, el nem fordítva azokat onnan egy pillanatra sem, és talán lélekzetét is elfojtva. De vájjon a látszat biztosíthat-e arról, hogy ez az ifjú fogna-e a felolvasás végeztével tudni regélni valamit nekünk a szegény Yernerek és Walterek sorsáról? Alig merhetnők ezt bizonyítani és azért hallgassuk meg inkább mi is az ítészet kicsinylésének kitett dolgozatot, így legalább közvetlenül és biztosabban értesülünk tartalmáról. I. Sürgött-forgott a sok nép Pestujvár utcáin, midőn az 1301-ik év tavaszán a vár lakóihoz Dés új- Buda, a dunántúli Nagy-Pest és a kelenföldi Kis- Pest, továbbá Felhéviz, Jakabfalva, Nyék, Tótfalu, Erzsébetfalva, Logoth és több más közel fekvő helység népsége csatlakozott, hogy megbámulja a gyermekkirályt, ki csak imént ült Magyarország királyi székébe. A Lászlónak elkeresztelt Vencelt, a hasonnevű csehkirálynak tizenkét éves fiát, az előbbi napon koronázta magyar királylyá Székesfehérvártt János, a kalocsai érsek, és az uj király ma vala, Pestujváron keresztül, ünnepélyes bevonulását tartandó újbudai királyi palotájába. A pestújvári polgárok nem néztek osztatlan cromm-3 de. ........ III. Endre királylyal, az Árpádok családjának utósó férfisarjával, ki 1301-ik év januárius 14-én költözött el dicső őseihez, és kit a pestujvári olasz egyházközségnek evangélista Szent János templomában temettek el, nem szállott sírba a viszály, mely Magyarországnak egyetértésben hatalmas népét több egymást pusztító és bénító párttöredékre forgácsolta. Ellenséges táborok küzdöttek egymással, részben idegen érdekeknek szolgálva, a Kárpátoktól az Adriáig, fogyasztva vak szenvedélyességgel magyar a magyart, mintha nem is volna, ki ezt szivesen végezné helyette, mintha nem is maradnának minden csapás után betölthetetlen hézagok a sorokban. (Folyt. köv.) A Canada del diabioi akna. (Kaliforniai regény.) Írta Bret Harte. (Folytatás.) — Ki tette ? — kérdezte Thatcher. Yuba Bill eleinte nem felelt, hanem a kocsiládához ugrott, feltárta és tajtékzó dühvel ordítá. — Az alávaló fickó, ki az ön bőröndjét ellopta — az a nyomorult Wiles! Thatcher nevetett. — Ne bánkódjék miatta, Bili, — mondá vigasztalóig. — Tarkating, tartalék-gallér és néhány iromány volt benne. Egyéb semmi. Yuba Bili lassan leszállt a bakról. Midőn a földre ért, Thatchert félrevonta, mondván: — Csak nem akarja velem elhitetni, hogy abban a rejtegetett bőröndben semmi sem volt? — Nem volt benne semmi fontos, — viszont Thatcher nyíltan. — Hát az a Wiles nem volt titkos rendőr ? — Amennyire én tudom — nem. Yuba Bill szomorúan sóhajtott és megfordult, hogy a kocsit megint kerekekre állítsa. — Ez nem nagy baj, Bill, — mondá az egyik utas részvéttel, — majd elfogjuk a gazembert Rawlingsban.