Fővárosi Lapok 1878. augusztus (175-199. szám)

1878-08-01 / 175. szám

Csütörtök, 1878. augusztus 1. 175. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre . ...................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minde­gnap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Lajos pap. (Történeti elbeszélés Budapest múltjából.) Írta Véka . (Folytatás.) — Tedd le a fegyvert, gonosz kis jószág! Meg­adom magamat. — Elvárjuk! — pajzánkodott Margit,csak las­san bocsátva le fegyverét. — Halljátok tehát áhitatos figyelemmel, mit hirdet nektek nagyérdemű tudósunk a »Regesták«­­ban, — szólt az atya, lapozva a kezeiben tartott fü­zetben. — Budapest önálló községi életének fészke nem Buda, mint költőink rajongásai folytán hiszitek, hanem az általunk említésre alig méltatott Pest. Igaz ugyan, hogy már hun atyánkfiai, midőn itt­hont foglalának, a mai Ó-Buda helyén hatalmas római városra akadtak. Igaz az is, hogy később, a mai Buda- Újlak környékén keletkezett egy kis városka, melyet őseink, hogy azt megkülönböztessék a már orszá­gunkba jöttükkor létezett Ó-Budától, Uj-Budának és utóbb, — midőn az Árpád nemzetségéből származott királyaink ide építtettek szemben a Margitszigettel maguknak palotát — Nagy-Budának nevezték el. De sem ő­ sem Új-Buda nem bírtak szabad községi szervezettel. Amaz teljesen az ottani prépost úri ha­tósága alá volt vetve; emebben osztoztak a hatalmon az előbb említett prépost és a királyi várnagy, az úgy­nevezett palotagróf. Önálló, szabadalmazott község és utóbb szabad királyi város ősidőben csak Pest volt, melyet a valószínűleg velünk rokonfajú bolgárok ala­pítottak. — A bolgárok rokonok ? — pattant fel Margit. — Lám, hogy ámítasz, atyus! A bolgárok a szláv népcsoporthoz számíttatnak; mi pedig, mi nem va­gyunk szlávok és nem is akarunk azok lenni. Nem feledtem még el szőrül szóra betanult földiratomat. — Csendesen, hirtelenkedő gyermek! Nem a mai bolgárokról szólok én, kik követve a német ere­detű frankok példáját, beolvadtak az általuk legyő­zött népek közé, még nyelvüket is feledve. Ama bol­gárokról regélek én, kik Taksony vezérünk korában jöttek Bilár és Bocsu kalauzolása mellett a Volga tájáról hazánkba. Sarjai voltak azok a nagy Ar­ nem­­zetségnek, mint volt ennek sarja a kaz­ar, av­ar, ung­ar, magy­ar nép s több más. E bolg­arok szívesen látott vendégeküt fogadtattak a magyar földön. De utóbb azért, mert Mohamed vallását követték s azt a magyarok között is terjeszteni törekedtek, izmaeliták és pesti szerencsének nevezete alatt gyakori üldözést kényszerűltek szenvedni, ugyannyira, hogy végre is pusztulva, helyeiket átengedték a folyton és mind­­számosabban ide vándorló német vendégeknek. Ez utóbbiak azonban híven folytatták az élelmes bolgárok által megkezdett munkát. Amazok megteremtették, ezek terjesztették Pestet, mely már eredetileg két részből állott. Az egyik rész, a mostani Pest, a Duna bal partján épült, a másik a Duna jobb partján, a Szent-Gellért-hegyet környező, az ottani átjárásról, át­kelésről, máig Kelenföldnek nevezett területen, a miért ama hegyet is majd pesti majd kelenföldi hegynek hívták. Innen Újbudáig az egész térség s igy a mai várhegy is lakatlan volt IV. Béla koráig. Ez azonban, hogy a tartárok által szintén elpusztított Pestet jövő­ben hasonló válságos csapásoktól megóvja, a várhe­gyet a templomosok oltalma alá helyezte, benépesí­tette, bástyákkal, védtornyokkal és más erődökkel vette körül és Pest polgári elöljáróságát is ide helyezte át a Duna bal partjáról. Ezért aztán az uj telepet új­pesti hegy­várnak nevezte el, s hogy felvirágozását biz­tosítsa, azt és vele az ahhoz tartozó egész pesti köz­séget is felruházta újabb szabadalmakkal, mikben határozottan kijelentetett, hogy a város lakói csak a maguk által választott felsőbbségnek, — bírónak és tanácsnak —­ tartoznak engedelmeskedni, és senki másnak. Szokássá vált azonban lassan kint Pesten — talán azért, hogy a pesti polgárok hathatósabb párt­fogásban részesüljenek a budai királyi udvarnál, — bírónak többnyire azt választani meg, ki az ujbudai királyi várban a palotagrófi tisztséget viselte. Ebből következett, hogy a két község mindinkább egymás­hoz simáll, úgyhogy Uj­buda német lakosai Pestnek még nevét is maguk számára sajátították el, lefordítva a »Pest« szót, mely nyelvemlékeink szerint magyar­ban egykoron kemencét jelentett, saját szójárásuknak megfelelően »Ofen«-re, mi tehát tulajdonképen Pest­nek eredeti német neve, nem pedig Budáé. Viszont a magyarok is megszokták idők múltával a Budával szomszédos új telepet, kezdetben és pedig először Kun László korában csak váltakozva, utóbb állhata­tosan Budavárnak nevezni. Eme látszólagos egybeol­vadás ellenére is megtartotta azonban a két város különállását azontúl is. Sok, ezt bizonyító jelenségre akadunk. Jelesül Pest a váci püspöki megyéhez tar­tozott, ellenben Buda a veszprémihez. Továbbá a pestujvári vásárjövedelmek a nyúlszigeti apácáknak. — Elég, atyás, elég ennyi ebből! Máris szédül fejem a sok tudománytól! — csengett Margit. — Szí­veskedjél inkább valamit az ott élt emberek élemé­­nyeiről elmondani. Jobban érdekelnek ezek minket. Említetted pedig, hogy dicsért könyved ezekkel is foglalkozik. — Vannak bizony abban érdekesnél érdekesebb adatok e tekintetben is. Például a Walter és Verner családok versenygése a legfőbb polgári hatalomért községükben, és kölcsönös gyűlöletük olyannyira vonzó tárgy, hogy csudáié ’ mikép nem akadt eddig még magyar Stakspearje, ki annak nyomán számo­tokra Romeo és Julia történetét újabb magyar ki­adásban felmelegítse. De persze mi csak a külföldin kapunk! — Ah, ezt mondd el nekünk, atyám! — szólt Margit. — De ne ám olyanképen, mint ti, bölcs fér­fiak szoktatok hasonló tárgyakkal elbánni. Ne tehát ekképen: — ez és ez született, felnőtt, házastársat vett, vagyont szerzett, örökölt vagy pazarolt, végre pedig meghalt orvos vagy bakó segédkezése mellett. Hanem szép értelmesen, körülményesen, változó ké­pekben, csomóba fűzve az elágazó vagy megszakado­zott szálakat és hogy érdekünket kellőleg felkeltsed, emberileg hozva közelebb sziveinkhez hőseidet. Kü­lönben nem kezeskedem, hogy gyönyörűségesnél gyö­­nyörűebb adataid mellett-------el nem alszunk. — Nehéz dolog, gyermekem, — töprengett az atya. — Költő kellene ehhez. Tudjátok pedig, hogy az egekig szárnyaló költészet nem megszokott mes­terségem. Azonban bevallom töredelmesen és bűnbá­­nólag, hogy vétkeztem és megkisérlettem az előbb nevezett családok történelmileg igazolt éleményeinek némely érdekes mozzanatát nem ugyan versbe foglalni, mihez egyátalán nem értek, de szabadabb kalando­zást és pongyolább kezelést engedő alakban számo­tokra feldolgozni. Szokatlan és nehéz munka volt ez nekem és ez okból, — mint magam is belátom, — nem igen sikerülhetett. Mindamellett, ha kívánjátok, kész vagyok kontárművemet veletek közölni. Csak egy feltételt szabok. Te Margit olvasni fogod dolgo­zatomat hangosan, ti többien pedig (te is anyjuk!) figyelmesen hallgatjátok végig a felolvasást, ásítozás és megszakítás nélkül. Aztán szabad a szigorú bírá­lat szőrszálhasogatásig. Addig csitt! — Elfogadjuk a feltételt, —hangzott az ajkak­ról, nevetve és egyhangúan. — Jól van! Hozzátok elő a papírcsomagot, mely íróasztalomon hever. Az ifjak egyike távozott a mellékterembe és visszatért a füzettel kezében. Margit elébe, bárba felhőtlen nap déli fényével versenyző világosságot árasztott a hatalmas csillár, még két égő gyertyát tettek ; a mama letette kötését; az ifjak, az engedély megnyerése után, az atyával együtt szivarra gyújtottak és Margit megkezdette a felolvasást. Figyelmesen hallgatta mindenki. Látszólag leg­figyelmesebben ama szőke ifjú, ki a pamlag szomszéd­jába helyezett támlányból meresztette szemét legáll­­hatatosabban az olvasás közben kipirult fiatal hölgyre, el nem fordítva azokat onnan egy pillanatra sem, és talán lélekzetét is elfojtva. De vájjon a látszat bizto­­síthat-e arról, hogy ez az ifjú fogna-e a felolvasás végeztével tudni regélni valamit nekünk a szegény Yernerek és Walterek sorsáról? Alig merhetnők ezt bizonyítani és azért hallgassuk meg inkább mi is az ítészet kicsinylésének kitett dolgozatot, így legalább közvetlenül és biztosabban értesülünk tartalmáról. I. Sürgött-forgott a sok nép Pestujvár utcáin, midőn az 1301-ik év tavaszán a vár lakóihoz D­­és új- Buda, a dunántúli Nagy-Pest és a kelenföldi Kis- Pest, továbbá Felhéviz, Jakabfalva, Nyék, Tótfalu, Erzsébetfalva, Logoth és több más közel fekvő helység népsége csatlakozott, hogy megbámulja a gyermek­királyt, ki csak imént ült Magyarország királyi székébe. A Lászlónak elkeresztelt Vencelt, a hasonnevű csehkirálynak tizenkét éves fiát, az előbbi napon ko­ronázta magyar királylyá Székesfehérvártt János, a kalocsai érsek, és az uj király ma vala, Pestujváron keresztül, ünnepélyes bevonulását tartandó újbudai királyi palotájába. A pest­újvári polgárok nem néztek osztatlan crom­m-3 de­­. ........ III. Endre királylyal, az Árpádok családjának utósó férfisarjával, ki 1301-ik év januárius 14-én köl­tözött el dicső őseihez, és kit a pestujvári olasz egy­házközségnek evangélista Szent János templomában temettek el, nem szállott sírba a viszály, mely Ma­gyarországnak egyetértésben hatalmas népét több egymást pusztító és bénító párttöredékre forgácsolta. Ellenséges táborok küzdöttek egymással, rész­ben idegen érdekeknek szolgálva, a Kárpátoktól az Adriáig, fogyasztva vak szenvedélyességgel magyar a magyart, mintha nem is volna, ki ezt szivesen végezné helyette, mintha nem is maradnának minden csapás után betölthetetlen hézagok a sorokban. (Folyt. köv.) A Canada del diabioi akna. (Kaliforniai regény.) Írta Bret Harte. (Folytatás.) — Ki tette ? — kérdezte Thatcher. Yuba Bill eleinte nem felelt, hanem a kocsi­­ládához ugrott, feltárta és tajtékzó dühvel ordítá. — Az alávaló fickó, ki az ön bőröndjét ellopta — az a nyomorult Wiles! Thatcher nevetett. — Ne bánkódjék miatta, Bili, — mondá vigasz­talóig. — Tarka­ting, tartalék-gallér és néhány iro­mány volt benne. Egyéb semmi. Yuba Bili lassan leszállt a bakról. Midőn a földre ért, Thatchert félrevonta, mondván: — Csak nem akarja velem elhitetni, hogy abban a rejtegetett bőröndben semmi sem volt? — Nem volt benne semmi fontos, — viszont­ Thatcher nyíltan. — Hát az a Wiles nem volt titkos rendőr ? — A­mennyire én tudom — nem. Yuba Bill szomorúan sóhajtott és megfordult, hogy a kocsit megint kerekekre állítsa. — Ez nem nagy baj, Bill, — mondá az egyik utas részvéttel, — majd elfogjuk a gazembert Raw­­lingsban.

Next