Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)

1878-09-01 / 200. szám

Vasárnap, 1878. szeptember 1. 200. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, apát-d­cs 48. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre . . . . . . frt. Negyedévre.......................­ „ M­egjelenik UK ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A nász. »Ejd, a te nászod csak a víg nász! Hogy ragyog itt minden a kedvtül. Cseng a pohár és tombol a tánc, Harsány zene messze kizendül. Röpdös ezüst menyasszonyi fátylad — Most elakad, rám hull, beborít. Nézz a szemembe ! Mily halovány vagy ! Nem örülsz hát, hogy én vagyok itt? Ah ! egykor örültél, kipirultál Reszketve futottál Ervin elé. E pompa között állj meg a múltnál. — Melegét, tűzlángját érezed-é? Hagyu ,t­­­aiméld magadat. Akarom. Meg kell állnod előttem. Nézd, fátyolod úgy rongyokra szakad, Mint álmom, a melyet vele szőttem. Hallgassatok el síp, zene, lárma! Körbe körülem szép nászi sereg! Ide hull ama dús liget árnya, Hol azt rebegé, örökre szeret. Még zeng szava, édes fogadása, Isten az, isten az, a ki hallja! El ne feledje, meg ne bocsássa, Boszulatlan egy percre se hagyja! Még suttognak a lombok, az ágak, Közöttük halk fuvalom száll át. A pázsit jó puha nyoszolyának, Az alkony elejti homályát. Hallom csábdalával az örvényt. Meghalnék, ha te hűtlen lennél! Az éjszaka tudja, mi történt ? Tudod azt te is. Emlékezzél! Öljön, keserítsen az emlék, Kísértse nappalod, éjeidet! Oh jaj ! Szivem égi szerelmét Mennyire, hogy’ megalázta szived! Jer ! Nézz a szemébe, te férje , Ott hamvad becsületed üszke ! Légy vele boldog------------------« — Elnémult s halva rogyott össze. Endrődi Sándor. Lajos pap. (Történeti elbeszélés Budapest múltjából.) Írta Véka . (Folytatás.) Felvillant ekkor László mester agyában a gon­dolat, hogy németekkel van dolga, kiknek példabe­széde tartja, hogy szükségben nemcsak az istennek kell gyertyát gyújtani, hanem az ördögnek is, — és szaladva rohant Peterm­ann háza felé. Hivei s a po­roszlók alig bírták követni. Mikorra a rohanók Peterm­ann házához jutot­tak , épen akkor léptek ki annak kapujából az utcára Martinhermann és Márton. — Oh, az árulók! — kiáltá László mester, fo­gait csikorgatva. — Tudtam. Tartóztassátok le! Környezete teljesítő a parancsot. László mester, néhány poroszlóval berontott a házba. Már késő! Peterm­ann nem volt többé a házban. A vissza­maradt öltönyök bizonyíták, hogy éjjeli pongyolában szökött meg és sarutlanul. Mind indulatosabban hatott László mester bel­jebb és beljebb, szobáról szobára haladva. Eljutott végre a legutósóba is, melynek ablakai a kertre és nagy pesti bástyára nyíltak. A bútorzat tanúsította, hogy ez a hálószoba. Ilon állott László mester előtt — fehérben, uszályos selyemruha, fátyol és rozmarin-koszorú nél­kül, kibontott földig érő bajjal. — Szent isten! Ilon! — kiáltá László. — Mit keresesz te itt, e helyen és időben ? A piruló hölgy eltakarta képét és mellét dús szőke hajával. Szavát elfojtotta sokáig a sírás csuklása. Végre kitört a fájdalom panasza. — Itt a helyem ezentúl! Mától fogva Peter­­mann neje vagyok, — nem többé Walter Ilona László dühösen kapott bódult fejéhez és — mintha forgószél kapta volna közébe — megperdült és szótlanul tántorodott ki a hálószobából. A porosz­lók követték. — Ezt Lajosnak köszönöm! —■ kiáltó tajtékzó szájjal, mialatt a házból kirohant. — Megszolgálom! Istenemre mondom, meg! Veszett állat leszek! Kiérve a ház elé: szigorú utasítást adott a po­roszlóknak, hogy nyomban bánjanak el Martinher­­mannal és Mártonnal úgy, a mint ezt árulók és a ki­rályi parancsnak ellenszegülők busásan megérdemlik. Kössék őket lovak farkaihoz és vontattassák végig az utcákon, mig csak egy rongy is marad testükből; há­zaikat pedig gyújtsák fel és dúlják szét, hogy min­denki tudja meg, mily sors várakozik a királylyal dacolókial. Meg is történt hűségesen, a­mit László paran­csolt. A poroszlók örvendettek a kedvező alkalomnak, menten éreztethetni fölényüket két nagytekintélyű emberrel, kikhez eddig csak lábujjhegyen mertek kö­zeledni. Előteremtettek rövid idő alatt két lovat és röhögve kötözték ezekhez az áldozatokat. Nem várta meg a műtétet László mester. Eléggé ismerte az emberek természetét. Tudta, hogy ez eset­ben feltétlen engedelmességre számíthat. Száguldva sietett a magyar plébániához. Lajos papon most a sor! Várj,Lajos! Megszolgálom! A papnak üres. Egy vén szolgán kívül, ki az ajtót megnyitotta, senk­t sem talált abban László ! Folytatta a vágtatást a Valterék háza felé. Nem gyanította, hogy már itt is elkésett. Gábor deák előzte meg. Ez, a­mint László mes­ter terveiről az újbudai kapu előtt tartott tanácskoz­­mány folytán értesült, felhasználta a sötétséget s a kínálkozó első alkalmat, hogy a tömegtől elváljon. Nem törődött Petermannal. Nem szerette. Minden izében német az, gondoskodjék magáról. De Lajos papot meg kellett mentenie, bármibe kerüljön. Be kellett bizonyítania, hogy Lajos pap őt méltatlanul­­ sértette ma, midőn köszöntését nem fogadta, — be­bizonyítania, hogy nem német, habár tiszteli is a tör­vényt ! A Valter-házhoz szaladt. Lajos pap nem volt abban. Eszébe jutott ekkor Gábor deáknak, hogy Ka­­tsün házából látta kijönni Lajos papot. Hátha oda tért vissza? Megnyomta Gábor deák Katsán kapujának ki­lincsét. Engedett az s engedett a kapu is a nyomásnak. Bejutott Gábor deák az udvarra akadálytala­­nul s körültekintett e téren, melyen még soha sem fordult vala meg. Ha nem világítottak volna is a kertaljai abla­kok a sötétben, hosszú, vontatott hangok panasza tájékoztatta volna, hogy itt hol kell embereket ke­resnie. Berontott Katsan szobájába és­­ a földhöz tapadtak lábai. Halvány nő feküdt hanyatt a nyugágyon, piros vérrózsával keblén. Előtte a földön hosszú tőr, távolabb a vaspán­­tos nagy láda mellett, a padlón henteregve, baját és szakálát tépve, a jajgató Katsán, a halott testére borultan, némán, hallgatagon, mozdulatlanul La­jos pap. Eszter meglelte a módot, kiegyenlíthetni az el­lentétet két fogadalma között. A gyilok, melyet szi­lárd akarat által vezérelt erős kézzel mártott szivébe, elenyésztette az ellentétet. Mint a zsidó vallás hive halt meg, de láthatja most Lajos is, hogy élve ő soha, de soha sem leend másé! Halva találta Esztert a hazatérő Katsán, halva őt a nyomban követő Lajos. A buzgó zsidó s a buzgó keresztyén egyesülten sirathatták a közösen szere­tett halottat. A piros rózsák, miket Katsün szeretete nem birt leánya arcára visszavarázsolni, ott tündököl­tek most Eszter keblén, a nyugágyon, a szoba pado­zatának deszkáin! Piros és mégis fagyos rózsák! — Vegye pénzemet, vegye mind! — kiáltott őrjöngve Katsün, Gábor deákot megpillantva. — Sok pénz van a ládában! Sok és szép pénz! Minek ne­kem, ha nincs gyermekem? számára gyűjtöttem És ő most halott! Fáj! Vigye — vigyy a pénzt! Gyermekemet adja vissza! Koldulni fogok kenyeret számára, csak adja vissza! Gábor deák nem felelt a zsidó panaszára. A­mint lábai ismét mozogni bírtak, oda lépett Lajos paphoz. Megrázta vállainál fogva. — Szent atyám! Távozzék! Meneküljön, de rögtön ! Keresik ellenségei. Halálra fogják gyötörni. Lajos pap feleszmélt. Felegyenesedett és szomorúan rámutatott a ha­lottra. — Itt az én helyem, Gábor! Átok nyugszik művemen. Nem sújthatna különben az ég ily keser­vesen. Egy kockára fektettem minden reményemet s elvesztettem a játszmát. Az isten maga nyilatkozott ellenem. Meghajlom ítélete előtt. Teljesedjék szent akarata rajtam. Nem mozdulok én el innen! Gábor deáknak nem maradt ideje további biz­tatásra. Mert megnyílt újra az ajtó és berontott László mester híveivel a szobába. A gyűlölet ösztöne és a múltak élénk emléke vezérelték lépteit. Lajos pap ellenállás megkísérlése nélkül enge­dett a hatalom parancsszavának. Megtörte a kis tőr a dacos férfiút. Mint foglyot kísérték el Katsün há­zából a László mesterrel jött pestujvári német pol­gárok. Katsün most háborítlanul sirathatta halvány leányát. Nem zavarta másnak a fájdalma. El is temethette Esztert, a­nélkül hogy kény­szerült volna keresztyén pap jelenlétét tűrni a teme­tésnél. Hiába kínálta fűnek-fának pénzét, a halál nem adta vissza martalékát. Mégis utálta Katsan lelke mélyéből azt a gyarló pénzt, melynek oly csekély a hatalma, hogy nem bír még halottat sem feltámasztani. (Folyt. köv.) Roch kapitány. (Francia elbeszélés.) Írta Jules Cauvain. (Folytatás.) — Kezdődik a tánc, — szólt a baljóslat em­bere. — Ha van köpenyük, uraim, vegyék elő. Ezt mondva elővette szijjal lecsatolt köpenyét s a legnagyobb gonddal becsavargatta abba magát. Aztán, a nélkül hogy engedelmet kért volna rá, kö­zém és az élelmező közé ékelte be magát. A nyilván mutatkozó veszélyre gondolva, nem is ügyeltem erre, aggódva vártam, mire fogja magát elhatározni Perez. Eltökéltem, hogy egészen az ő gyakorlati tapasztalataira s hidegvérű bátorságára bízom magamat. Azonban nem feledkeztem meg szerencsétlen útitársunkról a világtalan némáról sem, e válságos pillanatban. Visszafordultam hozzá, mert ő néhány lépéssel hátrább maradt, és sokkal merevebb volt, mint előbb, bár jóval halványabbnak látszott, a­mint homlokáról a veríték alácsorgott.

Next